A reggel hangjai.

Madarak. Próbálom megkülönböztetni a hangjukat, megszámolni, hányan vannak. Lehetetlen. Végül csak arra az egyre figyelek, aki az utca túloldalán levő ház tetején énekel percek óta. 

Alatta, a fehér épületben kinyitják a konyhaablakot, egy fiatal család, két egészen apró gyermekkel, kutyával reggelizik éppen. A kisfiú feltehetőleg a dackorszak kellős közepén, a néhány hónapos kislány hirtelen keserves sírásra fakad. A háttérben türelmes anyai, apai vigasztalás. 

A felhők hangja, ahogy különböző formákba rendezik magukat. Ahogy átvonulnak az égbolton s mire újból feltekintek, éppen eltűnnek a szemem elől.

A töltőtoll hegyének picit sercegő hangja a papíron. A papír hangja, ahogy továbblapozok a verseskötetben. Sven tappancsai, ahogy végighaladnak a balkon régi csempéin. Esőcseppek hangja a tócsában, a garázs tetején. Rózsaszirmok aláhullása s egy csiga halk hangja, ahogy továbbsíklik a vizes aszfalton. Hangjegyek szállnak a háztetők felett. Valahol valaki nyitott ablaknál fuvolán gyakorol.

Az óra ketyegése, az idő múlásának hangja - bár az idő örök, s én magam vagyok az, aki elmúlok -, mely időnként szinte megbénít, pedig még csak korán reggel van, előttem az egész nap, s a határidőnapló telis-tele tennivalókkal. 

A legelső tennivaló nem kötelező s nincs benne a listában: megfigyelni a reggel hangjait. A madarak, a gyerekek, a rózsaszirmok hangja megállítja az időt. Egy kis ideig nem múlik tovább. Tollam hegyéből szavak kanyarognak elő, a papíron hajlék épül a léleknek. Egy darabka örökkévalóság. Az élet, az életem egy kaland. Újból és újból magával ragad. Feltárja előttem szépségét, a legapróbb részletekig. Az esőcseppek énekelnek. S ha ezek után még mindig félnék vagy nem lenne elég az ami itt van, egy karnyújtásnyira tőlem, akkor minden hiába. Akkor, ha a világ összes kincse az enyém lenne - az sem lenne elég.