Ich liebe dich, mein Leben.

Azon gondolkodom, magamtól vagyok, lettem ilyen utazni szerető ember, vagy annak (is) volt rám hatása, hogy majdnem huszonöt évvel ezelőtt feleségül mentem egy igazi "vándormadárhoz", s így nem csak hogy különböző országokban és helységekben kellett újból és újból felépíteni az otthonunkat, hanem minden szabad napunkat, hetünket utazással, túrázással töltjük. Gyanítom, inkább ez utóbbi a helyzet, bár így utólag ugyan már ki tudná megmondani. Tény: szeretek utazni. Néhány napot éppen Ausztriában töltöttünk, a hegyekben, és semmi sem úgy sikerült, ahogy terveztük. Az első éjszaka után más szállás után néztünk, így teljesen más vidékre kerültünk. Ha előző este kigondoltuk, hova megyünk másnap, legalább biztos lehettem: teljesen máshova fogunk menni. Fogalmam nincs, magamtól vagyok ilyen vagy csak hozzáedződtem, de szeretem a spontaneitást, a meglepetéseket. Megszerettem azt, ami az enyém. Mint Svennek, a kutyánknak, csak egy kis puha szőnyegre van szükségem, amit esténként bárhova letehetek, hogy biztonságban érezzem magam. Emlékszem, milyen aranyos volt a második este, ahogy állt a szoba közepén, szinte kérdezve, édes gazdám, ma este hol hajthatom álomra a buksi fejem? Az ágyunk végéhez toltam a szőnyegét, ráfeküdt és reggelig meg sem moccant. 

Mikor tegnap reggel hazaindultunk - mondanom sem kell, a hazaút teljesen máshogy alakult, mint ahogy elképzeltem, az egyetlen ruhámban, amit magammal vittem, s a szalmakalapom nélkül, amit az autóban felejtettem, egyáltalán nem voltam a hét utolsó, legkeményebb túrájához öltözve, mentségemre szolgáljon, azt hittem, csak megállunk egy kicsit egy szép helyen útközben hazafele -, szóval indulás előtt vettünk egy könyvet tizenöt euróért, a szállásunkon. Egy magánházban laktunk, a földszinten egy kilencven éves, enyhén demens férfi lakott s a boszniai ápolónője. A tetőtérben egy környékbeli fakitermelési társaságnál dolgozó vendégmunkások. A középső szinten levő lakás panzióként üzemelt, ott laktunk mi néhány napig. A magánkiadású könyvben versek vannak, többnyire helyi dialektussal írva, ami nagyon hasonlít a bajorhoz s amit ennyi év után sem értek. A képeken fafaragások, festmények, rajzok, természetfotók. Az előszóból kiderül, az egész egy családi összefogás eredménye. A versek szerzője a földszinten lakó nagypapa. A nagymama, aki a fotókon látható fafaragásokat, festményeket készítette, már nem él. Egyiknek sincs önmagában véve különösebb művészi értéke. Az is kiderül, hogy Josef, a költő, egész életében szeretett énekelni, rímeket faragni. Miután nyugdíjba ment, vett magának egy számítógépet, elment egy kurzusra, hogy megtanulja kezelni, majd legépelte a verseit. Ezeket adta ki a fia és az unokái, hogy megmaradjanak az utókornak. A kedvencem az "Ich liebe dich, mein Leben" című vers. Egy szerelmi vallomás, az életnek. Mint ahogy az összes többi is az, mindegyik tele életszeretettel, hálával, a helyi táj és mindennapi élet iránti megbecsüléssel. Szívesen nézegetem a nagy művészek, költők, írók albumait, köteteit. Ez a könyv azért különleges, mert kifejezi azt, amit gondolok: mindenkinek kellene írnia legalább egy könyvet, legalább annak a néhány embernek aki ismeri és szereti. Mindenkinek meg kellene tanulnia a lehető legkreatívabb módon élni. Írni. Rajzolni. Énekelni. Zenélni. Kötni. Varrni. Faragni. Főzni. Bármit csinálni, ami örömet szerez, és ezt átadni örökségként a gyermekeinknek. (A világ összes gyermeke a miénk. Nem csak a biológiai szülőkről beszélek.) Nem a kész produktum az örökség. Az öröm az, amivel éljük az életünket.

Indulás előtt bekopogtunk a földszintre, megkérdeztük az ajtót nyitó ápolónőt, aláíratná számunkra Joseffel a könyvet. Örömmel aláírta. Sőt, kikísért minket a kapuig, kedvesen jó utat kívánt, ragyogott, integetett, míg autónk el nem tűnt a kanyar mögött.