Hosszú bejegyzés az olvasásról.

Vannak emberek, akiknek az olvasás és a könyvekkel való foglalkozás sokkal több, mint időtöltés. Nem túl széles baráti, ismerősi körömben, értem ez alatt azon személyeket, akikkel rendszeresen találkozok személyesen a mindennapokban, a legkülönfélébb emberek vannak. Az itteni legjobb barátnőm irodalmat és földrajzot tanít a gimnáziumban. De van köztük reklámszakember, takarító, könyvelő, szociális munkás, orvos, titkár, kamionsofőr, nővér is. Hogy ki mivel foglalkozik, abból még nem lehet következtetni arra, olvasó ember-e az illető vagy nem. Vannak házak, melyekben nincs szinte egy könyv sem. Ott valami másról beszélgetünk. Millió más érdekes téma van az életben. Egyetlen ismerősömnek, barátomnak sem egyezik meg az olvasási szokása, ízlése az enyémmel. De vannak emberek, akiknek az olvasás több, mint hobbi. Akik a könyvekkel való foglalkozást majdhogynem művészi szintre fejlesztik, s alapvetően meghatározza az életüket. A történetek, a nyelv a szépség forrásává válnak s élesítik, szélesítik a látókört.

Ki határozza meg az olvasásra érdemes könyvek körét? Ki állítja össze a kánont? 

Gyermekként folyton olvastam. Fiatal anyaként, mikor három kisgyerek mellett éjszakánként tanultam, egyáltalán nem volt időm, erőm a tankönyvek mellett - melyeknek nem volt közük a szépirodalomhoz - mást is olvasni. Később volt néhány év, amikor tudatosan csakis klasszikusokat. Tolsztoj, Dosztojevszkij, Thomas Mann. Tervem volt az életemre nézve. Úgy gondoltam, kell legyen egy biztos alap, amire utána felépíthetem a további olvasmányokat. Thomas Mann "József és testvérei" után aztán elég nehéz egy Katherine Applegate könyvért rajongani. Ez utóbbi a legelső az Audible hangoskönyvtáramban amit azért töltöttem le, mert érteni szerettem volna a reklámszakember barátom olvasási világát. Én egy Hemingway könyvet ajándékoztam neki cserébe, amit szerintem azóta sem olvasott el.

Akinek sok könyve van és naponta, életstílusszerűen olvas, soha nem unatkozik, soha nem otthontalan. A nyár elejétől kezdve elolvasott könyveket a zongorára teszem, vízszintesen, egyiket a másikra. Aminek még nem értem a végére, függőlegesen állítva rendezem sorba az előbbieknek támasztva. Jelenleg Mary Oliver, Anne Lamott, Hermann Hesse, Siegfried von Vegesack, Julien Green, Thomas Merton könyvek. Mindegyik jó választás. Érdemes kéznyújtásnyi távolságban tartani a füzetet, tollat, jegyzetek készítése miatt. Legutóbb Máté evangéliumából jegyeztem ki egy mondatot: "Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet." Előtte egy Julien Green idézetet az 1976-os naplóból, amit egy Thomas de Quincey elbeszélés alapján írt: "Figyelemre méltónak tartom, hogy a tizenöt éves szökevénynek Euripidész volt a táskájában, amit olyan könnyedén olvasott, mintha angol szöveg lenne. Ma már nem olvasunk görögül Euripidészt, azokat olvassuk, akik olvasták Euripidészt. Lépcsőről lépcsőre ereszkedünk alá Quincey kofferjének gyorsaságával a mély tudatlanságba, s aki rendelkezik egy kevéssel e másodkézből eredő tudással, az már meglehetősen műveltnek számít." (saját fordítás)

Senki sem mondja meg, melyik könyvet kell, érdemes olvasni. Ami engem illet, csak néhány "szabály" van: lehessen jegyzetelni. Akarjam többször is elolvasni. S főleg: nem azokat szeretném olvasni, aki már olvasták valamikor Euripidészt, hanem én magam szeretném Euripidészt - a Szentírást, Hemingwayt, Dosztojevszkijt, Bonhoeffert - olvasni. Első kézből. 

Minden olvasni szerető embert szövetségesnek érzek. Mintha egy titkos társaság tagjai lennénk, akik értik egymást, még akkor is, ha teljesen más műfajt létesítünk előnyben. Mindannyian más-más élethelyzetben vagyunk. Ezért, ha valaki egy science-fiction könyvet ajánl vagy egy - mivel ezt olvastam utoljára - Rosamunde Pilcher könyvet, én azt komolyan és megtiszteltetésnek veszem. Mert az olvasás, bármennyire különbözőek is legyenek az ízlések, nem szétszakít, hanem összeköt.