Újrahasználható

pohárba kértem a kávét ma reggel a pékségben s egy hirtelen jött ötlettől indíttatva a falu központjában levő elágazásnál nem hazafelé kanyarodtam, hanem az egyik legkedvesebb helyre a környéken, ahol idén talán még nem is voltam. Az erdő szélén levő faasztalnál megreggeliztem, majd felkerekedtünk Svennel, el akartam még menni a kis tóig is, amit úgy szeretek. A fák között csend, moha és édes emlékek. Éppen érik az áfonya, mint akkor, mikor egy-két évvel az ideköltözésünk kivonultam ugyanide a gyerekekkel kis edénykékbe lekvárnakvalót szedni. Kimostam a kávéspoharat, majd nevéhez híven újrahasználtam. Megtöltöttem áfonyával, amiből itthon friss lekvárt főztem a banánkenyérhez. Nem lett eldobva semmi, nem veszett kárba semmi. A régi nyarak lassú együttlétei, az ízek, a fény, a sok-sok naponta elkészített étel és mosogatás és törődés, minden fontos, szükséges és pótolhatatlan volt. Néha elfelejtem. Néha nem jut eszembe egyetlen szép emlék sem, csak az jut eszembe, amire akkor, mikor kellett volna, nem figyeltem, vagy nem eléggé, az, amit most másképp csinálnék. S ilyenkor, még mielőtt teljesen elkeserednék, kézen fog egy jóságos, láthatatlan kéz és elvezet egy helyre, ahol megnyílik a szemem az igazságra. A kegyelem kézzelfoghatóvá válik. Többek között áfonyaíze van s olyan illata, mint a búzatábláknak a poros út mentén. S én elfogadom, elfogyasztom, mint frissen sült kenyeret a tányéromról, az utolsó morzsáig.

S