"Márta asztala"

címmel új, hétfőnként megjelenő rovatot indítok próbaképpen a blogon, amelyben fotókkal illusztrálva arról írok, mi van éppen az asztalomon. Teszem ezt egyrészt egyszerűen csak szeretetből. Másrészt azért, hogy hídat építsek magamban két, a bloggal kapcsolatban egyenlően fontos gondolat között: ide csak akkor írok, ha van mondanivalóm. Ha van ötlet. Ha van hozzá kedv. Írhatok olyan ritkán vagy olyan gyakran, ahogy csak azt szeretném. Ugyanakkor szívből hiszek abban is, hogy az ötlet, az ihlet, a kedv, a mondanivaló annak adatik, aki hűséges. Aki figyelmes. Aki megbecsüli és azzal kezd valamit, ami a szeme előtt van.

Az én házamban több asztal is van, egyik sem csak az enyém. Nem mintha nem lehetne bármelyik az, ha szeretném. Hogy éppen melyiken rendezem el a személyes tárgyaimat, az sok mindentől függ: melyik milyen helyzetben van egy ablakhoz képest, az sem mindegy, melyik ablakhoz képest, melyiknél mennyire kényelmes a szék, hogyan világítja meg esténként a lámpa és még sok más tényező, amit senki sem ért. Még én magam sem. Mikor hazaérkezünk valahonnan, a férjem megkérdezi, hol fogok most ülni, hol állítsa be melegebbre a fűtést. Erre a kérdésre azért szinte lehetetlen válaszolni, mert más asztalt használok, ha dolgozom, másat, ha olvasok, vagy írok, vagy egyszerűen csak leülök egy székre, hogy nézzem a dombok felett játszadozó felhőket.

Az asztalomon levő tárgyak közül ma Dosztojevszkij Karamazov testvérek című könyvét választom ki bemutatásra. Soha nem számolom, hány könyvet olvasok ki egy év alatt - idén csupán kíváncsiságból számozom őket az Instagram sztorikban, ezért tudom. Tegnap fejeztem be a harmincadikat. Nem versenyzem senkivel, s hogy ennyi könyvre legyen időm, sok más, ugyancsak kedves tevékenységről mondok le. Nem lehet mindent egyszerre. Tíz évnyi kihagyás után újra beiratkoztam a szomszédos kisváros szerény könyvtárába is. 

A Karamazov testvéreket tegnap este kezdtem el, németül, Swetlana Geier fordításában. Idetettem az asztalra, igyekszem ehhez nyúlni, ha van akármilyen kevés szabad időm, nem a telefonhoz. A Swetlana Geier-ről készült, Die Frau mit den 5 Elefanten című dokumentumfilmet körülbelül tizenöt éve láttam a tévében, s annyira megérintett, hogy meg is vettem később. Azóta készülök rá, hogy az ő fordításában olvassam el legalább egyik "elefántot". A film több országban is nagyon sikeres volt, ami egyrészt érthetetlen, mert őszintén, miért lenne bárki kíváncsi arra, hogy egy akkor kilencvenedik évéhez közeledő idős nő hogyan fordította le német nyelvre kedvenc írója, Dosztojevszkij könyveit, vagy ahogy ő nevezi, az elefántokat? Másrészt nagyon is érthető, mert egy olyan ember portréja rajzolódik ki, aki nagyon odaadással és figyelmességgel éli az életét, végzi a munkáját. Aki időt szán mindenre, amihez hozzáfog, legyen az egy hófehér abrosz vasalása, vagy egy fej hagyma felaprítása az ebédhez, vagy egy klasszikus szöveg lefordítása akkor is, ha azt mások már lefordították előtte. Elmondása szerint olyan gyakran elolvasta ezeket a könyveket, míg a lapok rongyosak nem lettek, alapjában véve szinte fejből is fel tudta volna mondani őket, s akkor, egyszer csak, mindig eljött az a nap, amikor hirtelen meghallotta a szöveg dallamát. Teljesen más élmény ezzel a tudattal olvasni az általa fordított szöveget.

Megérint, ahogy időnként egészen apró részletek így kapcsolódnak egymáshoz az életemben. Látok véletlenül egy dokumentumfilmet, amit, akkor még nagyon hiányos nyelvtudással, alig értek. S így ennyi év után megdobban a szívem, mikor felfedezem a film főhősének nevét egy könyvön, amit amúgy is újra szeretnék olvasni egy ideje. Az asztalomon nem csak közönséges tárgyak vannak, hanem történetek, sok-sok egyéni történetből készült szövet, s nem tudok annál szebbet elképzelni, mint hogy így, ismeretlenül, hozzászövöm én is az enyémet.