Az ötágú gyertyatartó,

amit a bolhapiacon vettem néhány éve s azóta is a vacsorák központi fényforrása az őszi-téli estéken, általában akkor kerül le a szekrény tetejéről, ahova még tavasszal tettem, amikor először kapcsoljuk be nyár után a fűtést. 

Fehér gyertyákat veszek elő hozzá, az asztal közepére teszem. 

Mikor odakint már majdnem besötétedett, s mindenki sorban, éhesen nyitogatni kezdi a hűtőszekrényt, csak egy fél órányi időt kérek. Meglepetést tervezek. Tejberizset főzök. Vaníliával, barna cukorral, fahéjjal ízesítem. Narancsos teát készítek és előveszem hozzá az esküvőnkre kapott porcelán csészéket. Majd meggyújtom a gyertyákat. S bár nem érzem - csak tudván tudom -, hogy különösképpen jelentőséggel teljes lenne ezekben a napokban az életem, de vannak ezek a kicsi, fényes, extravagáns gesztusok, amire még most is, még mindig képes vagyok, amiket ha apránként összeadok, lassan megtartó szeretetté válnak. 

Mert mindenki ugyanarra vágyik: szeretni és szeretve lenni. 

S hogy legyen valaki, legyek én magam az a valaki, aki visszaszereti az életbe azt, ami útközben valahol folyton elveszni, kihunyni fenyeget.

Mikor

múlt hétvégén egy hirtelen ötlettől és meghívástól indíttatva meglátogattam a lányomat, a kis hátizsáktól eltekintve, amibe néhány ruhadarabomat csomagoltam, egy nagy papírtáskával és indulás előtt a kertben szedett virágcsokorral szálltam fel a vonatra. A táska tele volt kis ajándékokkal, mindenféle praktikus és felesleges dologgal, amit az elmúlt hónapok alatt, mióta nem találkoztunk, neki vettem, kötöttem, készítettem. Mindegyiket egyenként becsomagoltam, szalaggal átkötöttem. 

Vagy még ezelőtt, mikor végre rászántam magam, hogy nagytakarításba, napokig elhúzódó általános szortírozásba kezdjek a kis szobában, ahova olyan régóta mindent csak úgy nagyjából beteszünk - a kezdeti bosszúság lassan szinte karácsonyi hangulattá alakult, vagy egy-egy bolhapiaci kincskeresés izgalmává, ahogy egymás után kerültek elő rég elfelejtett mécsesek, gyertyák, emlékek.

Néha attól tartok, nem lesz már több meglepetés. Egyik nap olyan lesz most már mindörökre, mint a másik, s bár szeretek körülnézni az Instagram meglehetősen romantizált őszi fotói között - aranyló lombok alatti sétákról barna bakancsban a földön heverő színes levelek közt -, a legtöbb reggel, ha egészen őszintén és filter nélkül akarok fogalmazni, akkor is esősen és szelesen indul, és magányosan.

De a szürke fellegek alatt, egy-egy glamour nélküli nap végén, a szív legporosabb és legrendetlenebb helyein néha váratlanul felragyog egy-egy pillanat. Mintha valaki végtelen szeretettel becsomagolta volna, majd masnit kötött volna rá. A tenyerét kitárva tartja elénk. Ajándék. A miénk. Talán csak egy apróság, valami, ami már rég ott van, csak nem vettük figyelembe. Talán valami teljesen új, meglepő. Pillanatok, melyek félbeszakítanak, ébren tartanak, emlékeztetnek, őrzik a pislogó lángot s kicsinységükben is arra hívnak, hogy meglássak bennük valami egészen nagyot, múlandóságukban az örökkévalót.

A szép nyomában.

Jelenlegi életem egyik legnagyobb céljának azt tűztem ki, hogy teret adjak benne annak, ami szép. Ilyesmiket írok fel reggelenként a tennivalók nem mindig praktikus szempontok által összeállított listájára: gombot varrni a csíkos blúzra. Megjavítani a kis plüss sárkányt, amit Sven széttépett. Kitakarítani a fürdőszobát. Kicsit szebbé tenni a lépcsőházat. Nem sírni. Sétálni az erdőben. Ajándékot készíteni. Valami finomat vinni az irodába.

Egyszóval: egyengetni a szépség útját. Erőt, igyekezetet fektetni bele. Irgalmas szívvel nézni az életemre, önmagamra. Szépen öltözködni. Leporolni az olyan megszokott szavakról, fogalmakról a port, mint a jóság, szívesség, szolgálat. Felfedezni újra és újra az evangélium fényének az erejét.

Mikor nincs erőm és kedvem semmihez, pont akkor tisztán és határozottan "igen"-t mondani az életre, eldönteni, hogy megpróbálom kihozni a legjobbat a körülményekből, mégis.

Mikor látok egy-egy hihetelen színű, formájú virágot valahol az erdő mélyén, rajta a sok apró, szeretettel teljes részletet, néha arra gondolok: nem felesleges itt virágozni s ilyen minőségben, ahol senki sem látja, senki sem csodálja?

 De nem felesleges. 

A szépség, találjak bár rá egy festményben, egy tájban, az égbolton, egy virágban, egy gesztusban, jellemvonásban, megbocsátó szép szóban vagy, ha nagyon nagylelkű vagyok, a tükörben - sohasem felesleges. Felemeli a lelket. Inspirál. Segít élni.

 

Ősz.

Tele van kincsekkel az erdő. Színnel, friss illattal, a fák közé belopakodó napsugárral. Soha nem jövök haza üres kézzel, üres szívvel. Soha nem érzem olyan élőnek magam, mint mikor korán reggel járunk egyet a kutyával a még harmatos ösvényeken. 

Időnként viszek magammal egy ollót s összeállítok egy csokrot abból, ami éppen van. Hazahozom a természet egy-egy darabkáját, virágokat, apró csipkebogyó ágat, berkenyét, fenyőtobozt, rozsdaszínű pajzsikát, s egyet azokból az elvirágzott lilásszárú vagy kárpáti aggófüvekből, melyek egész nyáron át elbűvöltek egyszerűen csak azzal, ahogy kitartóan, kis lámpásként világítottak az erdő sűrűjében. Ahogy vázába teszem őket, máris elkezdenek hullani a kis hófehér pihék az asztalra. 

Szeretem az ilyen rendetlen, szemetelő csokrokat. 

Nem is olyan régen a stressz miatt egyszer csak néhány nap alatt kihullott a dús hajamnak - talán az egyetlen igazán szép dolognak rajtam - körülbelül a fele. Többet sírtam miatta, mint Jo, mikor a Kisasszonyokban pénzért rövidre kellett vágassa a haját.

Az ősz érkezése olyan vigasztaló. 

Talán visszasűrűsödik a hajam, talán még kevesebb lesz, de ami most van, az végülis még mindig szép.

Talán visszanyerem egyszer lányos nádszálkarcsúságomat, talán nem, de addig is vettem néhány ruhát, ami most éppen jól áll. 

Nagytakarítás közben találtam egy régi vázát. Lemostam róla a port, behoztam a nappaliba. Tökéletes tartója lesz az őszi csokraimnak, hordozza, mint minden élet, a változásában is örök szépséget.

Az örömről.

Minden reggel úgy ébredek én is, ahogy mindenki más: jelentőséggel teljes, nehéz dolgokat szeretnék véghezvinni a világban. Kezdve először is avval, hogy felkelek. Majd megpróbálok tenni valamit, aminek értelme van, fénye, hatása, magamra nézve is, és persze másra... 

Aztán mégis olyan hétköznapinak, pótolhatónak, elhanyagolhatónak tűnik bármi, aminek ténylegesen nekifogok. Pedig a fontos teljesítmények mind úgy jönnek létre, ha valaki hosszú ideig, kitartóan és hűségesen tesz erőfeszítéseket ugyanabba az irányba. Így nevelünk gyerekeket, így gondozunk betegeket, így szerzünk diplomát, tapasztalatot. 

Az öröm olyan, mint az oxigén. 

Nem csak érzelmek kérdése. 

Az öröm sokkal inkább fegyelem kérdése, mindennapi gyakorlat. Nélküle megpróbálni jelentőségteljes, nehéz dolgokat elvégezni a világban olyan, mint megpróbálni levegő nélkül élni. Ezért ha nem megy magától, szándékosan kell odafigyelni a ki- és belégzésre. A nevetésre, éneklésre, bohóckodásra. A mozgásra. A zenére. Az asztal szép megterítésére. 

Az öröm kötelező házi feladat. Magamtól magamnak. (S egyébként is megíratott: örüljetek! )

Hogy ne temessen maga alá a feladvány ragyogó lehetetlensége, apró, bárki által teljesíthető, praktikus lépésekre bontottam. Minden nap írnom kell néhány köszönetre méltó dolgot a naplóba. Minden nap el kell végeznem néhány apróbb-nagyobb szolgálatot valaki másnak. Minden nap tanulnom kell valami újat.

Álmaim foglalkozása legújabban: megelégedett, örömteljes anyóka. (Ami az "anyókát" illeti, inkább majd csak száz év múlva. A többi jöhet addig is.)

 

Évszakok.

Szabadság után mégis fáradtan, egy nehéz teher letétele után mégis szomorkásan indulnak a szeptemberi reggelek. Kipihentnek és felszabadultnak illene lenni, a reggelek mégis csak extra kávé és extra idő segítségével indulnak, s megsiratom azt is, amit képtelen voltam már hordozni. A szerető szívet képtelenség megőrizni attól, hogy összetörjön. Az emberi lélek nem gép. Nem működik logikusan.  Nem csukódik, nem nyitódik automatikusan. Nem tudja magát parancsszóra összeszedni. Az ilyen törékeny dolgoknak egyszerűen csak időt kell adni.

Fenyvesek között élek, így az ősz közeledtét csak az utca végében álló magányos gesztenyefa rozsdásodó levelei jelzik. És a hűvös reggelek. És a mézes-fahéjas-szilvás zabkása illata a konyhában. S a hamarosan elkezdődő tanév, számunkra ilyen formában az utolsó, a legkisebb gyermek is érettségire készül.

A falevelek színeződésével az elengedést, a változást ünneplem. A reményt, mely mindig elérhető, mindig újraképződik, újrahasznosítódik - egyetlen feltétele, hogy kézzel foghatóan kapaszkodjak abba, ami nem kézzel fogható. Millió botladozáson keresztül is erőforrássá válik, minden lépéssel továbbvisz, egyetlen vággyá nemesül: mire egészen rövidek és fagyosak lesznek a nappalok, mi magunk legyünk a fény.