Utazás után.

 

Már majdnem egy éve hordozok a hátizsákomban egy egyszerhasználatos fényképezőgépet, amivel a különösen szép, megismételhetetlen pillanatokat tervezem megörökíteni. Az adott helyzetekben ugyan rendszeresen elfelejtem. Még mindig van hat üres kocka a filmtekercsen. 

Emlékszem az első képre. Egy kávézóban készült, az asztalon két csésze. Gőzölgő tea. Szép baráti beszélgetés őszi séta után egy álmos kisvárosban. 

Az utolsó múlt héten, Szlovákiában, egy kis erdei faház előtt. Törtfehér muszlin ingben, a terasz félfájának nekitámaszkodva. 

A többit elfelejtettem, meglepetés lesz, mikor majd végre előhívatom a filmet. 

Mindegyik képhez, ami végül, teljesen véletleszerűen mégis elkészült, tartozik sok-sok, a megörökítettnél talán még fontosabb mellék-pillanatkép. Az erdei házikóhoz a vadon szépsége, az úgynevezett civilizált világ messzesége s mindannyiszor a kicsi, bevallatlan félelem is, amikor a száraz ágak hirtelen elkezdtek recsegni, ha átszökellt a fák között egy-egy őz. 

Tegnap dél óta újra itthon. Hazaérkezés után öt perccel már egy sürgős könyveléssel foglalkoztam. Még mindig a bőröndből élek, ma reggel onnan öltözködtem, a fésű még mindig a neszesszerben, oda is tettem vissza. A postaláda - egyetlen képeslaptól eltekintve - tele számlával, intéznivalóval. Ma reggelre sikerült úgy-ahogy átnézni. A képeslap egy blogolvasótól, aki évek óta küld, rendszeresen, mindenhonnan, ahova utazik, anélkül, hogy választ vagy köszönetet várna. (Köszönöm.)

Nem tudom pontosan, melyikek a felejthetetlen pillanatok. Én szeretném mindegyiket megőrizni. Mindegyiket megírni. De legjobb esetben is csak vázlatokra vagyok képes, mintha rajzolnék, kiemelve vagy elrejtve egy-egy különösen szépnek látott részletet. Nem tudom, lesz-e majd egy nagy, átfogó kép. Nem biztos, hogy kell legyen. El is menne tőle a bátorságom. 

Apró, teljesíthető részekre bontom az emberi lét gyönyörű, nagy, lehetetlen feladatát. 

Aminek figyelmet szentelek az csak egy a lehetséges megfigyelések közül. Ha elrontom az egyiket, lesz egy másik. Milyen felszabadító ez. Szinte lehetetlen eltéveszteni a célt. De ezt csak mostanában kezdem érteni.

Ma reggel minden egy-egy kérdés. A ház, a kert, a mosnivaló. A nyitott könyv. A határidőnaplóban a listák. Az égbolt. 

Mindegyik kérdésre ugyanaz a válaszom, 

most vagy később, de 

 

igen, igen, igen. 

Idegbecsípődés.

Pontosan emlékszem a pillanatra és a helyre, ahol belémnyílalt, 

de hogy mikor múlt el, egyszerűen csak azáltal, hogy mozgásban maradtam 

s hogyan gyógyult meg, 

mint annyi más nagy szívfájdalmam, 

amiről azt hittem, 

elviselhetetlen, 

hogy soha többé nem lesz jobb, 

arra már nem.

Fokozatosan történt.

De megtörtént.

Minden olyan szép! #40

Mit szeretek, mit találok szépnek ebben a pillanatban:

Hogy az egyhetes nyaralás közepéről írhatom a szokásos szerdai rovatot, a telefonomon pötyögve a szavakat, egy faház balkonján ülve, kora reggel. Az főúton már elhalad egy-egy autó, a túloldalon levő, már a Tátrához tartozó dombokat lassan eléri a nap fénye. Reggeli után továbbutazunk.

Hogy tulajdonképpen nagyjából út közben alakul ki, hova megyünk, mit nézünk meg. Ülünk az autóban, nézzük a térképen, milyen város van a közelben, milyen vízesések. Így jutottunk el Brnoba és Ostravaba Csehország keleti részén, ahova soha nem terveztem különösképpen menni.

Olvasom a forróságról, vízhiányról szóló híreket, ezért különösképpen észreveszek, értékelek minden szellőt, minden esőcseppet a bőrömön, az útszéli növények levelein, hegyi tavat vagy ahogy egy-egy vízesés közelében beborítja a testemet a finom permet. Ahogy a pici, aláhulló cseppek megcsillannak egy-egy pillanatra az ellenfényben. Ahogy az aszfalt gőzölög, amikor lefele ereszkedünk a hegyről s alig érzem már a lábaimat. Már nem esik és még egyszer előbújik a nap, átszivárog a fenyőfák közötti réseken és mintákat rajzol, mértani pontossággal, a sűrű párába. 

Az apró pillanatokat szeretem a leginkább, amelyeket alig lehet elmesélni. 

Hogy várakozunk a hegy alján a felvonóra, millió más emberrel együtt és hirtelen olyan szépnek látom a férjem kezét. A millió között között is egyetlen. Szinte könnybelábad a szemem a pillanat észrevehetetlen, gyengéd fényétől.

Hogy váratlanul kapok ajándékba egy pár havasi gyopáros fülbevalót.

A hegyi menedékház előtti asztaloknál a miénkhez ül le egy amerikai fiatalember, könyvet és füzetet vesz elő, majd ír, olvas. Vannak ilyen emberek.

A pillanat, mikor az egész napi túrázás után belépek a zuhanyzóba és megeresztem a vizet.

Hogy végig van valami bajom, tényleg, egyetlen  nap sem telik el fájdalommentesen, hol egy becsípődött ideszál, hol valami fertőzésféle s jajgatok is persze, mégis, mindennel együtt, olyan szépnek látok mindent.

Mielőtt elindultunk, betettem némi maradék fonalat is, kötőtűket. Útközben az autóban, reggelenként vagy esténként egy pár bokazoknin dolgoztam. Ma reggel talán én lepődtem meg a leginkább, hogy elkészültem. Olyan érzés, amit ritkán érzek: hogy kezemben tartom az időt. Azokat a kis maradék időréseket, szépen összegyűjtve, amelyek szinte számolatlanul hullanak alá. Ezt viszem haza emlékbe. 

Minden olyan szép! #39

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Fodrász. Voltam fodrásznál, idén másodjára. Senki sem vette észre utána az "új" frizurámat. Azon gondolkodom, mennyi ilyen dolog van, ami csak akkor lenne feltűnő, ha nem törődnék vele rendszeresen. Ilyen a takarítás, vagy hogy esténként arctisztító habbal lemosom az arcomat, hogy minden nap olvasok, s az sem mindegy, mit, hogy általában, de nem mindig! nemet mondok az édességekre, hogy minden héten megyek edzeni. Senki sem veszi észre, mennyi időt szánunk ilyesmire. Csak az lenne feltűnő, egy idő után, ha nem tennénk. 

- Túra. Szombaton túrázni voltunk. A közelben. Mindig elfelejtem, milyen szép olyan helyen élni, ahova mások nyaralni mennek. A cél egy vízesés volt, ahol utoljára talán tíz évvel ezelőtt jártunk. A környék egyébként üveggyártásról is híres, de még soha nem látogattuk meg a parkot, ahol van egy óriási üzlet és étterem is. Nem rajongok az üvegdíszekért, ezért nem számítottam rá, mennyire le fog nyűgözni a sokféle tárgy: üvegvirág, üvegállatok, poharak, vázák, ékszerek, üvegtáska. Természetesen választottam végül egy kis dísztárgyat is, mintha turista lennék, a nap emlékére. A legszebb élmények lehetősége itt van néha, a közvetlen közelünkben. A legszebb élményeknek egyfajta belső készséghez van közük leginkább. Ahhoz, hogy milyen könnyen vagy nehezen lehet minket lenyűgözni. Az egyik legnagyobb célom az életben, hogy olyan személy legyek, akit könnyen le lehet nyűgöződni.

- Apró dolgok, amelyek miatt utólag szemrehányást teszünk magunknak.  

Vasárnap, nem csak azért, mert ez volt a tizenkettedik tétel a nyári bakancslistámon, elmentem egy szimfonikus koncertre. Egy jóbarát hívott meg, mások is jöttek. Lazán ismerős társaság. A végén, bár senkinek sem volt semmi programja az est hátralevő részére, mindenki egyenesen hazament. Pedig olyan kedvem lett volna még meginni együtt egy teát valahol. Később kiderült, mások is ugyanezt gondolták, de mindenki túl szégyellős volt, hogy javasolja. 

Vagy mindenféle elmulasztott, későn eszembe jutott mondatok. Vagy ellenkezőleg, szavak, amelyeket soha nem kellett volna kimondjak. Közös fotók, amelyek soha nem készültek el, mert nem mertem megkérdezni, szabad-e. Sokszor teszek magamnak szemrehányást ilyesmik miatt. Pedig az emberi léthez ez is hozzátartozik. Csak az nem hibázik, aki soha nem vállal kockázatot.

 - Bakancslista. Mennyi minden van, amit szeretnék, mégse lehet ráírni egy listára. Mindig könnyebb célokat kitűzni és kitartani, akár hosszú időn át. Eljutni valahova, elérni valamit, küzdeni valamiért nem esik annyira nehezemre, mint az ellenkezője. Nem-tenni valamit, amit szeretek, de bár önmagában véve jó dolog, nekem mégis káromra van, egyfajta csendes függőséget okoz. Változtatni a hirtelen természetemen azzal, hogy gyakorlom a válaszadás előtti hosszabb szüneteket. Ellenállni a sértődöttség, a reménytelenség késztetésének. Nézem a szép bakancslistámat és tudom, az igazán fontos dolgokat, ami leginkább a javamra válik, amire a legjobban vágyom, nem oda jegyeztem fel. 

- Nyár. Még tart a nyár. Köszönöm mindazt, amit átélhettem már. Csupa olyasmi, amit csak nyaranta élünk át, s pont attól olyan édes, hogy nem áll mindig rendelkezésre. Heteken át inkább azt néztem, mi az, amit elmulasztottam vagy még nem volt rá alkalmam. De nézhetem úgy is, hogy köszönöm azt, ami volt, ami éppen most van.

- Reggelek. Szeretem a reggelek egyszerű ritmusát. Először elkészítem a férjemnek az ételt a munkába. Megnézem, van-e tiszta, vasalt ingje. Utána enni adok a balkonajtó előtt tolakodó, az éhenhalás szélén tengődő macskáknak. Közben bekapcsolom a kávégépet. Végül kávéval, naplóval kiülök a balkonra. A szomszéd pont ebben a percben lép ki az ajtón, hangosan rám köszön. A másik szomszéd hazaér a kutyasétáltatásból, ahogy nyitja az ajtót, friss patakvízként ömlik ki rajta óvodás korú gyermekeinek a kacagása. Mindenkinek másképp néz ki a reggel. Az enyém, most, így. Teleírok néhány oldalt, külön figyelmet szentelve annak, ami fáj. Nem feltétlenül személyesen nekem, hanem úgy általában, ami a világnak fáj. Nevezhetjük egyszerűen csak reggeli imának. Ezen a héten még minden reggel könnyáztatta volt az arcom utána. Majd az öröm felé terelgetem a betűket, becsukom a füzetet és én is elkezdem a napot. 

Csendes forradalom.

Szombat reggel van, már hajnal óta ébren vagyok. Még sokáig heverészem az ágyban, csendben, csukott szemmel. Millió gondolat zümmög bennem, csupa olyasmi, amit az elmúlt napokban olvastam, hallottam s beszivárgott, észrevétlenül, a fejembe, a szívembe. Sok-sok határozott vélemény és mindenre valami, még határozottabb ellenvélemény is. A létező összes témában adódik valaki, aki pontosan tudja és megmondja, mit, hogyan és miért. S mennyi inspiráció, te jó ég. 

Amitől a legjobban félek: hogy én is egy vagyok a zümmögő hangok között. Hozzájárulva az általános zajhoz.

Aztán eszembe jut néhány személyes, nekem, az én zümmögéseimhez kapcsolódó visszajelzésféle.

Az egyikre az Instagramon találtam. Egy kedves barát bejegyzésében olvasok valakiről, aki "gyűjti a szépet és minden szerdán megosztja, mi érte, mit gondolt..., egyfajta csendes forradalomként tekintek erre." S tovább, hogy néha nem is olvassa el, csak megnézi, majd becsukja az oldalt, megnyugodva, hogy még mindig van valami szép.

A másik egy számomra eddig még ismeretlen kifejezéshez kapcsolódik, egy másik kedves barát személyes üzenetében. Klímaszorongás. Rokona annak az angol eco grief  kifejezésnek, amiről ugyancsak mostanában hallottam először, nevet adva annak a szomorúságnak, amit amúgy jól ismerek. Az ökológiai gyász az átélt vagy előre vetített környezeti veszteségekre adott érzelmi válasz, amelyet tehetetlenség és szorongás jellemez. Milyen kapaszkodóm van a válság kapcsán, kérdezi.

 

A harmadikat egy harmadik kedves barát az utolsó bejegyzésemhez érkezett kommentjében olvastam tegnap a hasznossági rögeszméhez kapcsolódóan. Hogy miért olyan nehéz átélni a jótékony szünetet. Miért kell folyton tenni-venni.

 

A három visszajelzés, gondolat, kérdés mélységesen összekapcsolódik. Legalábbis bennem. 

Nekem is van hasznossági rögeszmém. Gyógyulófélben már. De azért még mindig. Én is klímaszorongok. Fogalmam nincs, milyen kapaszkodóm van az Istenbe vetett bizalmon kívűl. Attól tartok, nem lenne több, mint haszontalan zümmögés, ha elkezdeném felsorolni az apró, klímavédőnek szánt szokásaimat: minél kevesebbet autózni, kevesebb szemetet hagyni magam után, vizet tenni a madaraknak, saját kezűleg készíteni ajándékokat, elkerülni a gyorséttermeket, a gyorsdivatból származó ruhákat, gondolkodni, adakozni, megosztani, amim van, kevesebbet csinálni, de azt nagy szeretettel és nagyon gondosan. Szerdánként írni egy listát arról, amit szépnek találtam, s egyáltalán nem bánom, ha nem is olvassák el, mert valóban, nem is azért írom. Csak egy jelet akarok hagyni, újra és újra, az utolsó pillanatig, ami megadatik,

hogy

még mindig van

valami szép,

valami jó,

valami, amiért érdemes. 

Minden olyan szép! #38

Szerdánként (vagy csütörtökön) megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Könyvek. Nyár elején rendet raktam az ágyam mellett tornyosuló, ide-oda dülöngélő könyvtornyok között s csak azt a néhányat hagytam ott, amit őszig el akarok olvasni. Ritkán olvasok magyar nyelven könyveket, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy ritkán jutok el magyar könyvesboltba, a külföldi rendelés pedig nagyon drága. Adott esetben drágább a postaköltség, mint maga a könyv. A Knausgard-féle Ősz, Tél, Tavasz, Nyár négykötetes sorozatot már évek óta megvettem, el is kezdtem olvasni, sorban, ahogy kell, az Ősz című kötettel. Mivel nem igazán tetszett, abbahagytam. Most elkezdtem visszafele olvasni. Úgy értem, a befejező kötetet először, majd sorban vissza. Knausgard ezeket a könyveket a születendő gyermekének írja, aki a tél folyamán meg is születik. Azt hiszem, körülbelül másfél hét alatt ki is olvastam mind a négy kötetet. Elfelejtettem, mennyivel könnyebb magyarul. És szerettem ezeket az írásokat, némelyik helyen megríkatott, a szívem mélyéig megrendített. Szerintem jó ötlet szokatlan módon olvasni a könyveket. Némelyik szövegen nehezebb fogást találni, túl hamar könyveljük el unalmasnak. De akárcsak az emberek, minden könyv megérdemel egy, vagy akár több esélyt is. Már nem okoz lelkiismeretfurdalást, ha félbehagyok egy könyvet, de ezt érdemes volt újrakezdeni.

- Foci VB. Természetesen én is megnéztem néhány meccset, a finálét pedig mindenképpen. Az első félidő olyan unalmas volt, hogy mellette még néhány nyelvleckét is át tudtam ismételni. A második félidőben már nagyobb odaadással figyeltem az eseményeket. S bár itt sem született gól, egyértelmű volt, melyik csapat az igazi győztes. Függetlenül attól, később kinek sikerül gólt rúgnia. Az igazi győztes, nem csak a fociban, sokszor már az eredményhirdetés előtt nyilvánvalóvá válik. Az argentín csapatnak sikerült elveszítenie nem csak a meccset, de a szíveket is. Soha életemben nem láttam ilyen aggresszív játékot, ilyen sportszerűtlen, tiszteletlen viselkedést. Egy olyan esemény, mint a foci világbajnokság azért fontos, mert örömet tud hozni egy kihívásokkal küszködő világba. S mennyi mémpotenciál! Némelyiken könnyesre nevettem magam. S hogy témát szolgáltat sok beszélgetéshez, amelyik enélkül létre sem jönne, s hogy mindenkinek van véleménye, mindenki szakértővé válik. Bár amúgy nem értek a focihoz, nem foglalkozom vele, természetesen ilyenkor én is úgy teszek, mintha. Mert egy foci VB ünnep. Az kellene legyen. S ha ünnep, akkor én is, én is részt veszek a magam módján benne.

 - Fáradtság. Talán azért van, mert még nem voltam nyaralni. De fáradtabbnak érzem magam, mint egyébként. Hazajövök munkából és órákra van szükségem, míg magamhoz térek. 

Viszont sokat nevetek. Hihetetlenül vicces az élet. 

Például elmentem egy kis pizzeria mellett, amelyik egy ideje nem működik. Az ajtón egy elmosódott, kifakult cetli: Kedves vendégek, örökre bezártuk a vendéglőnket. Köszönünk mindent. Roland és Giovanna. Ennél olaszosabb, drámaibb megfogalmazást! Nem csak úgy bezárták, de ráadásul örökre.

Vagy az új kreációk a kedvenc fagyizónknál. Én óvatosabb vagyok, a jól bevált ízeket választom, eper, vanília, a férjem bevállalja az exotikus fajtákat, utólag megbánja. Kérdezi, mi is volt a neve annak, amit evett, talán Summer Madness? Summer Dragon volt egyébként, de valamiért alig tudom abbahagyni a nevetést ezeken a neveken.

Vagy istentisztelet után beugrunk zsemlét venni a szokásos helyre. Kérünk, ahogy szoktuk, tíz tökmagos zsemlét. Az eladó hölgy sokáig nem érti, mit akarunk. Utána megérti a tökmagos részét, de beletesz egyetlen zsemlét egy pici zacskóba. Mondjuk, tízet kérnénk. Elővesz egy óriási zacskót, beletesz hat zsemlét, de mivel elfogyott az összes az adott kosárból, megáll, tanácstalanul, nem tudja, hogyan tovább. Mutatjuk neki, van egy másik kosár is, ott vannak még tökmagos zsemlék. A végén megkönnyebbülten sóhajtja: na, mégis sikerült valahogy összehozni. 

Mondom, fáradtak vagyunk. Sokan nem voltunk még nyaralni.

 

- Mi tetszett, mit szerettem az elmúlt napokban:   

 

nem szerettem a 130 eurós, a nevemre érkezett számlát, plusz az egy büntetőpontot, a bajor közlekedési rendőrségtől, de most mit csináljak

Knausgard Ősz című kötetében a mondat: Nyelv nélkül benőné a világot a vadon: minden egyes szó egy pici tisztás. 

a Mary Oliver verseskötetem, teleragasztva sárga post it lapokkal

frissen mosott ágyneműhuzatok teregetése 

az első érett szederszemek az erdőben

egy reggel a résnyire nyitott ablakon át behallatszó eső hangjára ébredni, s rápillantva az órára megállapítani, nem kell még azonnal felkelnem

egy Heute machen wir eine kleine Pause felirat egy fagyizó ajtaján, mindezt egy vasárnap délután, a szezon kellős közepén!; szinte kedvem lenne írni egy hasonló táblát - ma tartok egy kis szünetet - és annyiszor kitenni a saját szobám ajtajára, ahányszor csak szükségem van rá.

 

Minden olyan szép! #37

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- A balkon. A balkonkertem kifogyhatatlan bátorítás és ihlet forrása számomra. 

A kis, apró piros virágú növény az első virágzás után hetekig visszahúzódott, majd egyik reggel hirtelen elém tárta új, kissé borzas, csendesen ragyogó szirmait. Mintha emlékeztetni akarna, mennyire rendben van, ha csak időnként vagyunk láthatóak. A lehetőség, az információ itt van bennünk. Újból hozzuk majd a virágjainkat, amikor itt van az ideje. De akkor mindenképpen. Akkor is, ha senki sem látja. 

A fűszernövényeim is idén a legszebbek. Mert odafigyelek arra, hogy rendszeresen learassam a termést. Ne tartogassam későbbre. Használjam fel most vagy szárítsam meg későbbre. Mintha emlékeztetni akarna: van, amit azzal lehet elveszíteni, ha őrizgetem. Ha nem használom, ha nem adom tovább. A friss hajtásoknak akkor van esélyük a növekedésre, ha a régieket levágom.

 

- Befejezni valamit. Nagyon könnyű elkezdeni valamit. Folytatni, rendszeresen foglalkozni vele már nehezebb. De talán mégis befejezni a legnehezebb, vagy adott esetben, ha már nem megy tovább, befejezettnek nyilvánítani. Hány elkezdett füzet, kötős-varrós projekt, könyv mesélhetne a legnemesebb tervekről. Az elmúlt napokban több ilyen rég elkezdett "vállalkozást" is lezártam. Befejeztem egy rég elkezdett könyv olvasását. Egy pár zokni kötését. Apróságok, és egyikhez sem kellett rengeteg idő, csak az elhatározás, hogy tényleg, ezt most itt végigolvasom, megkötöm. Ma reggel új naplót is kezdtem, és mint mindig, ki tudja miért, olyan nehéz volt teleírni az előzőt, az utolsó oldalakat egyszerűen csak úgy akartam hagyni, üresen. Annyira vártam már, hogy nekifogjak az új füzetnek. Pedig megvan annak a nehézsége és szépsége - természetesen nem a füzetről beszélek már -, hogy ne hagyjak félbe dolgokat. Főleg ha valamibe sok ötletet, időt, munkát fektettem. Néha már csak a beért gyümölcsöt kell leszedni, de ki tudja miért, valamiért éppen ezt érzem a legnehezebbnek.

 

- Nyelvleckék. Igyekszem minden este legalább tíz-tizenöt percet foglalkozni a perzsa nyelvleckékkel. A tanfolyam százhatjából a kilencvenkettediknél tartok. Bevallom, átugrottam a nyolcvanadiktól kezdődő tíz leckét, mert messze meghaladják a jelenlegi tudásomat. Kis filmjeleneteket kellene értelmezni, de annyira informális, szleng nyelvezetet használnak, hogy képtelen vagyok felismerni a mondatszerkezetet, nem értem a szavakat. Kezdtem elveszíteni az örömöt. Napokig felé sem néztem. És akkor egyszerűen kihagytam ezeket a részeket. Most egy mesével foglalkozunk. Az öröm visszatért. Néha azért hagyunk abba dolgokat, mert feltétlenül ragaszkodunk a (sor)rendhez. Pedig az öröm, s hogy ne hagyjunk abba valamit, amit szeretünk, fontosabb.

 

- Mi tetszett, mit szerettem az elmúlt napokban:   

 

szerettem minden hozzá(m)szólást, kommentet a blogon, sokat jelentenek

az idei első bolhapiac látogatást, ahol vettem magamnak egy olyan kis piros teáskannát, amilyenünk gyermekkoromban is volt, s hogy utána lementem a Duna partjára és sokáig néztem a hajókat, a kacsákat

szerettem a hosszú munkanapokat s utána az esti sétákat, amelyek azért voltak különösen is fontosak, mert a lépésszámlálóm szerint néha egész nap még száz lépést sem tettem meg

egyszer láttam két őzikét is, felkapták a fejüket, amikor megláttak, de nem rohantak el s úgy éreztem magam egy pillantra, mint egy szép mesében

egy spontán baráti piknik, préselt virágok, egy szép kő, egy kövek között virágzó apró virág s mennyi minden még, amit hagyok megemlítés, lefotózás nélkül is egyszerűen csak létezni, hiszem a világ, a szépség végtelen, én pedig nem vagyok az