El Camino, tizennegyedik nap. Megérkezés.

O Milladoiro - Santiago de Compostela, 7,6 km.

Reggel fél nyolc körül körül indultam el O Milladoiroból, fél tízkor érkeztem meg  Santiagoba, a katedrális előtti híres térre.

Mikor terveztem az útat, megnéztem egy-két videót, sokan készítenek videót az útjukról, és a megérkezés mindegyiknél nagyon meghatónak tűnt. Valami ilyesmire számítottam én is.

De az én megérkezésem nem volt sem megható, sem drámai. Nem videózott le, nem fogadott tárt karokkal senki. Miután megtettem az összes lépést - nem számoltam, mennyit -, bekövetkezett az, ami természetesen bekövetkezik, ha valaki végigjárja az utat: megérkeztem. 

Leültem a földre, nekitámaszkodva a katedrálissal szemben levő épület egyik oszlopának és próbáltam felfogni, hogy itt vagyok. 

Néhány perc múlva eleredt az eső, teljesen kiürült a tér.

Annyira, de annyira szép volt. 

Arra gondoltam, ilyennek szeretném majd a legvégső megérkezést is. Ilyen természetesnek, egy szépen megtett út végén.

 

Később megosztottam a hírt a számomra fontos emberekkel, elmentem átvenni a compostelámat, írtam egy üzenetet az El Camino barátaimnak, jó megérkezést kívántam, és meghívtam őket egy búcsúvacsorára. 

 

Találkoztam néhány ismerőssel, akik hamarabb megérkeztek, mint én, éppen mentek újrakészíteni a megérkezős fotókat a térre, mert az eredetiekkel nem voltak megelégedve.

 

Ilyen volt az én megérkezésem. 

Egyedi, egyszeri, megismételhetetlen. 

Gyönyörű és mindenestül drága nekem.

El Camino, tizenharmadik nap.

Padrón - O Milladoiro, 18 km.

Az út utolsó előtti reggele különösen szép volt. Ködös tájon át vezetett az út, esőcseppekkel borított fák és bokrok mellett. Az egyik templom körül egy nagy temető volt, tele friss virágokkal. Az szem azt mondta: mennyi halál! A szív válaszolta: milyen nagy, el nem múló, nem felejtő szeretet!

Az utak mentén mindenütt zarándokok. Van aki már ma, de, mint én is, legkésőbb holnap, megérkezik.

Még mindig látom, emlékszem a részletekre: egy macskára, a szájában egy egeret vitt. Egy madárra, a csőrében egy frissen fogott kukac. Láttam a vadvirágok reggeli ébredését, az erdők nyújtózkodását, a dombokat, völgyeket, úgy láttam, mintha a saját lelkem domborzatát látnám.

O Milladoiroban egy nagyon szép albergueben találtam szállást. Zuhanyzás, mosás után felhúztam az ágyneműmet és aludtam egy kicsit. Majd elmentem vacsorázni. A nap hátralevő részét az albergue szép, tágas nappalijában töltöttem, érezhetően ünnepélyes hangulatban, hiszen holnap, holnap! véget ér az út, megérkezek. 

Befejeztem a magammal hozott könyvet és próbáltam összefoglalni a saját gondolataimat az úttal, a célommal kapcsolatban. 

Olyan kérdésre kaptam választ, amit fel sem tettem, mert én ezen az úton nem kérni, hanem adni akartam.

Amit mégis kaptam, az a saját, belső, drága kincsem. 

Elmondhatatlan.

 

Amit el tudtam mondani, azt itt leírtam, elmondtam. Megpróbáltam. 

Hogy milyen volt a megérkezés? Teljesen más, mint gondoltam, hogy lesz. Egy utolsó bejegyzésben majd elmesélem.

El Camino, tizenkettedik nap.

Caldas de Reis - Padrón, 18,3 km.

A reggelt itt is a nyitott ablaknál kezdtem. Odahúztam elé a hideg csempepadlón magát apró sóhajtással odaadó fehér plasztikszéket és néztem a derengést. Olyan szép volt az ég! S a madarak is olyan szépen énekeltek! A sötétszürke felhők lassan vonultak tovább, mintha óriási hajók lennének, egy komplett hajóflotta, az aljuk a felkelő nap fényétől kicsit narancssárga.

Az jutott eszembe, olyan ez az út, mint egy színdarab, mint egy főpróba. Mint egy metafora.

Talán nem az igazi élet, amit most érzés szerint néhány hétre hátrahagytam, de mégis valóságos, mert én magam ugyanaz vagyok. 

Ahogy járom a caminot, úgy is élek. Ahogy élek, úgy járom a caminot. 

Persze, most hogy itthon vagyok, s az egész napomat az íróasztal mellett töltöm, a laptop fényénél, úgy érzem, az a három hét volt az igazi élet, ott voltam leginkább az, aki vagyok, aki lenni szeretnék.

 

Egy ilyen úton kiderülnek az alapvető jellemvonások, értékek.

Egy ilyen út tükröt tart elém.

 

Az egyik kávézóban újból találkoztam Gerryvel és jót beszélgettem a Párizsban élő amerikai Kennel. Mivel sokan voltunk, és ehhez képest kevés asztal volt, teljesen idegenként ültünk le egy-egy asztalhoz, majd barátként mentünk tovább. Mikor felálltam, éppen pakoltam el a naplómat, amibe minden megállónál jegyezgettem valamit. Az asztalnál frissen helyet foglaló idősebb hölgyek egyike megjegyezte: "I am impressed that you actually do that." Elmesélte, az ő csomagjában is ott van a jegyzetfüzet, de még semmit sem írt bele.

 

Padrónba úgy érkeztem meg, mint ahogy mindenhova: elcsigázva, szomjasan, izzadtan s úgy, hogy már nem a lábaim, hanem a szívem vitt tovább még egy és még egy lépéssel. A szállás eléggé lehangoló volt, s az a gyanúm, az ágyak poloskásak is lehettek, mert reggelre több csípés is volt rajtam. 

De a délutánt igazán széppé tettem magamnak. Zuhanyzás és egy kis szieszta után meglátogattam a település egyetlen múzeumát, majd betértem, mintha csak egy nappali lenne  a világ, egy kávézóba, és olvasással töltöttem a nap hátralevő részét.

El Camino, tizenegyedik nap.

Pontevedra - Caldas de Reis, 21,5 km.

Egy újabb - szobatársak horkolása miatti - kialvatlan éjszaka után reggel esőben indultam tovább. Gyönyörű helyeken vitt az út, de közben mind jobban fájt a talpam, a lábfejem. Mentálisan erősnek éreztem magam, de minden lépés szenvedés volt. Hogy ne vesszen kárba, szavak nélküli imának szántam oda azokért, akik hasonló vesződséggel járják az útjukat az élet valamelyik területén. 

Délután megérkeztem Caldas de Reisbe, és - elképesztő luxus! - foglaltam egy saját szobát, saját fürdőszobával. Zuhanyzás után elmentem egy gyógyszertárba, elmagyaráztam, mi fáj, kaptam rá kenőcsöt. Caldas de Reis nagyon szép, egy a termálforrásairól is híres kisváros. Eleredt az eső, s mivel nem vittem magammal a köpenyemet, betértem egy kávézóba, hogy ne ázzak el. Rendeltem néhány apróságot, majd sikerült megtalálnom talán az egyetlen olyan széket és asztalt a napernyők alatt, ahol viszonylag szárazon ülhettem. Felejthetetlen ennek a percnek a szépsége, otthonossága, az úton elhaladó autók lámpáinak tükröződése a nedves aszfalton.

Mikor már csak szimatolt az eső, elindultam egy rövid sétára, megkerestem az egyik termálforrást és vásároltam sajtot, bagettet, epret és másnapra egy almát.

 

Az út folyamán újból és újból emlékeztettem magam, hogy miért indultam el. Újból és újból visszaterelgettem a szívemet, a szavaimat újrafogalmaztam úgy, hogy kifejezzék a köszönetemet. Este még sokáig olvastam az eléggé sivár, de nekem palotának tűnő szobámban, majd napok óta először alaposan kialudtam magam.