Tuesday, May 21, 2019

Reggel.


Mielőtt ma is kilépek az ajtón, hogy aztán megint csak sötétedéskor lépjek be rajta, leülök a kedvenc helyemre a balkonon, egy takaróba burkolózva, és lenézek a völgyre. Csak néhány percre. Az ég szürke, az erdők felett pára lebeg. Hideg van, apró, szinte láthatatlan cseppekben szitál az eső. A szomszéd, felújítás alatt levő házban már ilyen korán elkezdték a mai fúrást-faragást. Nincs csend. Az idő sürget. A reggelit is el kell még készíteni, tálcán levinni az alsó emeletre. A macska is éhes. S én már most fáradt vagyok.
Az elmúlt éjjel fotókat ragasztottam be egy albumba, születésnapi meglepetésként egy friss 18 évesnek majd holnapra. Százötven képet válogattam ki, megpróbálkozva a lehetetlennel: pillanatképek által átölelni ennyi évet, egy gyermekkort, egy családot, egy gyönyörű folyamatot, a mindennapi életet. Az összes nap ugyanilyen volt, mint a mai. Sohasem tűnt kifejezetten különlegesnek. Pedig az volt! Jelentősége volt az összes reggeli rántottának, az összes összehajtogatott ruhának, a szamárfüles kottáknak, a százszor is felolvasott meséknek, a számtalan játszóterezésnek, a közös ebédeknek, jelentősége volt az összes, lelkiismeretes munkával eltöltött napnak amikor fáradtan hazaérve kócos kislányok fogadtak az időtlen kérdéssel, hogy mi lesz a vacsora.
A legzsúfoltabb, legesősebb, leghidegebb napokon néha megállok, egy-egy rövid ebédszünetben végigsétálok az utcán, szembenézek önmagammal az évek óta kiadó üzlet piszkos ablakának tükrében. Előre tudom, hogy utólag ez is fontos lesz. A folyamatnak ez is elengedhetetlen része. Ha minden élet műalkotás, akkor ragyogjon benne minden pillanat. A legláthatatlanabb is, leghétköznapibb is.

Thursday, May 16, 2019

Szeretek


minden nap olyan könyvekből is olvasni néhány oldalt, melyek számomra igazán nehezek. Amelyekről már előre tudom, hogy nem fogom érteni őket úgysem teljesen. Augustinus Bekenntnisse, Alexander Schmemann Eucharistie - Sakrament des Gottesreichs - most éppen ezek vannak kéznél, németül. Nem frusztrál. Nem zavar, hogy csak félig-meddig értem, még ha kivételesen minden szónak tudom a pontos jelentését, akkor is.

Abból, hogy ezen a vidéken élek, ahol olyan dialektust használnak az emberek, hogy - bár megtanultam a nyelvet, és elég jól beszélem is - a társaságbeli beszélgetéseknek a negyven százalékát, ha értem, megtanultam annyivel elboldogulni, amennyim van. Amennyit megértek. A többit kitalálom, elképzelem, még egyszer megkérdezem. Vagy egyszerűen csak mosolyogok, ha már végképp reménytelen a helyzet.

Hogy ember vagyok, véges idővel és lehetőségekkel, korlátozott adottságokkal, adott intelligencia hányadossal, helyhez és időhöz kötött léttel - nem tart vissza attól, hogy a végtelen után vágyakozzam. Hogy egy kicsit mindig ácsingózzak valami után, ami számomra tulajdonképpen elérhetetlen, valami után, ami több, mint én, amit én nem értek és nem is érthetek.
Attól még, hogy a földön állok - még figyelhetem a csillagokat.

Monday, May 13, 2019

Fényeső.


Mikor hajnalban fájó fülekkel, zúgó fejjel kitámolyogtam a konyhába néhány szendvicset készíteni, épp csak hogy rápillantottam a telefonomra, álmos szemem épp csak hogy átsiklott az időjárást jelző app mai mondatán: light rain to fall for the day, clearing in the evening. A light rain-t úgy értelmeztem abban az első pillanatban, hogy fényeső. Aztán lassan, ahogy fejemben is halkult kicsit a zúgás, rájöttem a valódi jelentésre. Könnyű, szemerkélő eső, nyilván, két külön szó, nem egy. Mire elkészültek a szendvicsek, eldöntöttem, maradok mégis az első, hibás verziónál. Egymás mellé tolom a két különálló szót, felragasztom ákom-bákom betűkkel a kezdődő nap fölé. Ilyen félig-meddig betegen, kedvtelen, amilyen vagyok - figyelem ma inkább a fényesőt, számolom ma inkább a fénycseppeket, ragyogásba csomagolom, mint szaloncukrot, a hétköznapi, elmúló perceket.

Saturday, May 11, 2019

Bolhából elefántot


csinálni könnyű.
Nem kell hozzá művészet. Nem kell hozzá más, csak én, s még valamilyen egészen egyszerű, mindennapi esemény. Valami, amit már megszokhattam volna, amivel kapcsolatban lehetne már több eszem, valami, amin majd, utólag, egy megfelelő messzeségben lebegő szép napon nevetni fogok talán, úgyis. Most még nem. Most sírok, panaszkodok, sóhajtozok, elrohanok, visszajövök, drámajelenetet rendezek, előadom a hattyú halálát, sajnálom önmagam.
Bolhából elefántot csinálni könnyű, nem kell hozzá művészet.
Ezért mostanában inkább azon gondolkodom, iparkodom, arra törekszem, azon igyekszem, s legnagyobb kudarcaimat is akkor szenvedem el, mikor azzal próbálkozom, ami majdhogynem lehetetlen: csinálni inkább elefántból bolhát.

Sunday, May 5, 2019

Szeretem az esőt.

Van, amikor arra késztet, bújjak be a puha piros takaróm alá, és aludjak egyet.
Van, amikor arra, főzzek egy csésze teát és olvassam tovább valamelyik könyvet,
Vagy süssek egy csokoládétortát a családnak. Vagy fejezzem be végre az adóbevallást. Vagy vasaljak, miközben jó hangosan énekelek.
Van, amikor egyszerűen csak muszáj elindulni, s menni-menni. Belelépni a tócsákba, összesározni a bakancsot, megfeszíteni az lábizmot, eláztatni a kapucni alól kiszökő hajtincset, magunkhoz ölelni a teljességet, nem csak a fényes napokat. Felérve a kereszthez újból beírni magunkat a hegyi naplóba: itt jártunk ma is. Mindig visszaolvasom, vannak visszatérő nevek, közösen írjuk a történetet ismeretlen ismerősökkel. Előttünk is járt ott valaki, utánunk is fog. Nincs bennünk semmi közös, talán csak annyi:
mindannyian szeretjük az esőt.

Friday, May 3, 2019

Hosszú volt

a tél. Hosszú és csendes és veszteséggel teljes. Már május eleje, de itt nálunk, így 800 m körüli magasságban még mindig csak most kezdődik a tavasz. A kertről közben el is felejtkeztem. Máskor ilyenkor már javában terveztem, hogyan rendezem, hova teszem-veszem az új növényeket. Idén valahogy elveszítettem, nem csak a lelkesedésem.
Ma mégis kimentem. Nézelődtem csendesen a reggeli eső utáni hűvösben. S ahogy ott álltam, mintha hívni kezdett volna valami, halkan és finoman. Talán a borostyán volt az, vagy a vadszőlő. Talán a két kis facsemete, ami még megmaradt. Az orgonabokor, s a gyöngyvirág. A sombokor. És a levendulák! A rózsák! Mindig is rózsakertre vágytam.
Hirtelen eszembe jutottak a muskátlik. Átteleltettem, majd elfelejtettem őket. Kihoztam a fényre, meglocsoltam őket - egyik-másikuk talán még megbocsát, talán virágba borul majd, mégis.
A kert olyan, mint a honvágy. Mint a hazaérkezés. Olyan, mint kézzel írt levél a postaládában. Olyan, mint a váratlan meglepetés. Túléli a telet, menti a menthetőt, őrzi a kezem munkáját. Vigyáz az álmaimra. Minden, amit oly nagy gonddal és szeretettel ültettem, vetettem az elmúlt évek alatt, ott van, teszi nélkülem is azt, amire hivatott: növekedik, zöldell, virágot hoz, gyümölcsöt terem, örömet szerez.

Monday, April 29, 2019

Nyolc év múlva.

Nagy öröm volt visszamenni egy rövid látogatásra oda, ahol életem legnehezebb, legszebb három évét töltöttem. Kellett hozzá egy kis bátorság is. Mert ha valaki minden nap lát, akármennyi év is telik el közben, nem fogja hirtelen észrevenni, hogy sokkal jobban beszélek németül, többet nevetek, lazább vagyok, s hogy több terhet is elbírok. Mint ahogy azt sem, hogy érettebb lett közben az arcom, s hogy teltebb az alakom. Bátorság kell személyesen megjelenni. Visszamenni, megköszönni az életem legnehezebb évei alatt kapott barátságot, kedvességet. Elmondani, itt vagyok. Ez vagyok, ilyen lettem, az idő eljár felettem, megnőttek a gyerekek, s változik minden folyamatosan, remélve, hogy mégis van, ami megmarad ugyanolyannak, mint amilyen akkor volt, mikor elbúcsúztunk egymástól annak idején a kisváros főterén. Ez a legdrágább kincsünk: a gyönyörű, szép, ragyogó szívünk. 

Sunday, April 28, 2019

Embernek lenni.


Napokig bántott, mikor a kasszánál a sorban elõttem álló hölgy nagyon lassú volt, s én egyszerûen odaálltam mellé, tolakodva, túl közel, hogy kifizessem azt a közben már beolvasott néhány dolgot, amit venni akartam. Ilyen sietõs? - kérdezte, amúgy igen, az volt, de még ezt a két szót is csak utólag fogtam fel, nem értve még mindig kristálytisztán az itteni tájszólást, ezért csak mosolyogtam, nem válaszoltam. Napokig bántott, hogy udvariatlan voltam.
Napokig bántott, hogy elhibáztam valamit a munkahelyemen, nem csak az én hibám volt, de akkor is, miattam többet kellett másnak is bentmaradnia, napokig bántott.
S ha számontartom, hányszor sikerül félreérthetõre, bántóra itthon vagy bárhol akaratlanul is egy-egy mondatom, néha nem akarok soha többet megszólalni.
Vannak idõszakok, jönnek-mennek a fejem felett, amikor minden, minden félresikerül.

Ezt nevezem én kegyelmi idõszaknak.
A szégyenkezést, bánkódást lenne jó így átformálni valami széppé.
Mert minden kegyelmi idõszak felszabadít.
Megértésre tanít, ne vádolhassak olyan könnyen mást, mikor udvariatlan, hibázik vagy bántó.
Arra késztet, ne ítélkezzek - s ez tulajdonképpen, õszintén nem olyan nehéz.
De arra is - ez az, ami nagyon nehéz -, ha mást nem büntetek, akkor magamat sem.
Egyszer azt mondta valaki: "te is ember vagy."
S ez volt a legszebb mondat, amit akkor és azóta is hallottam.

Saturday, April 20, 2019

Virágot Jézusnak.

Annie Dillard The Writing Life című vékony kis könyvét olvasom éppen, ott találtam rá valami fontosra. "Ha megtanultam néhány dolgot az írásról, akkor az egyik közülük ez: pazarold el az egészet, lődd el az összes töltényt, fecséreld el, játszd el azonnal, minden alkalommal. Ne halmozz fel írnivalót későbbre, vagy egy másik könyvre, add oda, add oda, add oda most...Valami több fog eszedbe jutni később, valami jobb. Úgy fognak megjelenni ezek a dolgok majd, hátulról, mélyről, mint valami vízforrás." (saját, nem túl pontos fordítás)

Ha megtanultam néhány dolgot az életről, akkor az egyik közülük ez: pazarold el, lődd el, fecséreld el, játszd el. Kérj bocsánatot ma, fejezd ki a szereteted ma. Írd le, mondd ki, adj oda mindent, amid csak van. Úgy, mint Mária a drága, valódi nárdusolajat. Mint az özvegyasszony a két fillért. A nagylelkűségnek nem sok köze van a pénzügyi lehetőségekhez.

Van olyan szeretet, mely odaadja önmagát, teljesen. Olyan, mely erősebb, mint a halál.
Ma reggel, mikor elmentem még venni néhány szükéges dolgot az ebédhez, nem jutott eszembe rá válaszul semmi jobb, mint megtölteni végül az egész bevásárlókosarat virággal.
Boldog ünnepet!

Friday, April 19, 2019

Míg odakint

legalább akkora tömeg lepte el az utcákat, mint itt nálunk tegnap az egy-kétnapos ünnep miatt majd zárva tartó boltokat, addig egy egészen jelentéktelen épület egyszerű termében  valaki előkészített egy vacsorát. A ház gazdájának neve a mai napig ismeretlen. Ő maga sem tudta meg talán soha, de ott, azon az estén, megtörtént a történelem egyik legnagyobb pillanata: a legelső úrvacsora.
Azóta - gondolom, ma különösen is így volt - milliók ünneplik a darab kenyérben, korty borban rejlő titkot.
Mert a csoda megtörténik - néha egészen jelentéktelen helyeken. Néha semmiben sem kimagaslóan tehetséges, hétköznapi emberekkel. A tömegtől távol, a nyilvánosság számára ismeretlenül. Csendesen is, halkan is. Néha úgy, hogy fel sem ismerik. S mindez semmit sem von le a jelentőségéből.

Monday, April 15, 2019

Minden nap

olyan, mint egy gyönyörű fraktál.
Ezer lehetséges út közül kell kiválasztani azt az egyetlen egyet. Mindig a lehető legszebbet. Vagy egyszerűen csak azt, amit lehet, és akkor azt majd végigjárni a lehető legszebben...

Az a baj, hogy túl sok mindent szeretek. Dolgozni, főzni, ruhákat hajtogatni, mosogatni, írni, olvasni, kötni, hímezni, kóruspróbára járni, templomban énekelni, imádkozni, egyedül lenni, másokkal lenni, a családommal törődni, tanulni, biciklizni, utazni, játszani, kiülni csendben a dombtetőre.

De mindenre nincs idő. Mindenre nincs erő.
A fraktál összes ágát-bogát bejárni nem lehet.

Minden nap választani kell. Nem is azt, hogy mi az, amit megteszek. Sokkal inkább azt, amit nem. Nehéz - valami jobb érdekében - lemondani arról, ami amúgy szép és jó.

Egyetlen szabály van, folyton elfelejtem: a háznál fontosabbak a benne lakók. A tárgyaknál fontosabbak az emberek. S hogy a szeretet nem csak egy érzés.
A szeretet: döntés.

Saturday, April 13, 2019

Mérleg.


A kis adótanácsadó irodában, ahol dolgozom, és amit kilencen működtetünk, mindannyian nők vagyunk, szinte mindannyian részmunkaidőben.
Nagyon szeretem az ottani munkámat is.
Az évek folyamán azt a hagyományt alakítottuk ki, hogy mindenkit megajándékozunk a születésnapján. Még születésnapi felelősünk is van, sőt, még egy pót-születésnapi felelősünk is, aki abban az egy esetben lép porondra, mikor a rendes felelősnek van születésnapja.
A cselekmény mindig ugyanúgy zajlik: mikor közeledik valakinek a nagy napja, a felelős körbejár az irodában, s megkérdi, részt óhajtunk-e venni 5 euróval a megajándékozásban - nem mintha bármikor bárki is nemet mondana. Aztán összeszedi a pénzt, megveszi mindannyiunk nevében az ajándékot, ír egy képeslapot, amit aláírunk - én mindig teszek egy szívecskét a nevem után, ez a védjegyem. A születésnapon aztán mindenki, aki épp dolgozik, egy köszöntő csoporttá alakítja magát és átadja az ünnepeltnek az ajándékot, kézfogások és gratuláció keretében. Ő mindig meglepődik, de azért annyira nem, hogy ne sütött volna előző nap véletlenül egy tortát, amit titokban ne tett volna le az iroda konyhájában. Soha nem ülünk le együtt enni belőle, de - egy szívélyes kínálás után - mindenki vághat belőle magának, amikor megéhezik. Aztán visszamegyünk dolgozni, ki-ki a saját asztalához. Ordnung muss sein.

Külső szemlélő joggal mondhatná, hogy mi értelme van ennek. Hiszen nem vagyunk egymás legjobb barátnői, hiszen kiszámítható, előre tudható, mindenki ugyanannyit ad és kap, egyszóval - mivel könyveléssel is foglalkozunk - a tartozik mindig egyenlő a követel oldallal.

De útközben kialakul valami, amit nem lehet mégsem lekönyvelni. Közösség, fontosságérzet, tartózkodó kedvesség. Rend és korrektség. Határok, szabályok, s a visszafogott felszín alatt ott dobogó  - én tudom! látom! - sok szép szív.
Legyen bár az adok-kapok végeredménye szigorúan nulla, minden emberi kapcsolat, közösség, ha létrejön, az egy csoda. S a mérleg mindig, mindig pozitív...

Sunday, April 7, 2019

Böjt.


Ma istentiszteletre autózván láttam az út szélén egy plakátot, miszerint Fastenmarkt lesz a városközpontban. Vagyis böjti vásár. Autókiállítással, s mindenféle más üzletek nyitvatartásával egybekötve. Hazafelé jövet - merő kíváncsiságból - megálltunk megnézni. Volt ott minden. Étel, ital, édesség, mézeskalács, vattacukor, ilyen-olyan tárgyak - ezért azt, hogy mitől vásár, már értem. Hogy mitől böjti, azt ugyan még nem, bár, ha úgy értelmezem a valamitől való tartózkodást, hogy pont a valamitől való tartózkodástól tartózkodom, akkor azt is.
Mindent meg lehet érteni, csak elég bonyolultan kell fogalmazni.
Mert mondhatom például úgy is, hogy elfelejtettem elültetni a múlt ősszel vett tulipánhagymákat, mint ahogy tényleg elfelejtettem.
De mondhatom úgy is, hogy eljött az ideje, hogy ne nyíljanak a kertemben azok a virágok, amiket nem ültettem el.
Ezért kénytelen voltam venni egy bokrétát a böjti vásárban.
Mert böjt ide vagy oda: a szépségről soha, de soha nem mondunk le.

Friday, April 5, 2019

Mikor

december elején - különböző családi és más okok miatt - csökkentettem a munkaidőmet az irodában, már tudtam, hogy amint lehetséges, újranyitom a cipősdoboz boltomat. Továbbra is dolgozom, itthon is sok a tennivaló, ezért lassan haladok. De szabad perceimben igyekszem olyan dolgokkal foglalkozni, melyek igazi örömet okoznak. Az elmúlt hetekben megálmodtam és létrehoztam egy ehhez a bloghoz kapcsolódó zine-t. A bevezető írásból idézek:
A zine egy handmade, self-published, nem professzionális, nem hivatalos kiadvány. Nem célja a nagy forgalom és nagy profit elérése...Készítheti egy vagy több személy, sokszorosítása nyomtatóval, másolóval történik. A legtöbb zine valamilyen adott téma körül forog: kötés, feminizmus, politika, költészet...Legyen hát akkor ez itt egy zine. Egy szeretettel és lelkesedéssel és örömmel megálmodott, írt, ragasztott és rajzolt, egészen kicsi zine. Témája pedig nem más, mint: Minden ami jó. Minden ami szép. Minden ami igaz.
Ha valakit érdekel, a boltban több információ is van róla. Ha valakit érdekel, meghívhat engem egy csésze finom kávéra.

Monday, April 1, 2019

Irány Panama!

Olyanok leszünk lassan mi ketten, mint két öreg, mesebeli figura.

Mindig egyszerűen csak szemügyre vesszük azt, amink van.
Vannak a szabad hétfő reggelek. Vannak az ilyenkorára majdhogynem kiürült hűtőszekrények, a tele szennyeskosarak, a hosszú bevásárlólisták, az elintéznivalók, a vasalnivalók, a megszokottság, a napi rutin. Megkopott csillogás, pecsétes asztalterítő, kávéfoltos receptesfüzet. Örökös huzavona, ki vigye el leadni a szelektált szemetet.
S vannak hirtelen felragyogó, kedves, kicsi ötletek.
A termoszban forró gyógytea. Két alma, sajt, néhány főtt tojás. Egy faasztal, s padok, egészen közel, néhány percnyire itt, melletünk, az erdőben.

Olyanok leszünk lassan mi ketten, mint két öreg, mesebeli figura.
Mint Kistigris és Kismackó *.
Mindig elindulunk megkeresni Panamát, mindig rájövünk:
Amit keresünk, itt van velünk. A miénk.

* Janosch: Irány Panama!