Szépen élni.

Az előző bejegyzésnél kaptam egy kérdést arra vonatkozóan, hogy engem mi motivál a szép életre. 

A szép élet - az egy vágyódás.

Így kezdődik. Látok valakit, olvasok, megfigyelek valamit, és hirtelen eláraszt az érzés, hogy ezt én is szeretném. Ez azt jelenti, hogy amit látok, már rég ott van bennem. Talán még csak pici magként, lehetőségként, de nem lennék képes így reagálni, ha nem lenne ott bennem is a készség, a képesség. 

A legtöbb dolog, amit szépnek tartok az életemben, így indul. Másoktól tanulok, a mai napig. Mindenkitől lehet tanulni valamit. 

 

A szép élet - az egy fájdalom.

A végességünk tudata. Hogy, hadd mondjam ki úgy, ahogy van: mindannyian meghalunk. Hogy, ha vagyunk elég szerencsések, előtte még megöregszünk, és azt csak a legbátrabbak tudják igazán szépen. Ettől olyan különleges minden. Van, aki hisz egy másféle folytatásban - én igen -, van, aki nem. Tény: ez a világ, ez az élet, ahogy itt és most érzékeljük, egyszer véget ér.

Nem áll rendelkezésünkre végtelen mennyiségű február. 

Ez a gránit égbolt felettünk, ezek a szürkésen olvadozó hókupacok az utca szélén, az első hóvirágok a kertben: csak annyiszor láthatom őket, ahány év adatik az életemben. 

Ez a gondolat kicsit mindig ott van a háttérben. 

Fáj is, persze, de annál édesebbé, szebbé tesz mindent.

 

A szép élet - az egy válasz. 

A szép élet mindennapi. Szolgálat. Mindennapi szolgálat. Kézzelfogható. Olvasható. Fegyelmezettség. Játék. Bátorság. Rutin. Szabadság. Figyelmesség. Szeretet. Ezek a szavak jutnak hirtelen eszembe.

 

A szép élet - az egy kérdés: hogyan akarom kifejezni a szeretetemet? 

Mert néha úgy érzem, csordultig van a szívem szeretettel.

És akkor kitalálom például, hogy leginkább úgy, ha minden szerdán arról írok a blogba, hogy mit láttam szépnek az elmúlt héten. Akkor is írom, ha fáradt vagyok, vagy nincs kedvem hozzá. Így mondom el, hogy köszönöm. 

A szép élet ilyen egyszerű elköteleződések sorozata. Ritmus. Ki-belélegzés. Kérdések, válaszok. Adok. És nagyon sokat kapok.

 

Ma délre megyek dolgozni. Sokat havazott az éjjel, most is megállás nélkül esik. Egyedül reggelizek. Megterítem szépen az asztalt, majd elmegyek sétálni az erdőbe. Mintha puha párnákon járnék. Ráérek kicsit később is amiatt aggódni, hogyan jutok le az autóval erről a meredek dombról. Most belépek egyszerűen, mintha egy nyitott ajtó lenne, a pillanat örömébe.  

Minden olyan szép! #15

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Késő este. Visszaolvasok a kézzel írott naplóban, hogy lássam, mi szép történt velem, mióta legutóbb írtam a blogra. És látom, mennyi oldalt teleírok csak azzal, hogy tervezek valamit, álmodok valamiről. Eleve, sokszor, egy-egy régi gondolatot keresve visszalapozok a régebbi füzetekben is, s mindegyik csordultig van tervekkel, alkotóvággyal. A sok készülődéshez képest elég kevés konkrét megvalósítást tudok felmutatni. Nem bánom. Szeretem egyszerűen csak érezni, hogy élek. Hogy millió meghívással áraszt el az élet és minden érdekel. Minden válaszra késztet. Egy kis reggeli jegyzet-részlet, amit Lizzievel az ölemben próbáltam írni: Felkelt a nap és beragyog mindent. A háztetőket. A kémények bádogborítását. A kéményekből kanyargó füstöt. Tükröződik az ablakokban, megsokszorozza önmagát a fény. Beragyogja a hajamat is. A völgyben szétterülő ködpaplant. Az élet egyszerűen csak élni akar. Bennem. Körülöttem. Általam. Puha és rendetlen. Játékos. Ad és kér. Játszani akar velem. És bennem. Őszinte és tökéletlen. Olyan igazi. Választ vár. Nem fél zavarni. Ölbe veszem. Megsimogatom. Magamhoz ölelem. Úgy szeretem. Miről beszélek? Ma reggel macska formájú az élet. Én én válaszolok. Szia, kismacska. Szia, élet.

- Munka. Sokat dolgozom. Ma este írtam valakinek egy üzenetet, már beszéltünk korábban erről a témáról, s megkérdeztem, szokta-e úgy érezni, hogy nem elég jó a munkájában. Mivel minden változik, s folyton új dolgokat tanulok, sok apróbb hibát vétek. Minden hiba szóvá is van téve. Elméletben tudom, hogy a kritika a javamat, a tanulást szolgálja, mégis úgy érzem egy idő után, hogy már csak hibázom. Megkérdeztem ettől a jóbaráttól, hogy van-e valamilyen tanácsa a számomra. Azt válaszolta, az érzés teljesen érthető. De a hibázás nem azt jelenti, hogy nem vagyok elég jó. Hanem azt, hogy növekszik a tudásom. És hogy próbáljak meg olyan kedves lenni magamhoz, mint amilyen kedves egy barátomhoz lennék hasonló helyzetben. Szerintem ez olyan szép gondolat. Soha de soha nem mondanám egy barátnak, akármennyit is hibázna, hogy szégyellje magát. Soha nem használnék olyan kemény szavakat, mint amilyeneket saját magammal szemben szoktam. 

- Kötés. Befejtem a lábszármelegítőt a gyermekemnek. Már postáztam is. És hosszas keresgélés után kiválasztottam a következő projektet, egy kardigánmintát. Magamnak. Igazi kihívás. Nagyon szeretem. A szép sárga színű fonal különböző színű háttérrel teljesen más és más árnyalatúvá válik. A kezeim között létrejövő minta, amiről azt hittem, én soha nem tudnék ilyet: egy csoda. 

- Reggelenként megkérdezem, hogy mit kér, mit vár ma tőlem az élet? (Eleve, ez is feladat és cél: gyakrabban megfordítani a rendszeresen csak a magam szempontjából megfogalmazott gondolatokat, kérdéseket.)  

- Hullahoppkarika. Megtaláltam újra. Használom újra. Mindig nehéz nekifogni a napi sportnak, de utána a zuhanyzás és az izomláz: csodálatos érzés. 

- Boldogság. Brianna Wiest egyik könyvéből olvastam ma reggel egy rövid esszét. A háromféle boldogságról ír. 

Az első az élvezetekkel kapcsolatos: egy finom étel, egy pihepuha ágy boldogságát mindenki ismeri és értékeli. 

A másodikat kegyelem általi boldogságnak nevezi. Amikor látjuk, mennyi mindent kaptunk az életben, ami nem a mi érdemünk. És meg is tudjuk, akarjuk köszönni valakinek, aki nem mi magunk vagyunk, aki nálunk nagyobb. 

A harmadik, és igazából, mivel az első kettőt rendszeresen érzem és gyakorlom, engem most ez érdekel: a kiemelkedő teljesítmény általi boldogság. 

Gyakran elkerüljük, mert munkával, megerőltetéssel, fegyelmezettséggel jár. Hosszú távú célok kitűzésével. A jutalom pedig nem látható azonnal. 

Ez a gondolat ma nagyon inspirált. Elgondolkodtam, milyen hosszú távú céljaim vannak. Eleve, mivel már nem vagyok a legfiatalabb, mire van reálisan nézve időm még az életben. Még nem értem a végére a gondolkodásnak, de máris más fényben láttam a munkahelyi küszködéseimet, az izomlázat, a bonyolult kötésmintával való hosszas bíbelődést. Mindegyiknek van köze a hosszú távú céljaimhoz. És minden apró megerőltetés, még a legtökéletlenebb is, hozzájárul a teljes képhez. Nem az a lényeg, elérem-e a céljaimat. Hanem hogy milyen emberré válok közben. S hogy képes vagyok-e olyan szeretettel beszélni magamhoz közben, ahogy azt a barátaimmal teszem. 

 

- Virág. Elhatároztam, minden hónapban veszek magamnak egy csokor vagy egy cserép virágot. A január virágja a fehér amarillisz volt. Még mindig virágzik. A februáré a puha, érzékeny, sárga mimóza. Minden hónapnak lesz egy saját virágja. Ez az én luxusom. Egy csokor virág, a legnagyobb szeretettel gondozva, hogy sokáig eltartson és sokáig örömet szerezzen.

Mimóza.

Tegnap Münchenbe utaztam. 

Mint mostanában mindig reggelenként, ködborította tájban indultam el. Az utcalámpákat már lekapcsolták s ahol az autólámpák fénye érintette a fagyos aszfaltot, ott volt csak a szürkeségben némi ragyogás. Pont elég volt ahhoz, hogy jókedvem legyen. 

Bekapcsoltam a rádiót. A BR-Klassikon egy Mendelssohn számot konferáltak fel az Orchestre de Chamre de Paris előadásában. A darab címe: "Capriccio Brillant h-Moll, op. 22." Agytornának sem rossz megpróbálni észben tartani mindezt, hogy aztán fel tudjam jegyezni, amikor leparkolok az állomás előtt.

A brilliáns szóról valami nagyszerű, hangos, kiemelkedő, kiváló jut eszembe. Pedig egyszerűen csak ragyogást jelent. Utánaolvastam, az olasz brillare szóból ered, ez pedig a latin beryllusból, ami szó szerint lefordítva egy drágakő fényére utal. Ha megvilágítják, még az aszfalt is drágakőként ragyog egy ködös reggelen.

Nem kell ahhoz a legnagyszerűbb, legkiemelkedőbb legyen valaki, hogy brilliáns legyen. Ragyogni csendesen, halkan is lehet. Visszafogottan. Hűségesen, kitartóan. Kinek milyen a fénye, azzal ragyogni ott, ahol. Már csak azért is érdemes volt elindulni, hogy újra eszembe jusson ugyanez az egy gondolat, ami már olyan rég formálja a mindennapjaimat.

Visszafele, mielőtt elindultam az állomásra, még megkerestem a kedvenc virágárusomat a Marienplatzon. Mindig árul ilyenkor mimózát is. És mindig, most is rózsaszín selyempapírba csomagolta és elmondta, miközben összeszedte a pénztárcájából a visszajárót, ugyanazt viccet. 

A vonat zsúfolásig tele volt. 

Végül találtam egy szabad ülést. 

Úgy tartottam végig kezemben mimózát, mintha nem is virág, 

hanem egy fénylő, törékeny lámpás lenne. 

 

Minden olyan szép! #14

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Hobbi. Ha nem készítettem volna jegyzeteket, biztos én magam sem hinném el, hogy januárban elolvastam hat könyvet. Ebből egy hangoskönyv, de úgy döntöttem, ez is számít. Egy pedig újraolvasott könyv. Ez utóbbinál Patti Smith M Train című könyvéről van szó, mindjárt írok ehhez valamit. Ha nem készítettem volna majdnem mindegyikről fotókat, én magam sem hinném el, mennyi mindent kötöttem. Egyiket sem magamnak. Egy zoknit, egy ujjatlan kesztyűt, egy vállkendőt s a férjem kérésére egy saját tervezésű elemlámpatartót is. Annyira boldoggá tesz, annyira vigasztaló, ha valami hasznosat, szépet készíthetek másoknak. Most éppen egy lábszármelegítőt a gyermekemnek.

- Patti Smith. Az M-Train utolsó oldalain visszaemlékszik arra az időszakra, amikor meghalt a férje. A temetés napján úgy érezte, nem tud felkelni az ágyból. A testvére felrázta és azt mondta, muszáj felkelnie. Segített neki felöltözni és elvitte autóval a templomba. Útközben azon gondolkodott, mit is mondjon majd. A rádióból hirtelen felcsendült a What a wonderful world című dal. Hirtelen úgy érezte, ez egy jel a férjétől. Ő volt az, aki mindig azt mondta Pattinek, hogy ez az ő dala. De mindig úgy érezte, ez nem lehet igaz, túl nyers nő ő ehhez. És akkor eldöntötte, ezt a dalt fogja elénekelni a gyászistentiszteleten. A capella. Végül pedig hozzátette a nagy csendben: itt van, most már a te dalod. 

Csorogtak a könnyeim, ahogy olvastam.

Eszembe jutott egy interjú is vele. Arról mesélt, hogy egyszer szomorú volt, középkorúként nézte magát a tükörben, ahogy elkezdett őszülni, nem tudta szépnek látni magát hirtelen. És akkor fogta ezt az érzést s megírta a Gratitude című dalt.

Nem szeretnék semmit fűzni ezekhez a történetekhez. Önmagukért beszélnek. Gyönyörűek. Így is lehet.

 

- Új barátság. Múlt héten elfogadtam egy kávémeghívást egy kórustársamtól. Egy kávézóban találkoztunk és nagyon jót beszélgettünk. Igazából semmit sem tudtunk egymásról eddig. Megkérdezte, mi a munkám. Mondtam, könyveléssel és bérszámfejtéssel foglalkozom. Ó, ha annyi száz euróm lenne, ahányszor hallottam már, amit ő is mondott: azt hittem, valamilyen művészféle vagy! Talán a puha sárga kabátom miatt gondolta így, amit mostanában újra sokat hordok. Ki tudja. Örülök, hogy nem csak egyfélék vagyunk. Örülök, hogy még mindig bármi és bárki lehetek. Persze, ez túlzás. Mégis így érzem.

 

- Staycation. Ezen a héten van néhány kvázi szabadnapom. Kvázi, mert munka is van azért. De megpróbálok mégis minden nap valami különlegeset is becsempészni a napjaimba. Hétfőn és kedden barátokkal találkoztam, ma termálba mentem, sőt, szaunáztam is. Esténként dolgozok. Tegnap a barátnőmmel rendeltünk valami finomat, elmondom a receptet: vajaskenyéren grillezett zöldségek - cukkini, répa és paprika -, a tetejére juhtúrót morzsoltak. Fogyasztás előtt megmelegítették nekünk. Annyira egyszerű és szép és finom!

 

- Időbeosztás. Tegnap este meghallgattam a Mel Robbins podcastjének legújabb részét. Arról szól, hogyan osszuk be egy-egy hét százhatvannyolc óráját. Annyira keservesnek éreztem a januárt, olyan érzésem volt, mintha folyton rohannék önmagam után, ezért nagy érdeklődéssel hallgattam. A tanácsok közül többet is feljegyeztem és elhatároztam, megpróbálom beépíteni a napjaimba. 

Például azt, hogy legyen egy meghatározott lefekvési időpontom. 

Hogy a kora délutáni mélypontokra időzítsek valamilyen testmozgást. 

Hogy ne a napokat nézzem, hanem a heteket. Ha valamit - sport, olvasás, akármi - hetente háromszor-négyszer elvégzek, az már rendszeresnek számít. 

Minden hétre tervezzek egy nagyobb és egy kisebb kalandot. Kevésbé fogom úgy érezni, hogy kifolyik az idő a kezeim közül. 

Változtassak a történeteken, amit magamnak és magamról mesélek. Például, hogy: nincs időm semmire. Csupa stressz az életem. Mondjam inkább azt, hogy: igen, sok a tennivalóm és van időm mindenre, ami fontos nekem. A belső történeteink határozzák meg, hogyan értelmezzük azt, ami történik velünk.

És ami a legjobban tetszett: a gondolat, hogy amikor pihenünk, azt kétféleképpen tesszük. Vannak olyan tevékenységek, amelyekhez azért kell egy kis megerőltetés, például ilyen az olvasás vagy egy találkozás egy baráttal. És vannak olyan tevékenységek, amiket mindenféle megerőltetés nélkül végzünk: ilyen például az Instagramot görgetni a telefonunkon. Mindegyiket szabad, mindegyiknek megvan a helye, de érdemes az erőfeszítést igénylő szórakozásokat először "elvégezni", különben elmaradnak.

 

Este van már, s mivel az immár meghatározott lefekvési időpontom előtt még olvasni, írni  is szeretnék, ezt itt most befejezem. 

Holnap újabb kalandok várnak ránk. 

Jó éjszakát, világ!

 

Minden olyan szép! #13

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Naplóírásról még. Nem is tudom, hogyan magyarázzam el, mit jelent nekem. Egy kézzelfogható gyakorlatot, amikor megpróbálom végiggondolni, igazából mit gondolok. Nem azt, hogy mit gondol a többség, a közvélemény, a mindenféle vezetők, hanem azt, hogy mit gondolok én. Attól még, hogy nem mindig mondom ki hangosan, csendesen, mélyen képesnek tartom magam egy saját gondolat kigondolására. És szerintem ez amennyire egyszerűnek hangzik, annyira nehéz. Talán még nem is tartok ott.

- Naplóírásról, újból. Minden reggel úgy kelek, hogy még mielőtt bármi másnak nekifogok - mostanában, miután néhány évig a pékségben vásárolt magának, én magam csomagolok a férjemnek ennivalót a munkába, ehhez elég korán kell kelni -, legyen időm írni húsz-harminc percen át a naplóba. Csak fogat mosok, főzök egy kávét és elkezdem, anélkül, hogy hosszasan gondolkodnék. Ez az alap. De napközben is előveszem néha, ha olvasok vagy látok valami szépet. Nap végén lezárom a napot, de akkor már nem írok hosszasan, túl fáradt vagyok. Számomra a rajzolás is egyfajta naplóírás lett ebben az új évben, nem határoztam ugyan el, hogy minden nap rajzolok, de sokszor látok egy-egy fénylő pillanatot, és azt megpróbálom ilyen formán megörökíteni. Nem gondoltam, hogy ilyen nagy örömet fog szerezni. Nincs célom vele, nem akarok jobb, profibb lenni, maga a rajzolás a cél. 

- A rajzolás a cél. David Whyte, az egyik kedvenc költőm mondja, hogy az a jó vers, ami önmagáért és önmagában van. Amelyik versnél arról beszélünk, hogy most ez erről vagy arról szól, az nem jó vers. Sokat gondolkodom ezen. Hogy nem minden kell valamiről szóljon, nem mindent lehet megmagyarázni, nem mindennek kell legyen valami mérhető célja. Azok a legszebb dolgok, amik csak úgy vannak. Mint egy mosoly. Mint a remény. Mint néhány sebtében lejegyzett szó egy darabka papíron, amit nem fog olvasni soha senki, ami csak úgy együtt és önmagában véve szép.

- Tárgyak az asztalomon. Ezek az egyszerű tárgyak sokat jelentenek nekem. Egy toll, ceruza, radír, egy régi vízfestékes doboz, füzet. Úgy érzem, a lehető legszebben tudom használni őket, beépítettem őket a mindennapokba, elférnek a táskában, és nincs titkuk. Azon túl, hogy egyszerűen csak használni kell őket. Just do it.

- Újraolvasott könyvek. Lejárt a könyvtári belépőm, de nem fogom megújítani, mert újra szeretném olvasni a kedvenc könyveimet. Egyrészt hamar felejtek. Újraolvasás közben azért eszembe jut, de mindig találok valamit, amit előzőleg nem vettem észre. Lassan itt a január vége, és ebben a hónapban gyakorlatilag nem vettem semmit. Alapélelmiszereket kivéve. Nem mintha nem vágytam volna időnként egy-egy szép ruhára vagy könyvre, fel is próbáltam, tetszett is, bele is olvastam, aztán visszatettem. És nem hiányzik semmi. Szeretném ezt idén többet gyakorolni.

- Séta az erdőben. Ma itthonról dolgozom, délután, most szabadul fel egy licenc. Előtte még kimentem sétálni. Nem mindig könnyű. Néha egyszerűbb csak úgy bent ellenni. De tudtam, ha most nem megyek, egész nap nem leszek friss levegőn. Valahogy hiányzik jelenleg a mindennapi élethez szükséges könnyedség, még az ilyen egyértelműen jó dolgokat is fel kell írnom a tennivalók közé és szinte kényszerítenem magam, hogy el is végezzem. Nap végén sokszor érzem úgy: ma sem csináltam semmit. De ha visszaolvasom a naplóbejegyzéseket, megnézem az elvégzett tételeket a listán, a fotókat, akkor látom, ez nem igaz. Minden apróság számít. Minden próbálkozás, tanulás, igyekezet, gondolat, munka, beszélgetés. A lét könnyedsége előbb-utóbb megérkezik. De most még január van és hosszú a tél s még így is minden olyan, de olyan szép. 

Válaszféle arra az olvasói kérdésre, hogy hogyan kell naplót írni.

 2026.01.26. Hétfő

Korán reggel a még hideg irodámban. A pizsamám fölé felveszek a egy kopott pulóvert. Az első korty kávé visszaadja az életkedvemet, amit őszintén, el-elveszítek útközben. A bőrömön finom gyűrődések, az ágynemű lenyomata. 

A kávé illata! Ma reggel különösen finom. Talán mert észreveszem és írok róla. Köszönöm. Kint havazott az éjjel. Egy kaland lesz ma bejutni a városba. A kezeimen apró balesetek nyomai. Egy macskakarmolás. Egy törött pohár nyoma, amit valamiért megfogtam, bár pontosan tudtam, hogy meg fog vágni. Sebtapasz. Az élet nyomai. Egy csoda az élet. A test, a szív, a lélek. 

Tegnap nagyon elkeseredtem. A semmi és a minden miatt. Délután órákon át olvastam a híreket. Nap végére elmúlt az életkedvem. De ma reggel újra itt vagyok. Tudok örülni a kávé illatának, észreveszem az ízeket, teleírok néhány oldalt, a semmiről írok és valamilyen titokzatos úton-módon ez megtölti a szívemet. Kiöntöm, így töltődik meg az elinduláshoz szükséges bátorsággal. 

Néha még ehhez is különleges bátorságra van szükség. Felöltözni, dolgozni indulni, elképzelni, hogy meg fogok tudni birkózni az új kihívásokkal a munkahelyemen, néha még ahhoz is képzelet kell, hogy rendbe fogom tenni a konyhát vagy ételt csomagolok a férjemnek. 

Tegnap annyira szívemre vettem a nagyvilág híreit, hogy hirtelen értelmetlennek láttam a saját kicsiny világoméit. Pedig itt is annyi minden történik. Egy lassan kinyíló amarillisz az ablakpárkányon. Azt hiszem, fehér lesz. Egy asztali lámpa barátságos fénye és én magam, szorgalmasan jegyzetelve. Mintha az életem függne tőle. Így fogadom el, ilyen kézzelfoghatóan, az élet ajándékát ma is. Ajándék. Még ha nincs is masnival átkötve. 

Minden apró részlet kedves. És csak én vagyok képes pont így érzékelni, ahogy. Ilyen és ezekhez hasonló szavakkal. Felhúzom a redőnyt, hogy időnként feltekintve lássam, hogyan érkezik meg az udvarba a reggeli fény. 

Egy új nap. Szabad örülni neki. A nagy világfájdalom közepette is szabad, amit, azt hiszem, a körülöttem élőknél jobban a szívemre veszek. Szabad szeretni az életet, mégis. Talán pontosan azért, mert látom, érzem, mennyire törékeny. Szabad együttéreznem, tájékozódnom, szeretni magamban pont ezt a tágasságot, és szabad megtanulnom lassan azt a pontot, ahol már meg kell állnom, különben nem tudok jelen lenni a saját életemben. Itt és most. 

Tegnap arról írtunk egymásnak Susannevel, hogy milyen nehéz mostanában elvégezni akármilyen kicsi feladatot. Amit máskor a kisujjunkból kiráztunk. Minden erőfeszítéssel jár, s mindig épp hogy csak vagy nem is sikerül. Vigyáznunk kell a szívünkre. A testünkre. Nem szabad feladnunk, nem szabad könyörtelenül hajtanunk saját magunkat. 

Kaptam egy arra vonatkozó kérdést, hogy hogyan kell naplót írni. 

Arra gondoltam, egy blogbejegyzésben fogok majd válaszolni. 

De nem úgy, mint aki tanítani vagy oktatni akar. 

Hanem meghívásként írni az írásról. 

Megosztani a ma reggeli gondolataimat. 

Az élet tele van sok apró meghívással. 

Minden az. 

Az egész élet az. 

Hogy reggelenként naplóírással kezdem a napot, egyfajta módja annak, hogy válaszolok:  

igen.  

Hogy szeretném, köszönöm szépen, itt és most, 

pont ezt az életet, 

igen.

Minden olyan szép! #12

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Lassúság. Az idei január az összes többitől eltérően valahogy nem tűnik hosszúnak. Nagyon is gyorsan telnek a napok. Én vagyok az, aki lassú vagyok egy gyorsan változó, gyors reakciót, munkát igénylő világban. Néha nem tudom, mi ez bennem. Lustaság? Szétszórtság? Miért van szükségem annyi időre mindenhez? A rövid, lehetőleg egy percnél rövidebb figyelmet igénylő szövegek világában én Proustot szeretnék olvasni. Esténként néha apró rajzokat készítek valamiről, amit aznap láttam, s amit egyetlen kattintással is meg lehetne örökíteni vagy talán inkább elfelejteni? Igen, időnként az az érzésem, azért készítünk - én is - annyi fotót, hogy utána nyugodtan el lehessen felejteni, amit láttunk. Ne kelljen foglalkozni vele, megállni, hosszasan megfigyelni az apró részleteket s hogy hogyan esett a fény s hogy mire gondoltunk,  mit éreztünk, mit érintett meg bennünk...

Persze, újból, olyan gyorsan telt el a szerda, mire észrevettem, már csütörtök lett. 

- Egyensúly. Mivel hajlamos vagyok a mély figyelmet, lassú szemlélődést igénylő dolgokra, tudatosan teszek ellene. Az egyensúly érdekében. Például vendégeket hívok, rendszeresen. Múlt szombaton a könyvklubos barátaimat hívtam meg reggelire, s mondanom sem kell, mikor péntek este zárás előtt tíz perccel értem oda a boltba munka után bevásárolni, egyetlen porcikám sem kívánta a másnapi korai felkelést, rendezést, terítést, készülődést. Este születésnapra voltunk hivatalosak. Mondanom sem kell, inkább maradtam volna itthon egy jó könyvvel és puha takaróval. Visszagondolva az elmúlt egy évre körülbelül tíz új embert ismertem meg, akiknek most különböző mértékben, de helyük van az életemben. Gazdagabbá, színesebbé teszik azt, s remélem, én is az övéket. Főleg az én korombelieknél látok gyakran egyfajta visszahúzódást, mozdulatlanságot, mintha már rég eldőlt volna, milyenek vagyunk s hogy mi lesz. Én ezt - még? már? - másképp látom, másképp érzem. 

- Unalom. Fásultság. Ha csak az elmúlt hét napra tekintek vissza, talán meg tudom fogalmazni, mitől vagyunk sokan, sokszor unottak, fásultak. Attól, hogy kívülről szemléljük a dolgokat. Legyen szó bármiről. Éneklés, tánc, úrvacsora, imádkozás, könyvelési munka. Bármi. Lehet nem énekelni miközben mindenki énekel, lehet úgy énekelni, hogy csak a szánkat mozgatjuk, de lehet úgy is, hogy beleremeg, meghasad közben a szívünk. Lehet közben ítélkezve figyelni másokat. Kívülállóként. Bár az ítélkezés mélyén, ha minden réteget visszafejtünk, többnyire egyfajta irigység van, s ha még mélyebbre megyünk, színtiszta vágyakozás van: mindannyian élni, ragyogni, részt venni szeretnénk. Ezért vagyunk itt.

- Valóra vált álom. Hétfő este, már majdnem éjfél körül, a jól lehúzott redőnyök mögött üldögéltem a nappaliban. Még néhány sort akartam kötni lefekvés előtt. A férjem kiment sétálni még egyet. Egyszer csak hallom, csenget. Azt hittem, elfelejtett kulcsot vinni. De nem. Izgatottan kiáltott fel, hogy menjek gyorsan, sarki fényt látott. Felkaptam egy kardigánt a pizsamámra, kiszaladtam majd vissza a telefonomért, majd megint vissza és...tényleg. Ott voltak a sarki fények. Pirosan, zölden. A piros fény stabilan, a zöld táncolva. Hol itt, hol ott bukkant fel. Szaladtam fel a dombra, hogy jobban lássam. Ide-oda csúsztam, estem-buktam a fagyos havon a sebtében felvett gumipapucsban. Majd megfagytam, egész testemben reszkettem miközben néztem, néztem. Egész életemben vágytam rá. S mint a legtöbb ismerősöm a faluban, én is majdnem elszalasztottam. De végül mégsem.