Minden olyan szép! #41

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Mit olvastam, mit néztem a nyaralás alatt. Az utazásra Frances Mayes Napsütötte Toszkána című könyvét vittem magammal, amit évekkel ezelőtt vettem egy toszkánai könyvesboltban. Tudatosan valami könnyedebb olvasmányra esett a választásom. (Csak az első néhány részt sikerült elolvasni). Talán mert soha nem felejtem el a nyaralást, amikor John Steinbeck Édentől keletre című könyvét olvastam a tengerparton. Mindenki napozott, fürdött, csak én sírtam csendesen, megrendülve a napszemüvegem mögött. Toszkánáról olvastam tehát az autóban, esténként elalvás előtt a panzió balkonján vagy a tábortűz mellett, amit egy tisztáson raktunk magunknak. Visszafele jövet két napot töltöttünk a szüleimmel és a testvéremmel, egy délután pedig Budapestre is beugrottunk. A metrón József Attila verseket olvastam. (Nem könnyed olvasmány.) A sógornőmmel megnéztük a filmet, amit már itthon is terveztem egy ideje. A Szerelmem, Marokkót. A gyönyörű Uránia moziban. A legszebb film, amit egy ideje láttam. (Nem könnyed.) Kicsit még mindig a hatása alatt vagyok. Úgy tűnik, természetesen vonzódom a mély, szomorú, szép dolgok felé.

- Szomorúság. Időnként azt a visszajelzést kapom, hogy magányosak, szomorúak a szövegeim. Még úgy is, hogy szinte csak a szép dolgokról írok. Még úgy is, hogy általánosságban véve nem vagyok sem magányos, sem szomorú. Van családom, szép házasságban élek, sok barátom és több meghívásom kirándulni, kávézni, nyaralni, mint amennyit képes vagyok elfogadni. Személyesen írok. És nagyon privát is vagyok egyben. Valószínűleg, remélem, nem sokat árulok el a családtagjaim, barátaim életéről, egyszerűen csak tiszteletből, mert ők ezt, gondolom én, nem szeretnék, nem kérik. Nem is kell kérniük, betartom a határokat, még akkor is, ha ezzel félreértésre adok okot. Ha magány, szomorúság árad némelyik szövegből, nekik ehhez nincs közük. Bőven elég egyszerűen csak emberként, érző, együttérző emberként jelen lenni ebben a világban, ahhoz, hogy időnként magányosnak vagy szomorúnak érezze magát valaki. Nem kell ezektől az érzésektől félni. Vagy letagadni. Vagy mindenáron valamilyen tanulságos, jól végződő történetté kerekíteni őket. 

-  Visszatérve a Szerelmem, Marokkóhoz. Szerintem nagyon lehet érezni, hogy egy nő rendezte. (Maryam Touzani.) Pontosan olyan részleteket mutat meg, amilyeneket én is megfigyelek. Ahogy meglibben a függöny. Ahogy az étel készül a konyhában. Minden olyan emberi, olyan szép. Szép hosszú, ősz haj. (Eldöntöttem, mindaddig megtartom a hosszú hajamat, amíg ugyanilyen sűrű marad, mint most.) Vörösre festett körmök. Piros muskátliszirmok. Színes ruhák. Gáztűzhely kicsi lángja felett sütött paprika. Főzés közben lemezt hallgatni. Cabrioban utazni a tenger partján. Elfogadni a boldogságot. Csupa olyan jelenet, amit én is átélek, én is így rendezem be az életemet. (Leszámítva a cabriot.)

- Hétköznapok. Közben újra hétköznapok vannak, munka, listák, a szokásos dolgok. Olyan boldoggá tesznek. Reggel felkelek és mézszínű a fény. A lerben készre sülnek a zsemlék. Mosakodó, újraszelídített macskák az ajtófélfa mellett. Olyan álmos vagyok még. Félig ébren is észreveszek árnyalatokat, részleteket. A saját mozimban élek. Egyszerre kezd el csörögni az óra a hálószobában a harangok zúgásával a hegyen. A határidőnaplómat nézegetem. Hirtelen besűrűsödik az idő. Munkahelyi határidők, jövő héten vendégek érkeznek, utána megint elutazom. A barátnőm kávémeghívását későbbre kell halasztanom. Megérti. Szeptemberben ő nem ér rá. Majd októberben találkozunk. "Du muss all das auch genießen", írja a sűrű programomra. Kicsit gondolkodom rajta. Nem értek teljesen egyet, mert nem kell ahhoz valamit száz százalékosan élvezzek, hogy hálás legyek, mindenért, mégis. 

Utazás után.

 

Már majdnem egy éve hordozok a hátizsákomban egy egyszerhasználatos fényképezőgépet, amivel a különösen szép, megismételhetetlen pillanatokat tervezem megörökíteni. Az adott helyzetekben ugyan rendszeresen elfelejtem. Még mindig van hat üres kocka a filmtekercsen. 

Emlékszem az első képre. Egy kávézóban készült, az asztalon két csésze. Gőzölgő tea. Szép baráti beszélgetés őszi séta után egy álmos kisvárosban. 

Az utolsó múlt héten, Szlovákiában, egy kis erdei faház előtt. Törtfehér muszlin ingben, a terasz félfájának nekitámaszkodva. 

A többit elfelejtettem, meglepetés lesz, mikor majd végre előhívatom a filmet. 

Mindegyik képhez, ami végül, teljesen véletleszerűen mégis elkészült, tartozik sok-sok, a megörökítettnél talán még fontosabb mellék-pillanatkép. Az erdei házikóhoz a vadon szépsége, az úgynevezett civilizált világ messzesége s mindannyiszor a kicsi, bevallatlan félelem is, amikor a száraz ágak hirtelen elkezdtek recsegni, ha átszökellt a fák között egy-egy őz. 

Tegnap dél óta újra itthon. Hazaérkezés után öt perccel már egy sürgős könyveléssel foglalkoztam. Még mindig a bőröndből élek, ma reggel onnan öltözködtem, a fésű még mindig a neszesszerben, oda is tettem vissza. A postaláda - egyetlen képeslaptól eltekintve - tele számlával, intéznivalóval. Ma reggelre sikerült úgy-ahogy átnézni. A képeslap egy blogolvasótól, aki évek óta küld, rendszeresen, mindenhonnan, ahova utazik, anélkül, hogy választ vagy köszönetet várna. (Köszönöm.)

Nem tudom pontosan, melyikek a felejthetetlen pillanatok. Én szeretném mindegyiket megőrizni. Mindegyiket megírni. De legjobb esetben is csak vázlatokra vagyok képes, mintha rajzolnék, kiemelve vagy elrejtve egy-egy különösen szépnek látott részletet. Nem tudom, lesz-e majd egy nagy, átfogó kép. Nem biztos, hogy kell legyen. El is menne tőle a bátorságom. 

Apró, teljesíthető részekre bontom az emberi lét gyönyörű, nagy, lehetetlen feladatát. 

Aminek figyelmet szentelek az csak egy a lehetséges megfigyelések közül. Ha elrontom az egyiket, lesz egy másik. Milyen felszabadító ez. Szinte lehetetlen eltéveszteni a célt. De ezt csak mostanában kezdem érteni.

Ma reggel minden egy-egy kérdés. A ház, a kert, a mosnivaló. A nyitott könyv. A határidőnaplóban a listák. Az égbolt. 

Mindegyik kérdésre ugyanaz a válaszom, 

most vagy később, de 

 

igen, igen, igen. 

Idegbecsípődés.

Pontosan emlékszem a pillanatra és a helyre, ahol belémnyílalt, 

de hogy mikor múlt el, egyszerűen csak azáltal, hogy mozgásban maradtam 

s hogyan gyógyult meg, 

mint annyi más nagy szívfájdalmam, 

amiről azt hittem, 

elviselhetetlen, 

hogy soha többé nem lesz jobb, 

arra már nem.

Fokozatosan történt.

De megtörtént.

Minden olyan szép! #40

Mit szeretek, mit találok szépnek ebben a pillanatban:

Hogy az egyhetes nyaralás közepéről írhatom a szokásos szerdai rovatot, a telefonomon pötyögve a szavakat, egy faház balkonján ülve, kora reggel. Az főúton már elhalad egy-egy autó, a túloldalon levő, már a Tátrához tartozó dombokat lassan eléri a nap fénye. Reggeli után továbbutazunk.

Hogy tulajdonképpen nagyjából út közben alakul ki, hova megyünk, mit nézünk meg. Ülünk az autóban, nézzük a térképen, milyen város van a közelben, milyen vízesések. Így jutottunk el Brnoba és Ostravaba Csehország keleti részén, ahova soha nem terveztem különösképpen menni.

Olvasom a forróságról, vízhiányról szóló híreket, ezért különösképpen észreveszek, értékelek minden szellőt, minden esőcseppet a bőrömön, az útszéli növények levelein, hegyi tavat vagy ahogy egy-egy vízesés közelében beborítja a testemet a finom permet. Ahogy a pici, aláhulló cseppek megcsillannak egy-egy pillanatra az ellenfényben. Ahogy az aszfalt gőzölög, amikor lefele ereszkedünk a hegyről s alig érzem már a lábaimat. Már nem esik és még egyszer előbújik a nap, átszivárog a fenyőfák közötti réseken és mintákat rajzol, mértani pontossággal, a sűrű párába. 

Az apró pillanatokat szeretem a leginkább, amelyeket alig lehet elmesélni. 

Hogy várakozunk a hegy alján a felvonóra, millió más emberrel együtt és hirtelen olyan szépnek látom a férjem kezét. A millió között között is egyetlen. Szinte könnybelábad a szemem a pillanat észrevehetetlen, gyengéd fényétől.

Hogy váratlanul kapok ajándékba egy pár havasi gyopáros fülbevalót.

A hegyi menedékház előtti asztaloknál a miénkhez ül le egy amerikai fiatalember, könyvet és füzetet vesz elő, majd ír, olvas. Vannak ilyen emberek.

A pillanat, mikor az egész napi túrázás után belépek a zuhanyzóba és megeresztem a vizet.

Hogy végig van valami bajom, tényleg, egyetlen  nap sem telik el fájdalommentesen, hol egy becsípődött ideszál, hol valami fertőzésféle s jajgatok is persze, mégis, mindennel együtt, olyan szépnek látok mindent.

Mielőtt elindultunk, betettem némi maradék fonalat is, kötőtűket. Útközben az autóban, reggelenként vagy esténként egy pár bokazoknin dolgoztam. Ma reggel talán én lepődtem meg a leginkább, hogy elkészültem. Olyan érzés, amit ritkán érzek: hogy kezemben tartom az időt. Azokat a kis maradék időréseket, szépen összegyűjtve, amelyek szinte számolatlanul hullanak alá. Ezt viszem haza emlékbe. 

Minden olyan szép! #39

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Fodrász. Voltam fodrásznál, idén másodjára. Senki sem vette észre utána az "új" frizurámat. Azon gondolkodom, mennyi ilyen dolog van, ami csak akkor lenne feltűnő, ha nem törődnék vele rendszeresen. Ilyen a takarítás, vagy hogy esténként arctisztító habbal lemosom az arcomat, hogy minden nap olvasok, s az sem mindegy, mit, hogy általában, de nem mindig! nemet mondok az édességekre, hogy minden héten megyek edzeni. Senki sem veszi észre, mennyi időt szánunk ilyesmire. Csak az lenne feltűnő, egy idő után, ha nem tennénk. 

- Túra. Szombaton túrázni voltunk. A közelben. Mindig elfelejtem, milyen szép olyan helyen élni, ahova mások nyaralni mennek. A cél egy vízesés volt, ahol utoljára talán tíz évvel ezelőtt jártunk. A környék egyébként üveggyártásról is híres, de még soha nem látogattuk meg a parkot, ahol van egy óriási üzlet és étterem is. Nem rajongok az üvegdíszekért, ezért nem számítottam rá, mennyire le fog nyűgözni a sokféle tárgy: üvegvirág, üvegállatok, poharak, vázák, ékszerek, üvegtáska. Természetesen választottam végül egy kis dísztárgyat is, mintha turista lennék, a nap emlékére. A legszebb élmények lehetősége itt van néha, a közvetlen közelünkben. A legszebb élményeknek egyfajta belső készséghez van közük leginkább. Ahhoz, hogy milyen könnyen vagy nehezen lehet minket lenyűgözni. Az egyik legnagyobb célom az életben, hogy olyan személy legyek, akit könnyen le lehet nyűgöződni.

- Apró dolgok, amelyek miatt utólag szemrehányást teszünk magunknak.  

Vasárnap, nem csak azért, mert ez volt a tizenkettedik tétel a nyári bakancslistámon, elmentem egy szimfonikus koncertre. Egy jóbarát hívott meg, mások is jöttek. Lazán ismerős társaság. A végén, bár senkinek sem volt semmi programja az est hátralevő részére, mindenki egyenesen hazament. Pedig olyan kedvem lett volna még meginni együtt egy teát valahol. Később kiderült, mások is ugyanezt gondolták, de mindenki túl szégyellős volt, hogy javasolja. 

Vagy mindenféle elmulasztott, későn eszembe jutott mondatok. Vagy ellenkezőleg, szavak, amelyeket soha nem kellett volna kimondjak. Közös fotók, amelyek soha nem készültek el, mert nem mertem megkérdezni, szabad-e. Sokszor teszek magamnak szemrehányást ilyesmik miatt. Pedig az emberi léthez ez is hozzátartozik. Csak az nem hibázik, aki soha nem vállal kockázatot.

 - Bakancslista. Mennyi minden van, amit szeretnék, mégse lehet ráírni egy listára. Mindig könnyebb célokat kitűzni és kitartani, akár hosszú időn át. Eljutni valahova, elérni valamit, küzdeni valamiért nem esik annyira nehezemre, mint az ellenkezője. Nem-tenni valamit, amit szeretek, de bár önmagában véve jó dolog, nekem mégis káromra van, egyfajta csendes függőséget okoz. Változtatni a hirtelen természetemen azzal, hogy gyakorlom a válaszadás előtti hosszabb szüneteket. Ellenállni a sértődöttség, a reménytelenség késztetésének. Nézem a szép bakancslistámat és tudom, az igazán fontos dolgokat, ami leginkább a javamra válik, amire a legjobban vágyom, nem oda jegyeztem fel. 

- Nyár. Még tart a nyár. Köszönöm mindazt, amit átélhettem már. Csupa olyasmi, amit csak nyaranta élünk át, s pont attól olyan édes, hogy nem áll mindig rendelkezésre. Heteken át inkább azt néztem, mi az, amit elmulasztottam vagy még nem volt rá alkalmam. De nézhetem úgy is, hogy köszönöm azt, ami volt, ami éppen most van.

- Reggelek. Szeretem a reggelek egyszerű ritmusát. Először elkészítem a férjemnek az ételt a munkába. Megnézem, van-e tiszta, vasalt ingje. Utána enni adok a balkonajtó előtt tolakodó, az éhenhalás szélén tengődő macskáknak. Közben bekapcsolom a kávégépet. Végül kávéval, naplóval kiülök a balkonra. A szomszéd pont ebben a percben lép ki az ajtón, hangosan rám köszön. A másik szomszéd hazaér a kutyasétáltatásból, ahogy nyitja az ajtót, friss patakvízként ömlik ki rajta óvodás korú gyermekeinek a kacagása. Mindenkinek másképp néz ki a reggel. Az enyém, most, így. Teleírok néhány oldalt, külön figyelmet szentelve annak, ami fáj. Nem feltétlenül személyesen nekem, hanem úgy általában, ami a világnak fáj. Nevezhetjük egyszerűen csak reggeli imának. Ezen a héten még minden reggel könnyáztatta volt az arcom utána. Majd az öröm felé terelgetem a betűket, becsukom a füzetet és én is elkezdem a napot. 

Csendes forradalom.

Szombat reggel van, már hajnal óta ébren vagyok. Még sokáig heverészem az ágyban, csendben, csukott szemmel. Millió gondolat zümmög bennem, csupa olyasmi, amit az elmúlt napokban olvastam, hallottam s beszivárgott, észrevétlenül, a fejembe, a szívembe. Sok-sok határozott vélemény és mindenre valami, még határozottabb ellenvélemény is. A létező összes témában adódik valaki, aki pontosan tudja és megmondja, mit, hogyan és miért. S mennyi inspiráció, te jó ég. 

Amitől a legjobban félek: hogy én is egy vagyok a zümmögő hangok között. Hozzájárulva az általános zajhoz.

Aztán eszembe jut néhány személyes, nekem, az én zümmögéseimhez kapcsolódó visszajelzésféle.

Az egyikre az Instagramon találtam. Egy kedves barát bejegyzésében olvasok valakiről, aki "gyűjti a szépet és minden szerdán megosztja, mi érte, mit gondolt..., egyfajta csendes forradalomként tekintek erre." S tovább, hogy néha nem is olvassa el, csak megnézi, majd becsukja az oldalt, megnyugodva, hogy még mindig van valami szép.

A másik egy számomra eddig még ismeretlen kifejezéshez kapcsolódik, egy másik kedves barát személyes üzenetében. Klímaszorongás. Rokona annak az angol eco grief  kifejezésnek, amiről ugyancsak mostanában hallottam először, nevet adva annak a szomorúságnak, amit amúgy jól ismerek. Az ökológiai gyász az átélt vagy előre vetített környezeti veszteségekre adott érzelmi válasz, amelyet tehetetlenség és szorongás jellemez. Milyen kapaszkodóm van a válság kapcsán, kérdezi.

 

A harmadikat egy harmadik kedves barát az utolsó bejegyzésemhez érkezett kommentjében olvastam tegnap a hasznossági rögeszméhez kapcsolódóan. Hogy miért olyan nehéz átélni a jótékony szünetet. Miért kell folyton tenni-venni.

 

A három visszajelzés, gondolat, kérdés mélységesen összekapcsolódik. Legalábbis bennem. 

Nekem is van hasznossági rögeszmém. Gyógyulófélben már. De azért még mindig. Én is klímaszorongok. Fogalmam nincs, milyen kapaszkodóm van az Istenbe vetett bizalmon kívűl. Attól tartok, nem lenne több, mint haszontalan zümmögés, ha elkezdeném felsorolni az apró, klímavédőnek szánt szokásaimat: minél kevesebbet autózni, kevesebb szemetet hagyni magam után, vizet tenni a madaraknak, saját kezűleg készíteni ajándékokat, elkerülni a gyorséttermeket, a gyorsdivatból származó ruhákat, gondolkodni, adakozni, megosztani, amim van, kevesebbet csinálni, de azt nagy szeretettel és nagyon gondosan. Szerdánként írni egy listát arról, amit szépnek találtam, s egyáltalán nem bánom, ha nem is olvassák el, mert valóban, nem is azért írom. Csak egy jelet akarok hagyni, újra és újra, az utolsó pillanatig, ami megadatik,

hogy

még mindig van

valami szép,

valami jó,

valami, amiért érdemes.