Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre.
- Idő. Mostanában túl gyakran érzem úgy, hogy túl kevés. Főleg intenzív munkaidőszakokban. Mintha nem én, hanem valaki más rendelkezne az életidőm fölött. Múlt pénteken átéltem valami meghatározót ezzel a szorongató érzéssel kapcsolatban. Tízre mentem dolgozni aznap, ami azt jelenti, negyed tíz után már el kell indulni, előtte még felöltözni, ételt csomagolni egész napra - máris éreztem a szomorúságot, hogy akkor nem marad semmi, ami csak az enyém. De még csak nyolc óra múlt, és úgy döntöttem, kiviszem a reggelimet a kertbe, ott fogom elfogyasztani. Bent hagytam a telefonomat, a karórámat úgyis viselem, gondoltam, és csak egy könyvet vittem még magammal, amit feltétlenül végig kellett olvasnom aznap a másnapi könyvklub alkalomra. Csak később vettem észre, a karórám már nem működik, pedig tegnap még igen. És hirtelen olyan felszabadító volt, mintha egy kis időtlenség-szigetre találtam volna az időben. Hűvös volt és sütött a nap, s a madarak énekeltek - legalább ötféle madarat figyeltem meg -, s észrevettem, az egyik fenyőfánkon van egy új fészek. Megfigyeltem, hogyan landol egy galamb a virágzó cseresznyefán s mikor újra felpillantottam, már csak az ág lengését láttam a továbbrepülés után. A templom harangjai negyedóránként jelzik az időt, így tudtam, a két harangszó azt jelenti, fél kilenc van, a három, hogy háromnegyed s csak akkor mentem be készülődni, amikor végigszámoltam a kilencet. Az idő a legnagyobb luxus. Egy kis időtlenség az időben: maga a csoda.
- Könyvklub. Szombaton nálunk tartottuk meg az e havi alkalmat. Mint ahogy már meséltem, eredetileg egy könyv végigolvasására terveztem a könyvklubot. De minden könyv után csak működünk tovább és tovább, már öt éve. Csatlakozott három új tag is az utóbbi időben. Külön szeretem a sokszínűséget, amit közösen megteremtettünk: különböző életkorok, nemzetiségek, világlátások. És én vezetem! - amire még mindig rendszeresen emlékeztetnem kell magamat. A feladataim: megszervezni, hol és mikor lesz a következő időpont. Nem engedni, hogy "szétfolyjanak" az alkalmak. Odafigyelni, hogy mindenki szóhoz jusson. Kezelni az apró konfliktusokat, félreértéseket. A csoport egészének javát szem előtt tartani. Szép is, nehéz is, főleg ha valaki, mint ahogy én sem, egyáltalán nem vezető típus. De néha elég egyetlen apró ötlet, elég csak elindulni, akármilyen bátortalanul, vállalni, elfogadni a felelősséget. A legfontosabb: a lelkesedés. A szeretet. Az olvasás szeretete, az emberek szeretete. Ha szívből jön, megtalálja az útját, kifejezi önmagát, még az olyan alkalmatlan személyek által is, mint én.
- Önkép. Hogy milyennek látom magam, az legtöbbször attól függ, milyen tükörbe nézek. Értem ezt átvitt értelmben, de egészen konkrétan is. Tegnapelőtt az egyik, rövid időre hazalátogató gyermekemmel töltöttem a délutánt, s elmentünk ruhákat vásárolni. Főleg neki, de ha már ott voltam, én is felpróbáltam ezt-azt. Csak később mondtam el, ahogy sétáltunk a városban, hogy én még soha életemben ilyen csúnyának nem láttam magamat, mint ebben a próbafülkében. És azt mondta, hogy pont erre gondolt ő is: soha életében ilyen csúnyának nem látta még önmagát. Pedig gyönyörű! Ő mindenképpen! De úgy vannak beállítva a tükrök, a fények, hogy minden apró tökéletlenség felnagyítva látszik. Szóval, nem mindegy, milyen tükrökben személjük önmagunkat. Átvitt értelemben, de konkrétan is.
