Minden olyan szép! #47

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Fák. Nem emlékszem pontosan, mikor ültettem a gyümölcsfákat a kertbe. Talán tíz éve is megvan már. Kis csemetéket hoztam Erdélyből, almafát, szilvát, cseresznyét s a legkedvesebbet, egy birsalmafát. Az utóbbi két-három évben termett egy-egy alma, két évvel ezelőtt három birsalma, múlt évben öt szem cseresznye. De nem igazán értettem, miért nem látványosabb a növekedés, bőségesebb a termés. Idén valami megváltozott. Egy egész ládányi gyümölcsöt szedtünk le a fákról az első éjszaka után, amikor reggelre már fagyott. A nagynéném, akitől annak idején ajándékba kaptam a fákat, azt mondta, ennyi időre volt szükségük ahhoz, hogy otthon érezzék magukat. Vannak gyorsan termő fafajták is, de ez az igazi, ez a lassú, alapos növekedés. Ebben hiszek én is. Ez a reményem az saját életemre nézve is. Hosszú évekre van szükségem ahhoz, hogy az legyek, aki lehetek, önmagamnak a lehetséges legszebb, legnagylelkűbb változata.

 - Múlt és jelen. Vannak napok, amikor úgy érzem, a múltban élek. Vitatkozom, védekezem, magyarázkodok, gyászolok, sírok, megbánok. Mindezt magammal, magamban. Közben a jelen mindvégig itt várakozik mellettem. Türelmesen. Csendesen. Arra vár, hogy észrevegyem. A szép élet, azt hiszem, minden körülmények között lehetséges. Néha egészen jelentéktelen és szinte észrevétlen, de még soha nem volt olyan, úgy emlékszem, hogy ne lehetett volna valamit tenni, nézni, elfogadni, elengedni itt, ahol az élet történik: a jelenben. Az utóbbi napok egyik legreményteljesebb gondolata ez volt. Mert átéltem, megéltem, nem is egyszer.

- Szerdák. Már majdnem egy éve írom a szerdai rovatot a blogra. Néha, mint most is, már majdnem csütörtök van és nagyon fáradt is vagyok, sötétedésig dolgoztam s azt hiszem, mint mindig, nincs semmi új mondanivalóm. Persze, nem ez a lényeg. Hanem, hogy, mint annyi más területén az életnek, az igyekezet a lényeg, komolyan venni főleg a saját magamnak tett ígéreteimet. Hogy végül mégsem marad üres a bejegyzés, azt a naplómba rögzített gondolataimnak köszönhetem. Ezeket olvasom vissza. Mert minden nap, még a legsietősebb, legátlagosabb napon is írok valamit. Néha egészen korán reggel, amikor áldozat lerövidíteni az értékes alvási időt. Vagy a parkolóban, az autóban ülve, mielőtt bemegyek az irodába. A füzetgyűjteményem őrzi a létezésem ujjlenyomatait. Tele van jobbára egészen hétköznapi jegyzetekkel. Az egyetlen különleges bennük az, hogy az enyémek. 

- Mit szerettem, mi tetszett az elmúlt héten: 

a reggelek első, derengő fényét az üres lapokon

a lapokon a szomorúságot és örömöt kifejező mondatokat, váltakozva, ahogy kikanyarognak a tollam hegyéből, finoman pulzáló ritmussal, olyan szívből és emberien, mintha egy liturgia születne meg mindannyiszor egy egészen kicsi templomban, ahol egy igazán szép mondat nyomán a teret hirtelen elárasztja a fény

(aki ismeri ezt a fényt, az nem fél a sötétségtől, a kétségbeeséstől sem, mert az utolsó szó mindig az örömé)

szerettem egyik reggel, ahogy belépve a konyhába észrevettem, milyen belső, csendes ragyogása van a konyhapulton a tegnap este elmosogatott, tiszta konyharuhára borított serpenyőnek 

és szeretem hallgatni, mindig, a csendben, a falióra ketyegését

s figyelni az ablakon át a ködben itt-ott felcsillanó utcalámpák fényét a völgyben

s a deres háztetőket a szomszédságban

s a muskátlik, rózsák utolsó felragyogását mielőtt megérkezik a tél s hogy ezzel arra tanítanak, én is vessem alá magam, nem kell félni, az örökkévaló törvényeknek, s hogy nem lehet és nem is kell, minden évszakban virágozni, 

de 

szabad időnként mindent beleadni, 

az utolsó cseppig, 

az utolsó percig, 

majd visszahúzódni, 

megpihenni 

jövő 

tavaszig. 

Talált tárgyak osztálya.

Ahogy múlt héten hazafelé autóztunk Franciaországból, felhívott a legnagyobb lányunk. Megálltunk az út mellett és sétáltunk míg beszéltünk. Olyan szép, illatos, bokros, fás volt a táj! Videón keresztül neki is mutattuk, éppen hol járunk. Kérdeztük, emlékszik-e, gyerekkorukban milyen sokszor nyaraltunk ezen a környéken s hogy egyszer, az egyik közeli városban hosszasan játszottak a főtéren levő szökőkút körül, nem is egy, hanem sok kis apró szökőkút volt egy parkban s teljesen váratlanul tört fel a víz hol innen, hol onnan. Nem emlékezett. Az évek alatt elveszítette valahol ezt a konkrét emléket. 

Később továbbindultunk. Körülbelül tíz kilométer múlva megálltunk az első boltnál energiaitalt, kávét venni. Mikor kiszálltam az autóból, akkor vettem észre, csak a fél pár lábbelim van meg. Egy gumi klumpát viseltem útközben, s akárhogy kerestem, pedig tíz perce még biztos, hogy mindkettő megvolt, most már csak az egyiket találtam. Mindig is csodálkoztam, mindig is kíváncsi voltam, mikor láttam valahol, hogyan lehet elveszíteni egyetlen lábbelit? Hogyan ment tovább az illető? Nem vette észre, hogy rövidebb az egyik lába? Nem szúrta a talpát a csupasz föld? Most már tudom: lehetséges. Visszaautóztunk oda, ahol telefonáláskor megálltunk az autóval. S ott volt a kis kopott, olcsó, de nekem nagyon kedves papucsom az út szélén. Egyszerűen kiléptem belőle amikor beléptem az autóba. Nem, egyáltalán nem vettem észre. Kétszer is megjárta a hátizsákomra akasztva az El Caminot. Egy fél éven keresztül Ázsiában is vándorolt, amikor az egyik gyermekem kölcsönkérte. Némelyik egyszerű, személyes használati tárgyamnak több kalandban van része, mint nekem.

Másnap reggel, mikor kijelentkeztünk az utolsó hotelből is Svájcban, én megálltam a csomagokkal egy előre megbeszélt helyen az út szélén, közben a férjem rollerrel elment az autóért, amit csak jóval messzébb tudott leparkolni. Később láttam, ahogy elautózik mellettem, hiába integettem, még az útra is kiszaladtam, hátha észrevesz a visszapillantó tükörben, nem vett észre. Tíz perc múlva visszajött, eszébe jutottam, de átmenetileg, akárhogy is szépítem, én magam is el voltam veszve.

Hazaérve szinte azonnal elveszítettem a kedvenc, havasi gyopárt ábrázoló fülbevalómat. Csak az egyiket. A tükörbe nézve vettem észre, nincs meg. Ajándékba kaptam, nagyon szeretem. Még csak fogalmam sem volt, hol keressem. Nem kerestem sehol. Ma porszívózás közben benyúltam a csővel a ruhásszekrényem alá, onnan került elő.

Előkerestem a régi fotók közül a szökőkútas képet, elküldtem a lányomnak. Azt válaszolta, most mintha emlékezne, egészen halványan. 

Folyamatosan elveszítek valamit. Nem azért, mert feledékenyebb, ügyetlenebb vagyok, mint az átlag, ez is, de inkább egyszerűen csak azáltal, hogy ember vagyok. Hogy élek. Türelmet, ragyogást, jókedvet, papucsot, fülbevalót, reményt, könyveket, esernyőt, kedvenc pulóvert, autókulcsot veszítek el rendszeresen. Időnként önmagamat. 

Néha az a megoldás, hogy visszamegyek oda, ahol még biztosan tudom, megvolt.

Néha az, hogy rendet rakok. Kitakarítok. 

Néha az, hogy nem is keresem. 

Néha az, hogy ott maradok, ahol vagyok és várom, valaki más találjon meg engem.

Ma reggel az elveszett és megtalált juh történetét* olvasom a Szentírásban. Az elveszett és megtalált ezüstpénz történetét. Az elveszett fiúét, akit az apa nem keresett, de minden nap visszavárt. 

S leteszem melléjük a saját történeteimet is. Emlékekről, tárgyakról. Az elveszett és megtalált reményről, hitről, ragyogásról. 

 

* Lukács evangéliuma 15 

Minden olyan szép! #46

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Unalmas esték. Ahogy tegnap éjfélbe nyúlóan dolgoztam, hirtelen arra gondoltam, milyen unalmas ez az este. S hogy bárhogy is sietnék, úgysem lennék úgy készen, hogy még legyen erőm, időm nekifogni valami érdekesnek. Ez csak egy átsuhanó, az ellenőrzés alól kibújó gondolat volt, akárcsak az összes gondolat többsége. Egy idő után visszajött, teljesen más ruhában. Hirtelen arra gondoltam, milyen csodálatosan eseménytelen ez az este. Unalmas is egy kicsit, igen, de hogy ez milyen jó. Ajándék. A háttérben, a rádióban éppen a híreket mondták be, s mindegyikben annyi közvetlen és közvetett fájdalom volt, hogy egy ilyen unalmas este hirtelen kiváltságnak tűnt. Sokak számára, akik a saját vagy más rossz döntéseinek következményeként az elképzelhetetlent szenvedik el éppen, egy unalmas este a legdrágább dolog lenne a világon. Egy szép, elérhetetlen álom. 

- A sebzett szörny. Egy nagyon kedves jóbarát feltett egy fotót az Instagramra. Egy olyan szép pillanatot örökített meg ez a kép, hogy örömömben még nekem is könnybelábadt a szemem. Természetesen írtam neki valami együtt örülőset, kedveset. Később azt vettem észre, valamiért nagyon fáj a szívem. Fizikailag fáj. Az a fénykép megmutatott nekem valamit, amire én is vágyok, de egyelőre, és talán soha, számomra nem lehetséges. Úgy aludtam el, hogy szorult a torkom, égett a szemem. Semmiképpen sem akartam elismerni, elfogadni ezt a fájdalmat. Mintha létezne egy sebzett szörny valahol a zárt ajtók mögött, akit a világért sem engedek szabadon. Tudom, dolgom van még vele. De félek is tőle. Reggel még mindig éreztem, hogy ott van. Lassan résnyire nyitottam az ajtót és beengedtem. Hozzám tartozik. Nem akar bántani. Nem tudok még segíteni rajta. De engedem, hogy létezzen. Hogy lélegezzen. Hogy megpihenjen. Írok róla. Kiteszem a szívem. Megbecsülöm a befejezetlen, sikertelen, megoldatlan történeteimet is.

- Ősz. Szeretek autózni a csendes falusi utakon és minden nap látni, ahogy mind színesebb lesz a táj. Látni, ahogy egy férfi éppen felegyenesedik, kihúzza a hajladozástól elgémberedett vállát. Mellette egy talicska, telis-tele frissen felszedett, piros almával. Szeretem azt a megnevezhetetlen illatot, amit csak ilyenkor, a fűtési szezon elején lehet érezni, amikor a szomszédok először raknak tüzet a kályhában. Szeretem, hogy még mindig működik a régi fonalbolt a szomszédos kisvárosban és tanácsot is kapok, amikor elmondom, mit szeretnék kötni. Sőt, árengedményt is. Szeretem a különböző színű és árnyalatú őszi bánat (aster amellus) bokrokat a falu központjában, s hogy milyen szépen ragyognak át rajtuk a reggeli napsugarak, amikor elhaladok mellettük edzésre menet. 

- Mi motivál. Szeretek úgy gondolni mindenre, amivel foglalkozom, hogy közvetve vagy közvetlenül, de szépséget, rendet teremt a világnak valamelyik, talán egészen kicsi, láthatatlan sarkában. 

Nem kell tudnom róla, pontosan hogyan és hol. 

Elég a tudat, 

hogy 

így 

van. 

A hazautat

három nap alatt tettük meg. Oda is csak lassan utaztunk, szakaszokban, szinte minden este más-más szállást választva. Tulajdonképpen nem is volt olyan, hogy oda és nem is volt olyan, hogy megérkezés, csak szinte minden nap a továbbutazás. Néha egészen spontánul, például az autóban a térképen nézegetve, melyik az a legközelebbi hely, ahol már nem esik az eső. Így értünk vissza is, ide, ahol lenni még mindig a legszebb. 

 

Az utolsó előtti este egy régi iskolából átalakított félreeső panzióban szálltunk meg. Az íróasztalon levő kis füzetben volt egy bemutatkozó írás a tulajdonos, egy fiatal nő részéről. Arról szólt, hogy gyermekkorában ezeken a hegyi tájakon nőtt fel, majd elment a nagyvárosba. Marseille-be. Szakácsnak tanult, végül visszajött, haza. 

Szép francia filmet lehetne készíteni belőle. 

Először egy éttermet hozott létre a régi iskola menzájában, majd néhány osztálytermet átalakított kiadó szobákká. A fürdőszobákban a környező vidék vállalkozásai által készített higiénai termékek vannak, azzal a kéréssel, hogy ne pazaroljunk. 

 

Ezt kérni sem kell. 

A szépség, a minőség még mindig legjobb ellenszere a pazarlásra való késztetésnek. 

 

Egy pici hajmosó szappant ajándékba kaptunk, itt tartom az íróasztalomon. Damaszkuszi rózsa, faszén és Bourbon geránium illatú. 

Az étterem egyik sarkában házi készítésű lekvárok és horgolt dekorációk eladásra. A reggeli nem olcsó - tanulom, hogy szabad megkérni az árát annak, ami igazán jó! -, de tálcán, a legszebb tányéron, pohárban felszolgálva, textil szalvétával, s minden egyes falat minőségi: a kenyér, a vaj, a lekvár, a kávé, a joghurt. Talpas pohárban almalé.

Este már sötétben értünk oda, így csak reggel, távozáskor vettük észre, milyen szép a táj. Sétára hívott ez a szépség s a kőtemplom, a kék színű ablaküvegekkel, legalább egy köszönömnyi hosszúságú imára. 

Továbbindulva észrevesszük, most már valóban megérkezett az ősz. Körülbelül ugyanott autóztunk vissza is, mint oda. Egy hét alatt sokkal színesebb lett minden. 

 

A telefonom tele van fotókkal, 

először arra gondoltam, 

ezúttal nem is veszem elő, de egy-két nap után lehetetlen volt ellenállni, annyi szépet láttam, mindenképpen szerettem volna ilyen módon is jegyzetelni. 

Boltok kirakatai, vállalkozás ötletek, festmények, ablakok, kapuk, színkombinációk, ruhák, öltözködés stílusok, virágok, fák, képeslapok, könyvek, vendéglátás, ízek, bútorok, kertek, az emberek, egy-egy gesztus, mosoly, beszélgetés, annyi mindent hoztam magammal, ami észrevétlenül, de biztosan beépül abba, ahogy élem az életemet. 

Ahogy öltözködöm. 

Ahogy vezetem a háztartást. 

Ahogy vendégeket fogadok, 

ahogy nekifogok akár új dolgoknak is, 

s ahogy én is megteremtem a szépséget itt, ahol lakom. 

Minden olyan szép! #45

- Inspiráló emberek. - Sok embertől tanulok sokmindent, de számomra az írók a leginspirálóbbak. Az egyik közülük, írtam már róla a blogon, a Csehországban született német író, Peter Kurzeck. Nem túl híres, nem mainstream, nem könnyű olvasni, de én nagyon szeretem. Mikor a kezdeti, elhúzódó nehézségek után már tudott úgy és annyit írni, hogy megéljen belőle, valóra váltotta egyik nagy álmát. Mivel nagyon szerette a vidéket, rendszeresen Dél-Franciaországban töltötte az évek legnagyobb részét, Uzés városában. Itt bérelt egy lakást és itt írt. Kialakított egy egyszerű napirendet, majd végigdolgozta az itt töltött hónapokat. Megkereste azt a helyet, ahol a kreativitása leginkább ragyogott és lehetővé tette magának ezt az életmódot.

- Provence. - Ezen a héten utazunk. Két éjszakát - egy teljes napot - kérésemre Uzésben is eltöltöttünk. Már másodjára. Néhány évvel ezelőtt már átutaztunk itt. Életem egyik legszebb élménye volt. Még mindig gyönyörű. Mesebeli. Amikor ma reggel talán éppen abban a pékségben reggeliztem, ahol néhány évvel ezelőtt az egyik kedvenc íróm is, miközben a zajos utcán halkan esett az eső és a mellettem levő asztalnál kávézó madámok hiába akartak beszélgetni velem - sajnos nem tudok franciául! még nem! - akkor azzal köszöntem meg csendesen a nem mindennapi ihletet, hogy teleírtam sok-sok oldalt a füzetemben. Csak úgy repült a tollam a papíron. Mert valóban: vannak helyek, ahol egy kicsit szebben ragyog minden. És én nem bánom, ha a világ végéig is kell elmenni, hogy megpillantsak egy-egy ilyen különleges helyet.

- Nem szükséges magyarázkodni. - Mikor elutazunk valahova, általában a következő mondatokkal reagálnak az emberek. "Már megint?" "Nem ismerek senkit, aki annyit utazna, mint te." "Ezt nem mindenki engedheti meg magának." "De jó dolga van egyeseknek!"

Észrevettem magamon, hogy szinte hibásnak érzem magam. Késztetést érzek rá, hogy elmagyarázzam, a szabad heteknek milyen ára van. Hogy én amúgy nem nyolc órát dolgozom, amikor dolgozom, hanem sokkal többet. Hogy sokféleképpen lehet utazni s hogy mi soha nem a luxust választjuk. S persze, én is tudom, valóban, milyen jó dolgom van.

Nem csak utazás témában gondolom mindinkább, hogy nem szükséges magyarázkodni. A jóindulatú, valódi kíváncsiságon alapuló kérdésekre szívesen válaszolok. A viccet is értem, remélem, többnyire. De azt hiszem, sokkal több minden lehetséges, mint azt gondoljuk. Ha rosszul esik valakinek más szebbnek, érdekesebbnek vélt élete, az annak is lehet a jele: ő is valami hasonlóra vágyik. De ezt nem az én tisztem megmondani. Én csak megpróbálok kevesebbet magyarázkodni. Nem szükséges.

- Kreatív élet. - Két tényező szükséges a kreatív élethez. Egyrészt, hogy lehetővé tegyünk magunknak találkozásokat olyan emberekkel, szövegekkel, szépséggel, amire rácsodálkozhatunk. Ez mindig ajándék. Mindig különleges. Mindig spontán. Nem lehet kikényszeríteni. Érdekes módon, ami mégis lehetővé teszi, az a struktúra. Az a néhány stabil pont a napirendünkben, amit akár utazás alatt is be lehet tartani valamilyen szinten. Ilyen nekem a reggeli kávé és naplóírás. Bármi foglalkoztat, annak én helyet adok. Ha senkinek sem mondom el, akkor is szabad léteznie a papíron. Olvastam egy cikket valahol C.S.Lewisról és rájöttem, nagyon hasonlított a napirendje a Peter Kurzeckéhez. Mindketten zseniális műveket alkottak, ragyogó ötleteik voltak napi szinten, és mindketten nagyon strukturáltan éltek: reggeli, írás, ebéd, séta, délutáni tea, C.S.Lewis szerint ez utóbbit szigorúan egyedül, Kurzeck az espressot preferálta, majd újból néhány órányi munka. Este idejében lefeküdni. Számomra ez nagyon érdekes, mondhatni, szinte lenyűgöző: valami, aminek rendszeresen helyet adunk az életünkben, lehetőséget teremt kivételes találkozásokra, ötletekre. Tanulom, a legjobbaktól, a kreatív életet. Bár én, egyelőre, csak annyit ígérhetek, hogy utazás közben is, telefonon pötyögve is - ami egy kínszenvedés - megpróbálom hűségesen írni a szerdai rovatot a blogon. Mert minden, néha valóban minden olyan, de olyan szép.