Minden olyan szép! #42

- Csillaghullás. Már majdnem éjfél volt mikor kitettem egy széket az udvar közepére és leültem nézni a csillaghullást. Egy ideig még lefoglaltak a saját, kicsi, zsúfolt világom gondolatai, de egy idő után kitágult körülöttem a világ, beszélni kezdett hozzám, a távoli, hallgatag ég, a csillagkonstellációk s a sötétséget időnként áthasító aláhullások, amelyek idén különösen is szépek voltak, némelyikük csillagporból készült, egy pillanat töredékrésze alatt eltűnő fényes ösvényt hagyva maga után. Az éjszakai égbolt látványa mindig békét teremt bennem. Eszembe juttatja, újra és újra, hogy nem én vagyok még a saját világom közepe sem, hogy nem olyan szűk a lét, mint ahogy azt néha érzem, s hogy ebben a tágasságban szabadabban létezhetek, mint ahogy azt valaha is reméltem.

- A kert. A néhány éve ültetett gyümölcsfák minden évben néhány gyümölccsel többet teremnek, de idén különösen is szíven üt, hogy nem minden virágból lesz gyümölcs és nem minden gyümölcs érik meg. Némelyik, bármilyen ígéretesnek tűnt, még éretlenül lehull. Sokat locsoljuk őket, megteszünk mindent, mégsem rajtunk múlik a végeredmény. Azért mégis reménykedem, lesz valamennyi birsalma majd a már majdnem hagyományosnak nevezhető narancsos lekvár elkészítéséhez. A kert az egyik legnagyobb tanítómesterem. Szorgalomra tanít, újra és újra arra bátorít, hogy merjek nagyot álmodni, merjek remélni és kérni, de hogy az is természetes, ha nem minden sikerül. 

- Tennivaló listák. Mostanában rengeteg ilyet írtam, rövidebbet, hosszabbat. Olyan érzésem volt, nélkülük akármelyik pillanatban darabokra eshet az életem. Ilyenkor mindig emlékeztettem magamat, odaírtam azt is a lista közepére, hogy az élet sokkal több, mint az elvégzendő feladatok sora. Minden élet költészet és szépség. Az életem nem egy lista. Sokkal inkább egy dal. 

- Írás. Nem volt időm írni, vagy csak nagyon keveset. Azért térek mégis mindig vissza, mert észrevettem, az életnek megvan az a tulajdonsága, hogy mindennapivá formálja a legkülönlegesebb dolgokat is. Amikor szavakat keresgélek egy-egy mondathoz, akkor olyan, mintha megfordítanám a folyamatot: valamilyen csoda folytán különlegessé válnak egészen hétköznapi történések is.

- Szünet. Az elmúlt napok, hetek gyönyörű, sűrű időszaka után egy kis szünetet tartok, itt a blogon is. Újból csomagolom a hátizsákom, újra végigjárom az El Caminot. Eléggé spontán döntés volt, nem is volt alkalmam mentálisan felkészülni rá, és sok mindent el kellett végezni, hogy elmehessek, rendet hagyjak magam után. Hétfő hajnalban indul a repülőgép. Újra hív, újra vár rám az út. Valamikor szeptember közepén újból jövök.  

 

Minden olyan szép! #41

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Mit olvastam, mit néztem a nyaralás alatt. Az utazásra Frances Mayes Napsütötte Toszkána című könyvét vittem magammal, amit évekkel ezelőtt vettem egy toszkánai könyvesboltban. Tudatosan valami könnyedebb olvasmányra esett a választásom. (Csak az első néhány részt sikerült elolvasni). Talán mert soha nem felejtem el a nyaralást, amikor John Steinbeck Édentől keletre című könyvét olvastam a tengerparton. Mindenki napozott, fürdött, csak én sírtam csendesen, megrendülve a napszemüvegem mögött. Toszkánáról olvastam tehát az autóban, esténként elalvás előtt a panzió balkonján vagy a tábortűz mellett, amit egy tisztáson raktunk magunknak. Visszafele jövet két napot töltöttünk a szüleimmel és a testvéremmel, egy délután pedig Budapestre is beugrottunk. A metrón József Attila verseket olvastam. (Nem könnyed olvasmány.) A sógornőmmel megnéztük a filmet, amit már itthon is terveztem egy ideje. A Szerelmem, Marokkót. A gyönyörű Uránia moziban. A legszebb film, amit egy ideje láttam. (Nem könnyed.) Kicsit még mindig a hatása alatt vagyok. Úgy tűnik, természetesen vonzódom a mély, szomorú, szép dolgok felé.

- Szomorúság. Időnként azt a visszajelzést kapom, hogy magányosak, szomorúak a szövegeim. Még úgy is, hogy szinte csak a szép dolgokról írok. Még úgy is, hogy általánosságban véve nem vagyok sem magányos, sem szomorú. Van családom, szép házasságban élek, sok barátom és több meghívásom kirándulni, kávézni, nyaralni, mint amennyit képes vagyok elfogadni. Személyesen írok. És nagyon privát is vagyok egyben. Valószínűleg, remélem, nem sokat árulok el a családtagjaim, barátaim életéről, egyszerűen csak tiszteletből, mert ők ezt, gondolom én, nem szeretnék, nem kérik. Nem is kell kérniük, betartom a határokat, még akkor is, ha ezzel félreértésre adok okot. Ha magány, szomorúság árad némelyik szövegből, nekik ehhez nincs közük. Bőven elég egyszerűen csak emberként, érző, együttérző emberként jelen lenni ebben a világban, ahhoz, hogy időnként magányosnak vagy szomorúnak érezze magát valaki. Nem kell ezektől az érzésektől félni. Vagy letagadni. Vagy mindenáron valamilyen tanulságos, jól végződő történetté kerekíteni őket. 

-  Visszatérve a Szerelmem, Marokkóhoz. Szerintem nagyon lehet érezni, hogy egy nő rendezte. (Maryam Touzani.) Pontosan olyan részleteket mutat meg, amilyeneket én is megfigyelek. Ahogy meglibben a függöny. Ahogy az étel készül a konyhában. Minden olyan emberi, olyan szép. Szép hosszú, ősz haj. (Eldöntöttem, mindaddig megtartom a hosszú hajamat, amíg ugyanilyen sűrű marad, mint most.) Vörösre festett körmök. Piros muskátliszirmok. Színes ruhák. Gáztűzhely kicsi lángja felett sütött paprika. Főzés közben lemezt hallgatni. Cabrioban utazni a tenger partján. Elfogadni a boldogságot. Csupa olyan jelenet, amit én is átélek, én is így rendezem be az életemet. (Leszámítva a cabriot.)

- Hétköznapok. Közben újra hétköznapok vannak, munka, listák, a szokásos dolgok. Olyan boldoggá tesznek. Reggel felkelek és mézszínű a fény. A lerben készre sülnek a zsemlék. Mosakodó, újraszelídített macskák az ajtófélfa mellett. Olyan álmos vagyok még. Félig ébren is észreveszek árnyalatokat, részleteket. A saját mozimban élek. Egyszerre kezd el csörögni az óra a hálószobában a harangok zúgásával a hegyen. A határidőnaplómat nézegetem. Hirtelen besűrűsödik az idő. Munkahelyi határidők, jövő héten vendégek érkeznek, utána megint elutazom. A barátnőm kávémeghívását későbbre kell halasztanom. Megérti. Szeptemberben ő nem ér rá. Majd októberben találkozunk. "Du muss all das auch genießen", írja a sűrű programomra. Kicsit gondolkodom rajta. Nem értek teljesen egyet, mert nem kell ahhoz valamit száz százalékosan élvezzek, hogy hálás legyek, mindenért, mégis. 

Utazás után.

 

Már majdnem egy éve hordozok a hátizsákomban egy egyszerhasználatos fényképezőgépet, amivel a különösen szép, megismételhetetlen pillanatokat tervezem megörökíteni. Az adott helyzetekben ugyan rendszeresen elfelejtem. Még mindig van hat üres kocka a filmtekercsen. 

Emlékszem az első képre. Egy kávézóban készült, az asztalon két csésze. Gőzölgő tea. Szép baráti beszélgetés őszi séta után egy álmos kisvárosban. 

Az utolsó múlt héten, Szlovákiában, egy kis erdei faház előtt. Törtfehér muszlin ingben, a terasz félfájának nekitámaszkodva. 

A többit elfelejtettem, meglepetés lesz, mikor majd végre előhívatom a filmet. 

Mindegyik képhez, ami végül, teljesen véletleszerűen mégis elkészült, tartozik sok-sok, a megörökítettnél talán még fontosabb mellék-pillanatkép. Az erdei házikóhoz a vadon szépsége, az úgynevezett civilizált világ messzesége s mindannyiszor a kicsi, bevallatlan félelem is, amikor a száraz ágak hirtelen elkezdtek recsegni, ha átszökellt a fák között egy-egy őz. 

Tegnap dél óta újra itthon. Hazaérkezés után öt perccel már egy sürgős könyveléssel foglalkoztam. Még mindig a bőröndből élek, ma reggel onnan öltözködtem, a fésű még mindig a neszesszerben, oda is tettem vissza. A postaláda - egyetlen képeslaptól eltekintve - tele számlával, intéznivalóval. Ma reggelre sikerült úgy-ahogy átnézni. A képeslap egy blogolvasótól, aki évek óta küld, rendszeresen, mindenhonnan, ahova utazik, anélkül, hogy választ vagy köszönetet várna. (Köszönöm.)

Nem tudom pontosan, melyikek a felejthetetlen pillanatok. Én szeretném mindegyiket megőrizni. Mindegyiket megírni. De legjobb esetben is csak vázlatokra vagyok képes, mintha rajzolnék, kiemelve vagy elrejtve egy-egy különösen szépnek látott részletet. Nem tudom, lesz-e majd egy nagy, átfogó kép. Nem biztos, hogy kell legyen. El is menne tőle a bátorságom. 

Apró, teljesíthető részekre bontom az emberi lét gyönyörű, nagy, lehetetlen feladatát. 

Aminek figyelmet szentelek az csak egy a lehetséges megfigyelések közül. Ha elrontom az egyiket, lesz egy másik. Milyen felszabadító ez. Szinte lehetetlen eltéveszteni a célt. De ezt csak mostanában kezdem érteni.

Ma reggel minden egy-egy kérdés. A ház, a kert, a mosnivaló. A nyitott könyv. A határidőnaplóban a listák. Az égbolt. 

Mindegyik kérdésre ugyanaz a válaszom, 

most vagy később, de 

 

igen, igen, igen. 

Idegbecsípődés.

Pontosan emlékszem a pillanatra és a helyre, ahol belémnyílalt, 

de hogy mikor múlt el, egyszerűen csak azáltal, hogy mozgásban maradtam 

s hogyan gyógyult meg, 

mint annyi más nagy szívfájdalmam, 

amiről azt hittem, 

elviselhetetlen, 

hogy soha többé nem lesz jobb, 

arra már nem.

Fokozatosan történt.

De megtörtént.

Minden olyan szép! #40

Mit szeretek, mit találok szépnek ebben a pillanatban:

Hogy az egyhetes nyaralás közepéről írhatom a szokásos szerdai rovatot, a telefonomon pötyögve a szavakat, egy faház balkonján ülve, kora reggel. Az főúton már elhalad egy-egy autó, a túloldalon levő, már a Tátrához tartozó dombokat lassan eléri a nap fénye. Reggeli után továbbutazunk.

Hogy tulajdonképpen nagyjából út közben alakul ki, hova megyünk, mit nézünk meg. Ülünk az autóban, nézzük a térképen, milyen város van a közelben, milyen vízesések. Így jutottunk el Brnoba és Ostravaba Csehország keleti részén, ahova soha nem terveztem különösképpen menni.

Olvasom a forróságról, vízhiányról szóló híreket, ezért különösképpen észreveszek, értékelek minden szellőt, minden esőcseppet a bőrömön, az útszéli növények levelein, hegyi tavat vagy ahogy egy-egy vízesés közelében beborítja a testemet a finom permet. Ahogy a pici, aláhulló cseppek megcsillannak egy-egy pillanatra az ellenfényben. Ahogy az aszfalt gőzölög, amikor lefele ereszkedünk a hegyről s alig érzem már a lábaimat. Már nem esik és még egyszer előbújik a nap, átszivárog a fenyőfák közötti réseken és mintákat rajzol, mértani pontossággal, a sűrű párába. 

Az apró pillanatokat szeretem a leginkább, amelyeket alig lehet elmesélni. 

Hogy várakozunk a hegy alján a felvonóra, millió más emberrel együtt és hirtelen olyan szépnek látom a férjem kezét. A millió között között is egyetlen. Szinte könnybelábad a szemem a pillanat észrevehetetlen, gyengéd fényétől.

Hogy váratlanul kapok ajándékba egy pár havasi gyopáros fülbevalót.

A hegyi menedékház előtti asztaloknál a miénkhez ül le egy amerikai fiatalember, könyvet és füzetet vesz elő, majd ír, olvas. Vannak ilyen emberek.

A pillanat, mikor az egész napi túrázás után belépek a zuhanyzóba és megeresztem a vizet.

Hogy végig van valami bajom, tényleg, egyetlen  nap sem telik el fájdalommentesen, hol egy becsípődött ideszál, hol valami fertőzésféle s jajgatok is persze, mégis, mindennel együtt, olyan szépnek látok mindent.

Mielőtt elindultunk, betettem némi maradék fonalat is, kötőtűket. Útközben az autóban, reggelenként vagy esténként egy pár bokazoknin dolgoztam. Ma reggel talán én lepődtem meg a leginkább, hogy elkészültem. Olyan érzés, amit ritkán érzek: hogy kezemben tartom az időt. Azokat a kis maradék időréseket, szépen összegyűjtve, amelyek szinte számolatlanul hullanak alá. Ezt viszem haza emlékbe.