Minden napnak

megvan a maga méltósága és ünnepe.

Egész nap ezen az egy mondaton gondolkodtam. 

Nem tudom ennél rövidebben - és szebben - megfogalmazni:

 

minden napnak megvan a maga méltósága és ünnepe.

 

A szombatok valahogy mindig olyan köztes napokká lesznek.

Amikor elvégezzük a házimunkát, amire hétközben nem volt erő, kedv, idő. 

Amikor készülünk a vasárnapra.

 

Ma reggel a konyhában még mindig áldatlan - micsoda kifejezés - állapotok. A határidőnaplómban egy hosszú tennivaló lista. Arra gondoltam, feltétlenül hajat is kell mosnom, de majd csak este. Egész nap itthon leszek, úgysem látja senki. S akkor legalább szép friss lesz holnap. 

Pedig 

minden nap méltó arra, hogy ne csak pótlásra legyen használva az elmúlt napok elmaradt feladatainak elvégzésére.

Ne csak készülődés legyen egy következőre.

Ami nem azt jelenti, hogy minden mindegy, minden egyforma. 

Vagy hogy ne lennének kiemelkedő napok, amire készülni kell. 

Hétköznapok nélkül értelmét veszti az ünnep.

 

Órákon a konyhámat rendezgettem. Kitöröltem és újrarendeztem a polcokat, fiókokat. Másféleképpen rendeztem el a tisztára törölt fűszeres dobozokat. 

Elpakoltam a megszáradt ruhákat, s egyúttal felfedeztem, nem kell újat venni, van elég fehérneműm, zoknim. 

Kiolvastam egy elkezdett könyvet. 

Sorban elvégeztem az összeírt tennivalókat. 

Mindenek előtt hajat mostam.

 

Ez egy ilyen nap volt, 

amikor, elvégeztem, végülis, amire nem volt időm egész héten,

és készülődtem az előttünk levőkre

 

és

 

talán még soha nem gondoltam bele, 

milyen szép és méltó ez,

hogy igazi ajándék, 

s hogy mennyire szükségem van

minden héten 

pontosan egy ilyen napra. 

 

Egyébként, apró utóirat:

itt Németországban Brückenttagnak, tehát híd-napnak (Ausztriában Fenstertagnak, vagyik ablak-napnak) nevezik például egy-egy munkaszüneti nap és egy amúgy is szabad nap, például szombat vagy vasárnap közötti napot. Sokat kivesznek egy napot a szabadságukból erre a napra, de a többség rendesen bemegy dolgozni, igen, erre az egy napra. Nincs olyan, hogy majd ledolgozzuk valamelyik szombaton, ami sejtésem szerint amúgy is olyan félig-meddig munka lenne végülis. 

A munkanap akkor is munkanap, ha két szabadnap között van. 

Minden napnak megvan a maga jelentősége.

Egy reggel.

Tizenöt perc múlva indulnom kell. Mire volt időm és mire nem? Volt időm reggelizni, olvasni néhány oldalt, felöltözni, összekészíteni a dolgokat, amiket viszek magammal az irodába. Macskaetetésen és ágyazáson kívül nem volt időm semmilyen házimunkára. Ez így, szó szerint véve, persze nem igaz. Lett volna időm, ha akartam volna.

Szívesen bent maradok akármilyen későig dolgozni, csak ne kelljen már kora reggel az irodában lenni.  

Mert a reggelek számomra szent időszakok.

Néha nem csinálok semmi mást, csak nézek ki az ablakon. 

Mintha a végtelent szeretném szemlélni egy kicsit ebben az időpontokkal telezsúfolt határidőnaplókkal teli világban. 

 

Kimegyek a konyhába egy pohár friss vízért. A mosogatógép tele, tiszta edényekkel. El kellene pakolni őket ahhoz, hogy a konyhapulton gyülekező mosatlannak helye legyen benne. A zabkásás fazék, amiben a reggelimet készítettem, teleeresztve vízzel. Egy tálcán kis üveg teáskanna, az alján van még valamennyi tea. Mellette mandarinhéjak, kupacban. Messziről apró tűzrakásnak tűnik, világítanak a konyhát elárasztó szürke fényben.

Minden apróság az életről mesél. 

Arról, hogy mi a kedvenc reggelim. Hogy szeretem a virágokat. Hogy szeretem a macskáimat. Hogy esténként készíteni szoktam magamnak egy kanna teát. 

Minden tárgynak története van. 

Eszembe juttat valakit, akit szeretek.

 

Elidőzök egy kicsit a káosz közepén. 

Elviselem, hogy van.

S bár felszámolhatnám, hagyom, hadd legyen. 

Szívgyakorlat. 

Hogy akkor is hagyni tudjam, 

akkor is lássam benne a szépet, 

amikor nincs lehetőségem tenni ellene.

Amikor nem rajtam múlik.

Amikor nem is szép. 

Minden olyan szép! #20

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre.  

- Tavasz. Nekem nehéz kiválasztani, melyik évszak a kedvencem. Sokáig azt mondtam, az ősz. De általában végül mindig az, amelyik éppen van. Ha mégis muszáj lenne választani, akkor a tavaszt választanám. Tavasszal születtem. Kora tavasszal. Szerintem a kora tavasz a világon a legeslegszebb. Minden olyan intenzív, olyan különleges. Az elmúlt napokban kétszer is kiültem kora reggel az udvarra kávézni és naplót írni. Igaz, majdnem megfagytam, de egészen más minőség a szabad ég alatt várni a napfelkeltét. Szóval, tavasz van, a kedvenc évszakom.

- Meglepetés. Kaptam egy meglepő Instagram üzenetet. Claire írta, akivel többek között összebarátkoztam múlt évben az El Caminon, és aki a legjobb barátnővéjel járta végig az utat. Néhány lájkon kívül nem mondhatnám, hogy tartjuk a kapcsolatot. Most írt, és ezekkel a szavakkal kezdte az üzenetet: Dearest Marta. Eleve ez a megszólítás, milyen kedves és gyönyörű. Majd megkérdezte, elkérheti-e a postacímemet. Ennyi. Persze, elkérhette, és mikor kifejeztem, mennyire felkeltette a kíváncsiságomat, csak néhány titokzatosan mosolygó emojival válaszolt. Szeretem ezt az érzést. Nem tudom, mi fog történni, fog-e érkezni, s ha igen, mi, a postaládámba. Néha azt hisszük magunkról, nem hagyunk mély nyomokat másokban, de ez az apró történet azt bizonyítja, hogy de igen. Mindenesetre mélyebbet annál, mint amit én hittem.

- A kötött kardigán. Már azt hittem, befejeztem. Blokkoltam is, szárítottam is, de rájöttem, a szegélyt, amin körülbelül tíz órán át dolgoztam a múlt hétvégén, elrontottam, nem tetszik, nem fogom így szeretni. Tehát ezt az részt mindenképpen el fogom bontani és majd nyugodtan újrakötöm. Nem tökéletesre. Szerethetőre. Azt vettem észre, a saját készítésű pulóvereimet nagyságrendekkel többször viselem, mint a többit. Nem csak azért, mert tudom, mennyi munka van bennük. Hanem mert valóban szépek, kényelmesek. Valóban kifejezik azt, aki vagyok.

- Ragyogás. Mikor olyasmivel foglalkozom, amit igazán szeretek, az olyan, mintha ragyogna bennem valami. Nagyon sok ilyen dolog van az életemben. Néha ez, néha az kerül előtérbe. Szeretek olvasni, írni, rajzolni, kötni, nyelveket tanulni, de néha még egy-egy adóbevallás elkészítése is valami meglepő, nagy-nagy szeretettel tölt el. Néha pedig, nem tudom miért, valahogy egyiket sem csinálom, vagy ha mégis, nem azzal a lelkesedéssel, ami valahogy mindent különlegessé tesz. Van egy barátom, akivel ilyesmiről beszélgetünk, és mesélte, hogy rájött, azért veszítette el a ragyogást, mert nem azon a helyen él, ahol minden inspiráló volt számára. 

- Inspiráció. Motiváció. Az idegtudományi kutatások azt mutatják, hogy a motiváció nem a cselekvés előtt van, hanem utána. Azt gondolnánk, ez a helyes sorrend: inspiráció, motiváció, cselekvés. De idegtudományi szempontból ez pontosan fordítva működik. Az agy nem úgy készíti elő a cselekvést, hogy motivációt generál. Az agy válaszol a cselekvésre úgy, hogy megjutalmaz, dopamint bocsát ki. Ez motivál arra, hogy folytassuk a tevékenységet. Egy fáradt nap végén a világ összes inspirációja is kevés lenne ahhoz, hogy összeszedjem magam egy edzéshez és hogy tanuljak még néhány idegen szót lefekvés előtt. Mégis, pontosan így töltöm az estéimet. Torna, tanulás. A ragyogás pedig magától megjelenik itt-ott. De nem várakozom tétlenül rá.

- Mi tetszett, mit szerettem az elmúlt napokban: az autóból láttam az út mentén két golden retrievert, mentek a gazdájuk mellett, ritmusra csóválták a farkukat, két vidám zászló a szélben/ egy bicikliző lány, a hátizsákjában egy óriási csokor virág/ munka közben a férjem behozott nekem kék tányérom egy sárga, kicsit túlérett körtét/ ez a kicsi, saját iroda, ez a saját hely, még mindig nem tudok betelni vele/ tintafoltok a tenyeremen/ bőrgyógyászati időpont/ gránátalmamagvak a zabkásán/ hogy meg tudtam írni ezt a bejegyzést, mielőtt elindulok dolgozni, különben nem lenne ma már rá időm, remélem, hogy örömet szerzek vele néhány embernek. 

Minden olyan szép! #19

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Rendszeresség. Minden szerdán visszanézem az elmúlt hét nap fotóit, visszaolvasok a naplómban. Majd feljegyzem, mi az, amit szépnek láttam. Ez az egyszerű rendszeresség élteti a blogot és az egyik legjobb döntés volt, amit ezzel kapcsolatban meghoztam. Tévedés azt gondolni, hogy ami fontos, az majd magától működik. 

- Házimunka. Két-három napon át eléggé szédültem. Most már jobb, de ezeken a napokon vettem észre, amikor tényleg a legszükségesebben kívül semmire sem voltam képes, hogy mennyi mindent elvégzek és elrendezek. Nem érzem munkának. Tisztán tartani a mosogatókagylót. A kallódó ruhákat a helyükre tenni. Tiszta törölközőkről gondoskodni. Vagy hogy legyen itthon joghurt és kenyér, és reggelenként frissen vasalt ing. S mikor újra jól érzem magam, milyen öröm és milyen szép, hogy tehetem.

- Varróműhely. Az utóbbi hetekben égen-földön kerestem egy varrodát. Egy túl hosszú overált szerettem volna rövidebbre vágatni. Végül kiderült, pontosan a munkahelyemmel átellenben van egy. Csak hétfőn és pénteken van nyitva néhány órán át. Pici, téglalap alakú, sárga épület, mesebeli ablakkirakattal és egy orientális motívumra emlékeztető építészeti elemmel az óriási frontablak felett. Bent mindenütt javításra váró ruhák, zakók, ingek, kabátok, nadrágok. Papírzacskók, nylonzacskók. A műhely legvégében egy tükrös próbafülke. Egy kisebb ablak mellett egy varrógép, mellette egy asztalkán egy kartondobozban mindenféle színű és árnyalatú cérna. Az apró, nagyon határozott varrónő öt perc alatt kimérte, felmérte, hogy mennyit kell levágni az anyagból és mikor lesz készen. Teljesen elvarázsolt ez a hely. Hogy manapság még létezik ilyen!

- Szorongást okozó helyzetek, kapcsolatok, események, emberek. Újból és újból ugyanarra a következtetésre jutok: amikor nem tudok valamit maradéktalanul szeretni, mindig elkezdhetem tudatosítani, kigondolni, kimondani, mi az, ami ebben a helyzetben mégis tetszik. Egy-egy szín, részlet, mosoly, szó, az égbolt felettem, minden számít. Ezekre figyelek. Engedem a szívemet az öröm felé irányítani. Nincs szükségem tökéletességre ahhoz, hogy jól érezzem magam. Újból és újból ugyanarra a dolgora jövök rá, és mindig meglepődöm, milyen egyszerű dolgok segítenek. 

- Mi tetszett, mit szerettem az elmúlt napokban: a gyönyörű, fagyos reggeleket, a halványrózsaszín napfelkeltéket/ a színeket/ a legfinomabb espressot egy benzinkúton/ hogy elkezdtem kötni a kardigánom ujját, hogy lassan, de haladok/ egy szép délután barátokkal a Duna partján/ hogy ma új naplót kezdhetek, a régi füzet éppen betelt/ szombat reggel felébredtem, és megpillantottam a lehető legkedvesebb üzenetet a telefonomon, csupán két szó: "szia Tesó!"/ egy csokor tulipán/ az egyszerű, rendszeresen elvégzett feladatokból eredő tágasság és öröm a hétköznapjaimban/ hogy nem minden, de nagyon sok minden, valóban, olyan, de olyan szép!/ és az év első fagyija, természetesen, finom és gyönyörű!/ és az új nyaklámpám, egyáltalán, az első nyaklámpám, kötéshez használom főleg, nagyon jó!

Minden olyan szép! #18

Szerdánként - néha csütörtökön - megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Nehéz. Őszintén, nehéz szépet találni akarni, ha valaki egyidejűleg tájékozott is szeretne lenni. Figyelemmel követem a világ eseményeit. A szívemre veszem a szenvedést. Nem mintha képes lennék változtatni valamin. Csak része vagyok a világnak. És ha valóban lehetőségem lenne hét-nyolc különböző életet sűríteni ebbe az egybe, az egyikben bizonyosan politikai újságíró lennék, vagy emberjogi aktivista.

- Könnyű. Nekem könnyű apró, szép gesztusokat tenni az emberek felé. Képeslap, virág, üzenet, ajándék a vendéglátónak, a beteg szomszédnak, a születésnaposnak, bárkinek csak úgy. Egyik nap egyszerűen csak vettem több kis cserép virághagymát, mostanában árulják az ilyeneket, a boltok bejáratánál vannak kirakva, egyik szebb, mint a másik. Két-három kis, már növekedésnek induló tavaszi virág, nárcisz, jácint. Magam sem tudtam pontosan, kinek fogom adni őket, de mindegyik gazdára lelt már. 

- Könyvklub. A könyvklubom eléggé fellendült, több új tag is van, ami egyrész nagyon szép, másrészt pedig még meg kell tanulnom kezelni a sokféle, új, különböző, vibráló energiát. Van, aki sokat beszél, vagy elkalandozik, vagy önmaga körül forog, eltereli a témát, a csendesebbje akkor nem jut szóhoz, megint más megpróbálja úgy kezelni a helyzetet, mintha még mindig a munkahelyén lenne, ahol ő a tanár és mindenki más pedig gyerek, szóval tudom, legközelebb - akármennyire nem vagyok vezető típus - majd határozottabban kell vezetnem a beszélgetést. Bár homokórát vagy stoppórát nem fogok vinni azért. Mindig meglepődöm, ha a legdrágább felnőtt emberek nem tudunk egymáshoz alkalmazkodni egy csoportos beszélgetésben, de ez van. Nem tudunk. Tanulni kell ezt is. 

- Könyvklub még mindig. Felmerült a téma: ha feltehetnénk Istennek egy kérdést - és csak ezt az egyet -, amire választ is kapnánk, mi lenne az. Kiderült, legtöbbünk szinte kivétel nélkül egy "miért?" szóval kezdődő kérdést tenne fel. Miért van ennyi igazságtalanság a földön. Miért van ennyi szenvedés. Ilyesmi. Ahogy ott ültem, eszembe jutott az én kérdésem. Az El Camino vándorlásom jutott eszembe. Ide általában kérdésekkel indulnak el az emberek. Nekem is voltak, vannak kérdéseim, de nincs az az egy, ami minden mást felülmúlna. 

Ha tényleg feltehetnék egy kérdést Istennek, még mindig az lenne a válaszom, hogy: köszönök mindent. 

Azóta még eszembe jutott, hogy a "miért?" helyett sokkal több értelme van a "hogyan?" szóval kezdődő kérdéseknek. Hogyan mutassam ki a szeretetemet? Hogyan legyek szolgálatára a világnak? Hogyan éljem az életemet?

 

- Hogyan hát? Sokan gondolkodom a lehetséges válaszokon. Sokminden eszembe jut. Annyi mindenhez lenne kedvem. És valamiért szinte mindegyik válasz túlméretezett álomnak tűnik az adottságaimhoz képest. Remélem, Isten jókat mosolyog rajtam. És egyszer majd elmondhatom, hogy de legalább akartam, és időnként legalább megpróbáltam.

 

- Mi tetszett, mit szerettem az elmúlt napokban: ma reggel gyalog lementem a postára, és az utcán egyszer csak frissen sült kenyér illatát éreztem/ hajnalonként felhúzom a redőnyt az irodám ablakán, kint még sötét van, csak a kiteregetett ruhák világítanak a kezdődő derengésben/ izomlázzal ébredni, azt jelenti, tegnap elvégeztem a tornát/ lapozni egyet a falinaptáron/ képeslapokat venni különböző alkalmakra: születésnap, házassági évforduló, esküvő, csak úgy/ kacsákat figyelni a parkban, ahogy vitetik magukat a megáradt patak szédületes sodrásával/ megírni a tizennyolcadik #mindenolyanszép bejegyzést, miután az elején sokáig csak néztem, néztem a kurzor pulzálását.