Minden olyan szép! #31

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Nyári bakancslista. Minden évben megírom, szinte minden évben ugyanazokkal a tételekkel. Idén különösen is eseménytelen, s csupa olyan dolog, amit napról-napra "kell" végezni ahhoz, hogy valamikor esetleg látszata legyen. Nem kell látszata legyen egyébként. Például az olvasás. Régi könyveket tervezek újraolvasni vagy végre befejezni, nem tudok lépést tartani az újakkal, kivéve Visky András Illegalistákját, amit utólagosan kaptam a születésnapomra. Lassú olvasás, ez van többek között a listámon, inkább csak emlékeztetőként. Vannak olyan listák, ahol nem az a cél, hogy kipipáljam a tételeket. A nyári bakamcslistám pont ilyen.

- Szép barátságok. Valamelyik nap többen beszélgettünk, azzal a fajta beszélgetéssel, amikor csak úgy folynak a gondolatok és mindenki egy kicsit őszintébb, mint egyébként. Egy pikniktakarón ültünk a Duna partján, míg haza nem zavart a vihar.  Emlékszem, megosztottam velük a - főleg saját magammal való - nyűglődéseimet. Később kaptam egyiküktől egy üzenetet: "Szerintem egy új, másik verziód van alakulóban és csak arról van szó, hogy félsz egy kicsit." Egy gyönyörű mondat. Igaz, megértő mondat. Enyhíti a félelmet, amely minden változás természetes velejárója.

- Ünnepek. A határidőnaplóm, az üzenetek a telefonomban telis-tele vannak ünnepekkel. Születésnapok, esküvők, kisbabák születnek. Olyasfajta ünnepek ezek, ahol nem kötelező ajándékot adni, mert az illető nem tartja meg a születésnapját, nem hív meg az esküvőjére, de mivel a barátom, kollégám, egyedül vagy másokkal összefogva gondoskodunk valamilyen ajándékról. A kórusban az elmúlt hónap folyamán két gyermek is született. Csodálatos. Hogy ennyi jó dolog történik. És hogy ennyi embert ismerhetek, akik fontosak nekem.

- Mi tetszett, mit szerettem az elmúlt napokban:  

az ég kékje, percekkel a vihar kitörése előtt

a balkon, amit berendeztem virágokkal, az eddigieknél kényelmesebb székekkel, s ahova tegnapelőtt meghívtam a szomszéd lányt kávézni

szétültettem a pénzlevelű pilea növényeimet és mindenkit megajándékozok, aki erre jár, azt is, aki nem

barkácsáruház - mindent szeretek benne, mindent megnézek, azt is, amire nincs szükségem, annyi ötlet, illat, szín, lehetőség, csodálatos élmény szerintem

citromverbéna illatú kézkrém  

Minden olyan szép! #30

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Idő. Kitartás. Az elmúlt születésnapom azért volt különleges számomra, mert akkor kiválasztottam három-négy olyan területét az életemnek, ahol a következő évfordulóig tartó időszakban rendszeres erőfeszítéseket szeretnék tenni egy adott irányba s ezáltal valamilyen többé-kevésbé konkrét célt is elérni. De két hónap alatt, ami az évemből már eltelt, többnyire úgy éreztem, még sehol sem tartok. Hogy még el sem kezdtem semmit. Mindig közbejön valami. Talán tegnap gondoltam először arra, hogy ez tulajdonképpen nem igaz. Mindent megteszek, ami tőlem telik. Újra és újra visszatérek az elhatározásaimhoz. Kívülről nem történik ugyan semmi látványos. Valószínűleg nem is fog. De ezek belső célok és már látom a haladást. És ez erőt ad, egyfajta belső tartást.

- Átmeneti napok. Az elmúlt hét napból négyet utazással töltöttem. Az ilyen napok olyan átmenetiek, nem? Mintha nem is léteznének önmagukban. Mintha csak az úticélhoz kapcsolódva lenne értelmük. Előre megbeszéltük, hogy pénteken már reggel nyolckor elindulunk, de - nem az én hibámból - végül csak délben indultunk. Nem emlékszem, mivel töltöttem a köztes négy órát. Valószínűleg valami átmeneti dologgal. Mikor megálltunk egy útszéli étteremnél enni, nem tudom miért, de vettem magamnak egy szénsavas üdítőt is. Pedig én majdnem mindig csak sima vizet iszom, vagy teát. A negyedik napon, amikor már visszafelé tartottunk, arra gondoltam, hogy ezután megpróbálom az "átmeneti" napokban is  ugyanúgy megtartani a szokásaimat, mint máskor. Naplót írni, egészségesen étkezni, a várakozási, utazási időt valami nem átmenetivel eltölteni. Mert átmeneti napok, most már tudom, nincsenek. Csak napok vannak. Mindegyik egyetlen, mindegyik megismételhetetlen. Az idő nem megújuló erőforrás.

- A reális élet. Mikor reggelenként a kismacskám az ölembe ugrik, újra és újra eszembe juttatja a legfontosabb kérdést: akarom-e a reális életet. Ma reggel fekete pólóban, fekete rövidnadrágban ültem a balkonon, írni próbáltam, élvezni az első kávét, próbáltam úgy tenni, mintha nem venném észre, mintha nem lenne az ölemben hely, de ő - megint - addig lábatlankodott, míg egyszer csak ott termett a füzetemen. Hozzámsimult, tele lettem macskaszőrrel, a fekete ruhaanyagon jól is látszott. Elkezdett dorombolni és a lehető legédesebb arckifejezéssel nézelődni. Akarom-e a reális életet, kérdezi szavak nélkül is minden áldott reggel. A szőrökkel együtt. A megszakításokkal, bosszúságokkal, megzavarásokkal együtt. Nem elég egyszer válaszolni. Minden nap kell válaszolni. S bár én nem mindig akarom a valódi életet, ő viszont, úgy tűnik, akar engem.

- Mi tetszett, mit szerettem az elmúlt napokban:  

hogy utólagos születésnapi tortát süthettem a gyermekemnek, életem első vegán tortáját, a krémjét azokból a vegán összetevőkből kevertem össze szabad elképzelés és adagolás alapján, amiket a helyi boltban találtam

hogy el tudtam olvasni és magamtól megértettem egy nagyon rövid, egyszerű perzsa szöveget

házimunka

szomjas muskátlikat locsolni egy forró nap végén

nyílnak a rózsák a kertben

hogy bár közben csütörtök lett, megírhattam a szokásos szerdai bejegyzést, a harmincadikat 

A rózsa útja.

Az elmúlt hétvégén elhoztuk az utolsó apróságokat is a szülői házból. 

Mindannyian elutaztunk még egyszer, mindenkitől elbúcsúzni. 

Végigjártam a szobákat, az "én" szobámban - mindig mindenki egyszerűen csak Márta szobájának nevezte -, külön is elidőztem. A legszebb kilátás nyílik innen az eredeti vajdahunyadi várra. 

Számomra ez mindig természetes volt. 

De már tudom, hogy nem az.

A kertben nyílnak a rózsák. 

A sárga rózsa a kedvencem. 

Egyetlen szálat hoztam el. 

Végig vigyáztam rá a visszafele vezető, két szakaszban megtett, 1100 kilométeres úton. Nehezen viselte ő is, én is a meleget, a klimát az autóban, a hosszú órákat. De most itt van, miközben dolgozom, mellettem, az ablakpárkányon. 

Teljesen szétteregette a szirmait, mintha szárnyai lennének.

Majd minden nap visszvágok egy kicsit a szárából, kicserélem a vizet. Néhány napig még itt lesz nekem. 

Mindennek, amitől annyira félünk, ilyen békéje lesz végül. 

Ilyen szép lesz, mint a rózsa útja. 

Minden olyan szép! #29

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

 - Májusi reggelek. Múlt héten rendbe tettem a balkont. Tavaszi nagytakarítás a hosszú tél után. Kétszer is felmostam mindent tiszta vízzel. Elnyíltak a pitypangok a réten, s ezzel vége van a mindent beborító sárga porszezonnak. Bár, olvastam, ez utóbbi inkább a fenyőféléktől származik, de ezeknek sem vagyunk híján ezen a szép környéken. Reggelenként most már a balkonon kávézok, írok naplót. Lizzie macskánk reggeli rituáléja kapcsolódik az enyémhez: akármennyire is próbálom kivédeni, mindig megtalálja a módját, hogy felugorjon, félretolja a füzetet és befészkelje magát az ölembe. Majd elkezd nagy örömmel dorombolni. Irigylem a bizalmát, tanulok tőle ugyanilyen magától értetődöttséggel kinyújtani a kezemet azért, amit szeretnék az életben. Nem gondolkodni, hogy vajon van-e számomra itt vagy ott hely, hanem megfeszíteni az izmaimat és ugrani.

- Kávézó. Kicsit olyan érzés volt, mint amikor néhány évvel ezelőtt az egy éven át zajló projektem keretében megpróbáltam minden nap valamilyen különleges helyen meginni egy csésze kávét. Ugyanaz az érzés volt visszamenni egy kávézóba, amit még akkor fedeztem fel közvetlenül a munkahelyem mellett. Fél órával hamarabb indultam el pénteken, s újra betértem. Ezúttal teát rendeltem. A kedvenc helyem is szabad volt az ablak melletti asztalnál. Az első nap volt, amikor valóban jobban éreztem magam az elhúzódó betegség után. Spontán ünnep. Apró luxus. Nekem mégis sokat jelentett.

- Naplemente. Először csak a vörös fényt vettem észre bent a falon, majd kimentem a balkonra, utána ki az udvarra, fel a dombra, néztem, ahogy pillanatonként változnak a színek. Igazi dráma bontakozott ki az égbolton, s végig azt hittem, mindjárt rám szakad az ég. Ilyen bevezetés után mennydörgésre számítottam, villámcsapásra, zuhogásra. De az eső egészen halkan eredt el közben. Egészen finoman érték el a hideg cseppek a bőrömet. Van annál szebb, mint mikor az erő gyengédséggel párosul?

- Mi tetszett, mit szerettem az elmúlt napokban: 

orgonavirág a konyhapulton egy fehér porcelánkannában; külön tetszik, ahogy hullatja a szirmait, olyan szép, mint a konfetti; de mikor újra arra járok,  a férjem már mindent gondosan eltakarított; a szépség és a rend nem mindenki számára jelenti ugyanazt/ 

Mr. Darcy két napon át nem jött haza, két nap s egy éjszakán át vártam rá. Aztán egyszer csak megjelent. Azon gondolkodom, milyen kalandokban volt része. Nem tudhatunk meg mindent, amire kíváncsiak vagyunk. Még egy macska is misztérium, hát még az ember, hát még az élet./ 

Májusi esték: mikor már alig lehet látni valamit, kimegyek az udvarra és leülök a kerti ház mellett egy székre. Hallgatom a tücsökcirpelést. Az este hangjait. Nem csak a fülemmel hallgatom, hanem az egész testemmel. A szellőt. A bokrok susogását. A szomszéd ház ajtajának csukódását. A csillagok magányát. Mindennek külön hangja van, amit csak ilyenkor, esténként lehet hallani. 

Visszajelzések.

Ma, mielőtt indultam volna könyvklubra, az ajtó elé le volt téve egy kis csomag. Már el is felejtettem, hogy Claire, a kanadai El Camino barátnőm néhány héttel ezelőtt elkérte a címemet. Egy ideig nézegettem a postaládát, de általában, mint legtöbbször, üres volt. Gyorsan lefotóztam, küldtem neki egy üzenetet, írtam, majd csak később fogom kibontani, amikor visszaérek.

Ahogy mentem az autóhoz, láttam, a postaládában is van valami. 

Egy képeslap volt, kivettem, de nem olvastam el. 

A könyvklubon az egyik társunk mindenkit meglepett azzal, hogy egyszer csak elővett a táskájából egy könyvet. Ő írta, ő maga fogja kiadni is, ez még csak a prototípus volt. Engem különösen meglepett, mert közölte, én fogok kapni majd egy tiszteletpéldányt, éspedig azért, mert az én El Camino utam inspirálta arra, hogy elkezdjen írni. 

Mikor hazaértem, először is elolvastam a képeslapot, kiderült, egy olyan személytől kaptam, aki egy ideje tagja a könyvklubnak, tehát nem sokkal előtte találkoztunk is. Azt szerette volna megköszönni, hogy segítettem neki, amikor az év elején volt egy nagyon szomorú időszaka. Egyébként csak annyival, ha ezt segítségnek lehet nevezni, hogy sokat beszélgettünk és nem akartam mindenáron felvidítani. 

Végül kibontottam a Claire csomagját is és leesett az állam. Egy képeslap volt benne a lehető legkülönlegesebb szöveggel. Arról szólt, hogy pontosan egy évvel ezelőtt jártuk végig az utat, és hogy milyen szép, hogy megismerhettük egymást. Claire légikísérőként dolgozik amúgy, és a búcsúvacsorán megemlítettem neki, szoktam nézni egy kanadai légikísérő kötős vlogjait. Kiderült, egy nagyon kedves kolléganőjéről van szó, írt is neki, be is jelöltük egymást az Instagramon, vele is. Ilyen kicsi a világ. Most megkérte, kössön nekem egy fejpántot. Ezt küldte el ajándékba az egy éves Camino évfordulóra. Hogy pont a kedvenc színemben készült, az sem véletlen. Az Instagram fotóim alapján következtette ki, hogy tetszeni fog.

Én nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy egyszerre ennyi visszajelzést kapjak. 

Az ember éli az életét, próbál kedves lenni mindenkivel, vagy legalábbis normális, próbálkozik mindenfélével, amire vagy érkezik válasz, vagy nem, néha túl sokat ad, néha túl keveset, de az az igazság, nem tudhatjuk, mit jelent a jelenlétünk másoknak.

Néha nem is derül ki, soha.

Néha pedig összeérnek a sok apró történetszálak és összefonódnak és valami szép alakul ki belőlük.

Oda-visszatükröződik, 

láthatóvá, kézzelfoghatóvá válik a szeretet. 

Itt tartom a kezemben egy fejpánt, egy képeslap, egy könyv formájában.

 

Minden lépés fontos lehet. Felejthetetlen találkozásokhoz vezethet. Megvigasztalódáshoz. Gyönyörű dolgokhoz. 

És néha, nagy ritkán, megadatik, hogy lássuk is mindezt. 

De akkor is folytatnunk kell, ha mégsem. 

Minden olyan szép! #28

Szerdánként - néha csütörtökön - megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Szabadnap. Nem is emlékszem, mióta, az első szabadnap. A kis zsebnaptáramban mára nincs bejegyezve egyetlen időpont sem. Ha visszanézem az elmúlt napokat, tele vannak lemondott időpontokkal. Lemondtam az arctisztítást a bőrgyógyászati praxisban, amire egyébként három hónapja várok. Lemondtam az énekórát. Le akartam mondani a fitnesztréneremmel való e heti időpontot, de mivel nem tudtam elérni, végül elmentem egy, a makacs betegségem miatt most egészen laza, kíméletes edzésre. Nem tartottam be szerdai bejegyzés időpontját a blogon. Nem vettem észre fontos üzeneteket a telefonomban, ha észrevettem, volt, amit teljesen félreértettem. Elfelejtettem egy barátnőm születésnapját. Az idő a legnagyobb kincs, és én valahogy úgy érzem magam ezen a területen, mintha az életemért küzdenék éppen. 

- De ma: szabadnap.  Nagyon korán ébredtem. Már derengett odakint. A lassú ébredés: luxus. Résnyire nyitom az ablakot, elhúzom a sötétítőt. Hallani a madarak énekét s az esőcseppek hangját, ahogy földet érnek a hideg aszfalton. A függönyön át beszűrődik az utca túloldalán levő utcalámpa fénye. Minden olyan szép. A mindenen gondolkodom, és a semmin. Mintha csak úgy lebegnék a létben.

- Az életkor csak egy szám? Azt veszem észre, hogy minél inkább telnek az évek felettem, annál több fiatal barátom lesz. Az utóbbi egy-két év új barátságai (a régiek mellett, amiket őrzök, mint drága kincset) csupa nálam jóval, tehát egy, két vagy három évtizeddel fiatalabb személyekkel jöttek létre. Néhány napja kaptam egy születésnapi meghívást egy kórustárs barátnőmtől, aki a huszadik születésnapját fogja ünnepelni. Először azt hittem, a kóruscsoportba küldte a meghívást, tehát mindenkit érint, ezért éppen csak egy szívecskét nyomtam az üzenet alá. Csak tegnap vettem észre, hogy nem, személyesen nekem szól a meghívás, és gyorsan írtam neki, hogy természetesen ott leszek. Mégpedig estélyi ruhában. A parti témája ugyanis: overdressed. Ami illik az ünnepelthez és szerintem egészen zseniális.

- Mi tetszett, mit szerettem az elmúlt napokban:   

hogy meglátogatott a legrégebbi barátnőm, aki tanúja volt az összes Márta-verziónak

hogy új kávégépem van

hogy új töltőtollam is van, úgy új, hogy megvettünk egy használtat, és a saját eltört tollam még ép részeiből összeraktunk egy - nekem - újat

visszaolvasva a naplómat, teleírtam jó dolgokkal, még a legnehezebb, leginkább ködbe vesző napokon is - szokássá vált 

antibiotikum, vitaminok

tábortűznél ülni barátokkal és egészen mély, emberi beszélgetéseket folytatni 

az ölemben tartani egy alvó kislányt, érezni, ahogy elgémberednek a tagjaim a drága teher alatt

a kedvenc kék blúzom frissen vasalt fodra az ellenfényben

tanítani a szívemet, a testemet szeretni azt, amit jó, szép és igaz