A legnehezebb, legszebb nap.

Sokkal erősebbek vagyunk mint azt gondolnánk.

Szombaton, az út tizenharmadik napján, úgy döntöttem, teszek egy összesen öt kilométeres kitérőt. Olvastam ugyanis, hogy Herbonban még mindig működik egy franciskánus kolostor - összesen három szerzetessel -, ahol Camino vándorokat is fogadnak. Nem lehet előre helyet foglalni, aki először érkezik, az kap ágyat. A szállás, ahogy a régi időkben, még mindig "donativo" elv alapján működik, tehát mindenki annyit fizet, amennyit tud.

Aznap reggel, minden bátorságomat összeszedve, még sötétben elindultam. Nem csak a sötétség igényelt bátorságot, amiatt is aggódtam, ha esetleg nem lesz helyem, ott leszek a semmi közepén szállás nélkül, fáradtan. Szinte megállás nélkül tettem meg az utat, annyira szerettem volna ezt a különleges élményt megtapasztalni. És valóban, az út egyik legszebb élménye lett.

Rajtam kívül csupa fiatalok voltak ott aznap. Mert ők még természetesen bátrak. Nekem ezt gyakorolnom kell. Egy adott pillanatban még az is bátorságot igényelt, hogy ne érezzem magam közöttük kívűlállónak. De ez csak az én fejemben volt, ők nem törődtek a születési évemmel. 

Megérkezés és nyitás után bejelentkeztünk, megmutatták az ágyainkat. Én egy orosz lánnyal osztottam meg a fülkét, ahova csak egy emeletes ágy fért el. Délután hat órától végigvezettek minket - a szerzetesek privát lakóterét leszámítva - a kolostor egész területén. Elmesélték a történetét. Láthattuk a gyönyörű kertet. Nyolc órától mise volt, spanyolul, a helyiekkel közösen. A végén előrehívták a zarándokokat, külön áldásra. De én erről nem tudok könnyek nélkül még írni sem, olyan szép volt. Körbeálltunk. Az idős pap átváltott tökéletes angolra, egy cetliről felolvasta, melyik nemzetiségből hányan vannak ma este és kérte, jelezzük, melyikünk az. Ilyen egyszerű gesztussal megteremtett egy légkört, ahogy mindenki egyenként láthatóvá vált. Majd megáldott bennünket az ároni áldással, és kérte, akkor is, ha valamelyikünk nem hinne, mondjuk rá minden mondat után az áment. Majd tanított minket. Kimondott olyan mondatokat, amelyek válaszok voltak az én kérdéseimre.

Kilenc órától közös vacsora volt. Főztek nekünk. Levest, tésztasalátát, volt hozzá kenyér, víz és úgynevezett nyári bor. Desszertként frissen szedett szőlő és füge a kertből. A hospitalero ült az asztalfőn. Kiderült, már negyvenhétszer végigjárta a Caminot. Tehát kérdeztük. Az egyik kérdés az volt, melyik volt a legszebb útja. "A legszebb út" - válaszolta a vastag szemüvege mögött huncutul megcsillanó szemmel -, "a legszebb út mindig a következő Camino." És én csordultig megtelt szívvel arra gondoltam, már csak ezért az egy mondatért is megérte. 

Reggel zenével ébreszettek. Az Ave Maria-val. Az asztalon már ott állt az egyszerű reggeli. Kávé, vaj, lekvár, a tegnap estéről megmaradt kenyér. Müzli és tej. Majd, még mielőtt felkelt volna a nap, mindenki továbbindult.

Mikor két nap múlva megérkeztem Santiagoba, ahogy mentem az utcákon, egyszer csak hallottam, ahogy valakik kiáltják az út másik oldaláról a nevemet. Márta, Márta! A kedves fiatalok voltak, akikkel megosztottam a szállást a kolostorban. Örültek, hogy én is megérkeztem. Kicsit beszélgettünk, majd elbúcsúztunk. Have a beautiful life! Szép életet kívánok nektek! - mondtam nekik búcsúzóul. You too! You too! - válaszolták, majd ment mindenki tovább. 

Én is feltettem az asztalnál egy kérdést a vendéglátónknak. "Volt már olyan eset, hogy valakit elküldtetek azért, mert már nem volt hely?" Rám nézett, és csak megrázta a fejét. S én, aki annyira féltem, annyira siettem, hogy se enni, se megpihenni nem mertem az úton, végre megértettem a legfontosabb üzenetet. 

Van hely. 

Aki jönni akar, jöjjön. 

Aki messzi utakra indul egyetlen áldásért, jöjjön.

Van hely.

Mindenkinek. 

Egyedül vagy együtt?

Talán az egyik leggyakrabban feltett, legfontosabb kérdés. 

A válaszom: egyedül és együtt.

Ezúttal is egyedül indultam el.

Az első alkalommal, múlt évben, az volt a fő célom, hogy megköszönjem az életemet.

Most kérdéseket vittem magammal, igazából csak egyet és választ is kaptam rá. Személyes.

 

Mielőtt elindultam, egy-egy dalt kértem azoktól az emberektől, akik a legközelebb állnak hozzám ezen a világon. Családtagok. Barátok. Egy szűk kör. Ezt a listát hallgattam újra és újra, amikor különösen is hosszú és nehéz volt a napi út. 

 

Gyalogolni többnyire egyedül. 

Az átlaghoz képest lassabb, de hosszan kitartó ritmussal, úgy, ahogy minden mást is az életben. 

 

Néha szóba elegyedtem emberekkel és olyan érdekes beszélgetések alakultak ki, hogy aztán akár kilométereken is át együtt mentünk. Majd bejelöltük egymást az Instagramon, elköszöntünk és mindenki ment egyedül tovább.

 

Néhány nap múlva már voltak ismerőseim. Emberek, akikkel egy szálláson éjszakáztunk valahol, együtt reggeliztünk, egyszerre álltunk meg útközben inni egy kávét, akikkel már kölcsönösen tudtuk egymás keresztnevét. Egy laza, de mégis fontos, megtartó háló.

 

Az úton olyan emberekkel beszélgetünk, akikkel a "való" életben talán nem. Nagyon kevesen érdeklődnek az iránt, hogy mi a foglalkozása a másiknak. Nem ez a fontos. Legkésőbb itt kiderül, nem ez adja az identitást. Mindenki nagyjából ugyanolyan ruhadarabokat visel. Mindenki ugyanoda tart. Mindenki ember. Szüksége van ételre, egy ágyra, hogy valahol kimossa az aznap viselt ruhákat, hogy zuhanyozhasson. Mindenki izzad, éhes, fáradt és éjszakánként van aki horkol, s van, aki elviseli a horkolást, ébren forgolódva. Osztozunk az emberi mivoltunkban.  

Miután

leszállt a repülőgép Portoban, egy metróátszállással elutaztam az óceánig és megkerestem a legközelebbi bekapcsolódási lehetőséget a Caminoba. Az esőköpenyt és nadrágot egy megállóban húztam magamra, majd egyszerűen csak elindultam az esőben, szélben. Egy idő után láttam más vándorlókat is, de mindenki a saját életéért küzdött. Még a szokásos buen camino! köszönések is elmaradtak. Csak miután órák után megérkeztem a szállásra és elfoglalhattam az ágyamat, akkor jutott eszembe először fellélegezni, rámosolyogni valakire.

Tizenöt nap alatt, amíg elértem a célomat Santiago de Compostelában, összesen 439.962 lépést tettem meg. Ennyi lépés és idő alatt mintha az egész élet lejátszódna kicsiben. Visszaköszönnek a "való" életben megtapasztalt helyzetek. Hogyan viselkedek, amikor fáradt vagyok. Kitartok-e, amikor nehéz megtenni a következő lépést. Nyitott vagyok-e mások felé. Köszönök-e mindenkinek, mosolygok-e. Megállok-e pihenni, enni, fotózni, csodálni a tájat, lejegyezni a gondolataimat, olvasni egy kicsit a könyvből, amit magammal hoztam, vagy csak az a fontos, hogy minél hamarabb eljussak egyik pontból a másikba. Szóba állok-e az emberekkel. Szólok-e, ha úgy érzem, nekem túl gyors ez a tempó, tovább inkább magamban mennék. 

Tanulom, újra és újra, a testemmel is tanulom, nem csak a gondolataimmal, milyen messzire el lehet jutni akár egészen apró, lassú lépésekkel is, ha kész vagyok sokáig menni ugyanabba az irányba. 

Tanulom, milyen boldoggá tesz, ha lehetővé teszek magamnak erőt igénylő és adó élményeket. Ha esélyt adok felejthetetlen találkozások és emlékek létrejöttének. 

Tanulom, a nehéz utak gyakran milyen szép célokhoz vezethetnek.

Hazaérkezni

ugyanolyan könnyű, mint amilyen könnyű elindulni volt. És ugyanolyan nehéz is. Minden kezdet valaminek a vége. S mikor befejeződik valami, az mindig egy új kezdet is egyben. Az emberi szívben sokféle érzés elfér egyidőben. 

Bő egy héttel ezelőtt még az Atlanti-óceán partján töltöttem az estéimet, a szörfösöket figyeltem és a lét hullámzó mivoltán elmélkedtem, miközben apránként szinte teljesen megtöltöttem a jegyzeteimmel apró, a zsebemben is elférő utazónaplómat. A lapjai közé eukaliptuszleveleket préseltem. Még mindig csodálatos illata van.

Hazaérve úgy folytattam az itthoni létet, mintha el sem mentem volna. Bekapcsoltam a munkahelyi laptopot, hogy válaszoljak egy kliens levelére. Aztán betettem mosni a hátizsákból a ruháimat. Most is kint száradnak az esőben. Utána a növényeimet láttam el és ablakot pucoltam a konyhában. Mindent így, ebben a sorrendben. A szörfösöktől tanultam, hogy mindegy, hol kapcsolódunk be a hullámzásba. Akárhol lehet. S ha elszalasztjuk az egyik hullámot, nemsokára jön a másik. 

(Még mindig nem tudtam eldönteni, írjak-e ide valamilyen beszámolót. Talán elmesélek egy-két történetet. És mivel már az út során érkeztek kérdések - ha esetleg még lennének, bátran kérdezzetek! - , szeretnék majd írni egy válaszolós bejegyzést.) 

Minden olyan szép! #42

- Csillaghullás. Már majdnem éjfél volt mikor kitettem egy széket az udvar közepére és leültem nézni a csillaghullást. Egy ideig még lefoglaltak a saját, kicsi, zsúfolt világom gondolatai, de egy idő után kitágult körülöttem a tér, beszélni kezdett hozzám, a távoli, hallgatag ég, a csillagkonstellációk s a sötétséget időnként áthasító aláhullások, amelyek idén különösen is szépek voltak, némelyikük csillagporból készült, egy pillanat töredékrésze alatt eltűnő fényes ösvényt hagyva maga után. Az éjszakai égbolt látványa mindig békét teremt bennem. Eszembe juttatja, újra és újra, hogy nem én vagyok még a saját világom közepe sem, hogy nem olyan szűk a lét, mint ahogy azt néha érzem, s hogy ebben a tágasságban szabadabban létezhetek, mint ahogy azt valaha is reméltem.

- A kert. A néhány éve ültetett gyümölcsfák minden évben néhány gyümölccsel többet teremnek, de idén különösen is szíven üt, hogy nem minden virágból lesz gyümölcs és nem minden gyümölcs érik meg. Némelyik, bármilyen ígéretesnek tűnt, még éretlenül lehull. Sokat locsoljuk őket, megteszünk mindent, mégsem rajtunk múlik a végeredmény. Azért mégis reménykedem, lesz valamennyi birsalma majd a már majdnem hagyományosnak nevezhető narancsos lekvár elkészítéséhez. A kert az egyik legnagyobb tanítómesterem. Szorgalomra tanít, újra és újra arra bátorít, hogy merjek nagyot álmodni, merjek remélni és kérni, de hogy az is természetes, ha nem minden sikerül. 

- Tennivaló listák. Mostanában rengeteg ilyet írtam, rövidebbet, hosszabbat. Olyan érzésem volt, nélkülük akármelyik pillanatban darabokra eshet az életem. Ilyenkor mindig emlékeztettem magamat, odaírtam azt is a lista közepére, hogy az élet sokkal több, mint az elvégzendő feladatok sora. Minden élet költészet és szépség. Az életem nem egy lista. Sokkal inkább egy dal. 

- Írás. Nem volt időm írni, vagy csak nagyon keveset. Azért térek mégis mindig vissza, mert észrevettem, az életnek megvan az a tulajdonsága, hogy mindennapivá formálja a legkülönlegesebb dolgokat is. Amikor szavakat keresgélek egy-egy mondathoz, akkor olyan, mintha megfordítanám a folyamatot: valamilyen csoda folytán különlegessé válnak egészen hétköznapi történések is.

- Szünet. Az elmúlt napok, hetek gyönyörű, sűrű időszaka után egy kis szünetet tartok, itt a blogon is. Újból csomagolom a hátizsákom, újra végigjárom az El Caminot. Eléggé spontán döntés, nem is volt alkalmam mentálisan felkészülni rá, és sok mindent el kellett végezni, hogy elmehessek, rendet hagyjak magam után. Hétfő hajnalban indul a repülőgép. Újra hív, újra vár rám az út. Valamikor szeptember közepén megint jövök.