Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre.
- Fák. Nem emlékszem pontosan, mikor ültettem a gyümölcsfákat a kertbe. Talán tíz éve is megvan már. Kis csemetéket hoztam Erdélyből, almafát, szilvát, cseresznyét s a legkedvesebbet, egy birsalmafát. Az utóbbi két-három évben termett egy-egy alma, két évvel ezelőtt három birsalma, múlt évben öt szem cseresznye. De nem igazán értettem, miért nem látványosabb a növekedés, bőségesebb a termés. Idén valami megváltozott. Egy egész ládányi gyümölcsöt szedtünk le a fákról az első éjszaka után, amikor reggelre már fagyott. A nagynéném, akitől annak idején ajándékba kaptam a fákat, azt mondta, ennyi időre volt szükségük ahhoz, hogy otthon érezzék magukat. Vannak gyorsan termő fafajták is, de ez az igazi, ez a lassú, alapos növekedés. Ebben hiszek én is. Ez a reményem az saját életemre nézve is. Hosszú évekre van szükségem ahhoz, hogy az legyek, aki lehetek, önmagamnak a lehetséges legszebb, legnagylelkűbb változata.
- Múlt és jelen. Vannak napok, amikor úgy érzem, a múltban élek. Vitatkozom, védekezem, magyarázkodok, gyászolok, sírok, megbánok. Mindezt magammal, magamban. Közben a jelen mindvégig itt várakozik mellettem. Türelmesen. Csendesen. Arra vár, hogy észrevegyem. A szép élet, azt hiszem, minden körülmények között lehetséges. Néha egészen jelentéktelen és szinte észrevétlen, de még soha nem volt olyan, úgy emlékszem, hogy ne lehetett volna valamit tenni, nézni, elfogadni, elengedni itt, ahol az élet történik: a jelenben. Az utóbbi napok egyik legreményteljesebb gondolata ez volt. Mert átéltem, megéltem, nem is egyszer.
- Szerdák. Már majdnem egy éve írom a szerdai rovatot a blogra. Néha, mint most is, már majdnem csütörtök van és nagyon fáradt is vagyok, sötétedésig dolgoztam s azt hiszem, mint mindig, nincs semmi új mondanivalóm. Persze, nem ez a lényeg. Hanem, hogy, mint annyi más területén az életnek, az igyekezet a lényeg, komolyan venni főleg a saját magamnak tett ígéreteimet. Hogy végül mégsem marad üres a bejegyzés, azt a naplómba rögzített gondolataimnak köszönhetem. Ezeket olvasom vissza. Mert minden nap, még a legsietősebb, legátlagosabb napon is írok valamit. Néha egészen korán reggel, amikor áldozat lerövidíteni az értékes alvási időt. Vagy a parkolóban, az autóban ülve, mielőtt bemegyek az irodába. A füzetgyűjteményem őrzi a létezésem ujjlenyomatait. Tele van jobbára egészen hétköznapi jegyzetekkel. Az egyetlen különleges bennük az, hogy az enyémek.
- Mit szerettem, mi tetszett az elmúlt héten:
a reggelek első, derengő fényét az üres lapokon
a lapokon a szomorúságot és örömöt kifejező mondatokat, váltakozva, ahogy kikanyarognak a tollam hegyéből, finoman pulzáló ritmussal, olyan szívből és emberien, mintha egy liturgia születne meg mindannyiszor egy egészen kicsi templomban, ahol egy igazán szép mondat nyomán a teret hirtelen elárasztja a fény
(aki ismeri ezt a fényt, az nem fél a sötétségtől, a kétségbeeséstől sem, mert az utolsó szó mindig az örömé)
szerettem egyik reggel, ahogy belépve a konyhába észrevettem, milyen belső, csendes ragyogása van a konyhapulton a tegnap este elmosogatott, tiszta konyharuhára borított serpenyőnek
és szeretem hallgatni, mindig, a csendben, a falióra ketyegését
s figyelni az ablakon át a ködben itt-ott felcsillanó utcalámpák fényét a völgyben
s a deres háztetőket a szomszédságban
s a muskátlik, rózsák utolsó felragyogását mielőtt megérkezik a tél s hogy ezzel arra tanítanak, én is vessem alá magam, nem kell félni, az örökkévaló törvényeknek, s hogy nem lehet és nem is kell, minden évszakban virágozni,
de
szabad időnként mindent beleadni,
az utolsó cseppig,
az utolsó percig,
majd visszahúzódni,
megpihenni
jövő
tavaszig.
