a magam részéről az is cél, hogy legyen jó annak, aki éppen otthon van az, ha én hazajövök. mielőtt munkából megérkezve kiszállok az autóból, a visszapillantó tükörben mosolygósra rendezem arcom, ha már magától nem mindig akar derüs lenni.
ahogy belépek az ajtón, részleges vakságért is fohászkodom, hogy ne lássam a rendetlenséget, a szünidős délutánokon a konyhaasztalok reggelizős maradványainak csendéletét, ne lássak mást, csak a szemek sugarát, ahogy arcomat fürkészik, s visszatükrözik azt, amit ott látnak.
a messzeségbe tűnik már a szokásos, a gyerekek kedvéért történő, egyhetes tengerparti nyaralásunk. két apró történetet hoztam magammal.
ha az élet citrommal kínál, csinálj belőle limonádét
odaérve láttam, hogy bérelt lakásunkban a látszólagos rend mögött nagyon is koszos a konyha, az edények, a fürdőszoba. de nem akartam panaszkodással, háborgással tönkretenni a hangulatot, hát egyszerűen kerestünk egy boltot, vettünk néhány tisztítószert és citromot, majd elküldtem a családom strandolni. jómagam suvickolással töltöttem az első napot, majd fáradtan, egy pohár frissen készült limonádéval a kezemben vártam, hogy leszálljon az este s fülsüketítő cirpelésbe kezdjenek a dalmáciai tücskök.
a szél fúj, ahová akar
mindenki többé-kevésbé unottan, csendesen napozott a parton. a víz, mint mindig, gyönyörű és tükörsima volt. aztán hirtelen, a semmiből, beindult egy kis szél - de ha engem kérdeztek, egyszerűen csak egy angyal szállt át a tájon és fel akarta vidítani a megfáradt embereket - s ettől hullámzásba kezdett a tenger. percek alatt vált örömtelivé, felhőtlenül boldoggá a hangulat. mindenki a hullámok közé vetette magát, mindenki nevetett, ugrált, játszott, kiabált, a felnőttek éppúgy, mint a gyerekek. én is, de csak miután annyi ideig néztem az emberek arcát, míg biztos voltam benne, sose fogom elfelejteni, milyen kevés is elég a boldogsághoz.
