Tegnap délután

Sára osztályának záróünnepségén voltunk (Abschlussfeier), ahova a szülőket + testvéreket is meghívták. Végül is semmi extra, mindenki elvolt, a gyerekek játszottak, a szülők társalogtak, és volt persze saláta, virsli, ilyesmi. Reméltem, hogy Tibi is el tud jönni, de hát csak a legvégére sikerült odaérnie. Szóval, én nem vagyok valami nagyon jó társalgó. Magyarul még elmegy, ha van kivel, de hát itt...Van néhány szülő, akivel köszönőviszonyban vagyok, van olyan, aki hol köszön-hol nem, és van, akivel semmilyen viszonyban sem vagyok. Az, hogy kevesen állnak szóba velem, ezt megértem, mert ami-aki ismeretlen, attól mindig tart az ember. Nekem is nehéz bárkihez odamenni csak úgy. Ha van kérdésem, akkor megteszem, de amúgy nem tolakszom. Szóval, így mentem én ünnepségelni. Aztán nagy örömömre mégsem egyedül üldögéltem, mert a Down-szindrómás kislány, (Anna) anyukájával szóba elegyedtünk, és még angolul is tudott valamennyire, és szívesen beszélgetett velem. Megtudtam, hogy összesen 5 lánya van: három tizenéves, és két kisebb Down-szindrómás. Merthogy miután Anna lánya megszületett, örökbe fogadtak még egy ugyanilyen beteg kislányt. Mesélt az életükről, a nehézségeikről, mindkét kicsi szívbetegségéről, arról, hogy meg kell naponta tanulják elhordozni a bizonytalanságokat és én még most sem térek magamhoz, hogy milyen teherbírásuk van egyeseknek. És úgy látom, az, aki átél valamilyen nehézséget, másságot, akármilyen fajta kirekesztettséget, az valahogy sokkal érzékenyebbé válik mások iránt. És lelkileg sokkal gazdagabbá. Remélem, hogy sok embert meg fogok még itt megismerni, és tanulni tőlük,- ami figyelembe véve antiszociális adottságaimat - nem könnyű, de végülis nem is lehetetlen. Szerintem. (Holnap Annához kell menni Abschlussfeier-re...:)

Holnap

Sára és Anna két órával később kell suliba menjen, mert ma este lesz a Németország-Törökország elődöntő, és hát ezért. Nem mondom, hogy nem jó ötlet.
Amúgy, visszatérve az EB-re, és a bennmaradt csapatokra: mi van akkor, ha egy Törökország - Oroszország döntőhöz lesz szerencsénk? Én nem értek annyira a földrajzhoz, de szerény ismereteim szerint ez akkor is enyhén vicces lenne.

És azt muszáj

megemlítsem, miután annyit írtam a kis rendetlenkéimről, hogy két napja győőőőőnyörű rend van a gyerekszobában. Úgy kezdődött, hogy két nappal ezelőtt, amikor már lépni sem lehetett a szobában, leültem velük és kaptak egy jó adag fejmosást. Szerintem nagyon fontos, hogy időnként a gyerekek igenis hallgassák meg a mondanivalónkat, és most engem meghallgattak. Drámai hangon elmondtam, hogy ez így nem mehet, és hogy eddig és netovább. Meg hogy száz szónak is egy a vége. És hogy majd hálásak lesznek nekem. :) Az előbbi mondatot nagyon utáltam annak idején, és most tessék, én is ezt mondom. Szóval van napirend: MINDENKI megveti reggel az ágyát, MINDENKI összehajtogatja a pizsamáját, a szennyes ruháját MINDENKI kiviszi a fürdőbe. Ez a minimum. Ezenkívül kifüggesztettünk egy táblázatot az ajtóra, ahol mindennap be van nekik írva egy plusz feladat: kinek növényöntözés (legalább nem baj, ha én elfelejtem), kinek a bejárati ajtó előtti rész felseprése, és mindennap más a gyerekszoba rendjének felelőse. Szerintem ez még nem minősül gyermekdolgoztatásnak, és aminek örülök: nagy lelkesedéssel végzik a feladataikat. Igaz, hogy még csak két napja, de ha azt mondom, hogy eddig két órányira se volt rend náluk, akkor ez igenis nagy teljesítmény. Az elvégzett munkáért nincs külön jutalom, de úgy látom, meg vannak elégedve a dicsérettel és a táblázatra általam odarajzolt mosolygó fejecskékkel.

Na jó, hagyom

ezt a szünet-dolgot. Igen, pontosan ennyire vagyok kitartó. :) Négy nap. Ez is valami. Kicsit felszínesnek éreztem már, amiket ide írtam, pedig hát na és, ha felszínes? Az élet legnagyobb része ilyen dolgokból tevődik össze. Emlékszem, mikor elköltöztünk ide...az utolsó napokban mindenkitől elbúcsúztunk, és akkor az addig laza baráti, ismerősi kapcsolatok túlcsordultak. Olyasmiket mondtunk ki, amit addig se, azóta se, meg aztán nem is lenne jó túl gyakran, mert nem is tudnánk elhordozni. Az ember lelke valahogy szomjazik a hétköznapi dolgok után (is). És bele is gondoltam, hogy annyi ember naplóját olvasom, és annyira rosszul esne, ha valaki már nem írna, még akkor is, ha csak annyit pötyög be, hogy vett egy pepita kalapot, vagy valami. Fogalmam nincs, miért érdekes ez, de érdekes, úgy látszik, így működünk. És akkor most, jutalomképpen, hogy annyi szépet írtatok nekem, és mert elviseltétek négy napon át a (majdnem) hiányomat :), itt vannak ezek a képek. Csak tőlem (na jó, az első és a harmadik kép Tibi műve, de én mondtam neki, hogy mit fotózzon:), csak nektek, csak most, és csak úgy.

Az úgy lesz, hogy

most egy ideig majd jól nem írok ide, aztán majd ha úgy gondolom, akkor majd megint írok. Le is akartam zárni a blogot, de mégsem teszem, mert nem szeretném, ha mindenki azon tipródna :), hogy vajon mi történhetett. Semmi sem történt, csak eddig se értettem, miért osztok meg minden apróságot a nagyvilággal (talán azért, mert az igazán fontos dolgokat úgyse írtam le...), és most valahogy nem érzem már szükségét ennek (sem). Azért kommentelni fogok ott, ahol eddig is tettem, aztán majd meglátjuk. Az így felszabaduló időmet pedig arra fogom fordítani, hogy nézzem a piros vonatokat, hallgassam a feketerigókat, varrjam a bolondos házikót, és végre befejezzem az adózásról tájékoztató füzetecske lefordítását. Na, viszlát! :)

Ma

lefényképeztem egy tündért...

Jó lenne

észrevenni azt a pillanatot, mikor kinyílik a virág, hosszabb lesz a hajunk vagy a kiscsibéből tyúkocska lesz...Mondom ezt annak apropóján, hogy múlt héten még jó volt Sára lábára a tornacipő, erre a hétre pedig már kinőtte. És szerettem volna látni, hogy nő a gyerek lába, és ilyen is csak nekem juthat eszembe, vagy talán mégsem.

Olvastam valamit

egy másik blogban, lekoppintom...
"Az életet munkálkodással szeretni azt jelenti, hogy meghitt ismerősötök az élet legbensőbb titka. (…) A munka a láthatóvá tett szeretet. És ha nem tudsz szeretettel munkálkodni, hanem csak utálattal, akkor jobb, ha otthagyod munkádat, és leülsz a templom kapuja elé, és alamizsnát kérsz azoktól, akik örömmel munkálkodnak. Mert ha közönnyel sütöd a kenyeret, keserű kenyeret sütsz, amely az ember éhének csak felét mulasztja el. És ha utálattal sajtolod a szőlőt, utálatod mérget párol a borba. És énekelj bár úgy, mint az angyalok, ha nem szeretsz énekelni, dalod süketté teszi az emberek fülét a nappal és az éjszaka hangjaira.” (Kahlil Gibran)

Ha jól meggondolom, én most már vagy kilenc éve otthonülős vagyok. Vagy ahogy egyesek mondják: nem dolgozom. Engem ez nem zavar annyira, de sokszor gondolok arra, hogy hát tényleg, ideje lenne már munkához látni. Pedig, persze, azért én is teszek-veszek, bár, mióta van ez a mosogatógép, már nem nagyon mosogatok. Aztán most, hogy olvasom ezt az idézetet, eszembe jutott, hogy hát azért nem érzem munkának, amit csinálok, mert szívesen és örömmel teszem, de tényleg. Nem mindig szerettem főzni, de most már igen, és anyukám kétségbeesne, ha látná, mennyit el tudok bíbelődni egy-egy "rakott-akármicsodával" (Polcz Alaine-től kölcsönvett kifejezés :) A gyerekekkel való tevékenységeket már nem is említem, ugyan kinek jutna eszébe azt munkának hívni?!
Szóval, csak azt akarom mondani, hogy biztos eljön az idő, amikor én is könyvelni fogok, vagy mittudomén, olyasmit tevékenykedni, amit mások is-én is munkának nevezünk, és akkor is szeretném, ha eszembe jutnának ezek a sorok. Erről jut eszembe, hogy ismertem egy bácsit, aki ápolóként dolgozott egy pszihiátriai osztályon. Egyszer egyik beteg jól összeverte zavarodottságában, és ő mégis azt mondta, hogy ugyan nehéz a munkája, de ugyanakkor hálás érte, mert ez az egyik legszebb hivatás a világon.

Képek séta közben

Szeretettel Lelének ( ez még nem a Pay It Forward :)


Szamóca


Ott van a mi otthonunk is valahol...

Reggeli szépség :)

Szombat reggelenként általában sokáig alszunk, de ma úgy alakult, hogy Tibinek ügyelnie kell, először, mióta itt vagyunk, és ezután már ő is be lesz osztva. Pedig nagyon élveztük a közös, gondtalan hétvégéket...Viszont, hogy minden rosszban meglássuk a jót is: azt látom, ha kevésre van szabva az együtt tölthető szabad idő, azt ki is tudjuk használni, meg tudjuk becsülni. Például tegnap este csak kb. két óránk volt, és azt kihasználtuk arra, hogy újból felmásszunk a város melletti kilátóhoz. Közben felfedeztük, hogy már érik a szamóca, megmentettük néhány csigabiga életét (nem tudom, miért mindig az út közepén szeretnek vándorolni...), meg ilyenek. Kész felüdülés a hosszú, fáradságos nap végén.
Szóval ma reggel gyertyát gyújtottam, míg megittam a kávét, kinyitottam az erkélyajtót, néztem az rét másik végén elhaladó piros vonatokat és elolvastam néhány zsoltárt. Ez is kész felüdülés a megszokott reggeli rohanásokhoz képest. :) S valószínüleg, ha minden reggelt így kezdhetnék, már fel se tűnne.

Mára

verset kellett tanuljon Sára...Már egy hete tudtuk, hogy kellene, aztán persze, csak tegnap délután fogott hozzá, nemistudom kire ütött ez a gyerek...:) Nagyon hamar megtanulta, bár csak nagy vonalakban mondtam el neki, miről is szól, de megszerette a vers ritmusát. Persze, a suliban megtapsolták, és írta a Fráu, hogy hétfőre készüljön Sára egy magyar verssel, hogy lássa a többi gyerek, milyen nehéz is egy idegen nyelven beszélni. Erre gondoltunk, egyrészt mert ezt már nem kell megtanulni, másrészt meg csodálatos a ritmusa. Közben eszembe jutott, hogy jó lenne kiválasztani azt a néhány verset, amit magyar iskola és olvasókönyv hiányában feltétlenül én kellene megtanítsak nekik.

Nem azért mondom, de

látszik, hogy Sára az én gyermekem. Jó, nem csak az enyém. :) Ma 1-est kapott német tollbamondásból, és itt ugye az 1-es a legjobb jegy. Most már sokszor ugyanazokat a feladatokat kell elvégezze, mint a többiek, és ez pont egy ilyen volt, ezért olyan nagy kunszt.:) Persze, egyáltalán nem az érdemjegy érdekel, hanem az, hogy hallás után le tudja írni a magyar írásmódtól annyira különböző német szavakat.
Amúgy Enikő három hete jár naponta 3-3,5 órányit óvodába, de már egy-két dalocskát el tud énekelni, persze nem túl tisztán ejtve a szavakat. Ezt is csak akkor, ha elfelejtkezik magáról, mert ha kérem, hogy énekeljen valamit, akkor azértse.
Ha így haladunk, össze kell kapjam magam, mert hamarabb megtanulják a nyelvet, mint én, és az milyen lenne már.:)

Egyik nagy

kedvencem ez a dal. A másik pedig ez (nemmellesleg Bruce Springsteen is énekel ezen a felvételen):


Valamiért odavagyok az amerikai temetési énekekért...

Valamelyik nap

a nappaliban tettem-vettem (mosogattam :)...A következő, erkélyen folyó beszélgetést hallgattam ki:
EgyikGyermekem(az erkélyen korlátján kinézve) : - Nekem is kell gumicukor...
MásikGyermekem (Az udvarról felkiabálva a testvérének): - Vigyázz, mert feldobok neked egyet!
EGy: - Jaj, ne dobjál, mert mi lesz, ha nem tudom elkapni és leesik a sárba!?
MGy: - De dobok, mert és mi van, ha el tudod kapni, és nem esik le a sárba!?

A gumimedve végülis beleesett a sárba, de itt most nem is ez volt a téma...

Kartontrabant :)

Mivelhogy még

soha életemben nem említettem, hát akkor most fogom: szeretek ilyen kis városban élni...:) Például azért is, mert itt tényleg mindenki odafigyel a gyerekekre. Tegnap Sáráék hoztak haza egy kis levelet a suliból, amelyben az igazgató felhívja a szülők figyelmét arra, hogy fokozottan vigyázzunk a kicsikre. Néhány gyerek elmondta ugyanis, hogy a belvárosban egy Cabrio-s férfi szóba elegyedett velük és hívta őket autókázni. (Sajnos, hogy ilyen emberek is "odafigyelnek" a gyerekekre.) Mivelhogy itt az aprónép már rég fel van készítve az ilyen esetekre, persze nem mentek, és szóltak is az iskolában. Az igazgató pedig szólt a rendőrségnek, és nekünk, szülőknek. Szóval, csodálkoznék, ha itt esélye lenne az ilyen gazfickóknak bármit is elkövetni. És mondjuk, most először gondoltam arra, milyen jó, hogy például nincs Cabriónk...

Ma legalább

kismillió helyen láttam, aztán végülis én is jelentkeztem ebbe a továbbgörgős Pay It Forward játékba. Aki látta a filmet az máris érti a lényegét... s most jól idemásolom más blogjáról a szabályokat:
1. Csatlakozhat bárki, akinek van blogja.
2. Az első három kommentben jelentkező kézzel készített ajándékot kap tőlem.
3. Az ajándék az elkövetkező 365 nap valamelyikén fog érkezni.
4. Cserébe előre kell fizetni, mégpedig úgy, hogy ezt a felhívást a jelentkezők is közzéteszik a saját blogjukban, vagyis maguk is megajándékoznak három embert.

Valószínüleg nem olyan nagy cucc az én balkezeim által készített valami, de na. Meg aztán egy ajándékot kapsz, és hármat kell adni...:) De akinek van kedve, az jelentkezzen. Akinek pedig nincs, az ne jelentkezzen. Most pedig, száz szónak is egy a vége, vagy kettő: jó éjt!:)

Közben rájöttem, hogy

nincs is hol nézzem az EB meccseit...Azért mindig elolvasom a híreket, és amit lehet, megnézek neten. Például láttam a Németország-Lengyelország meccs góljait. Örültem is nekik, mert úgy gondoltam, hogy most a németekkel tartok. Azért nem semmi, hogy pont Podolski rúgta be a gólokat. Aki ugye lengyel, és az egész családja Lengyelországban él. Elég visszafogottan ünnepelt, ami érthető és szimpatikus is.
Amúgy itt nagyon érezhető az EB láz, az autók tele vannak kis német zászlókkal, szinte én is vettem egyet a múltkor...Meg persze a szokottnál is több sör fogy, gondolom, meg a nyitott ablakon át hallom a fenti szomszédasszony szurkolását, mikor helyzet van, ilyenek...:) Szóval, zajlik az élet, a szó mindenféle értelmében, mert például tegnap Sára beszerzett egy sípot, Anna pedig egy berregtető-valamit, amit szurkolásnál lehet hasznosítani, és ebben a hangzavarban nem érzem úgy, hogy nagyon kilógunk a sorból.

Képek a pálya széléről :)

Ugyancsak

tegnap volt a városban az úgynevezett Brunnenfest utolsó napja is, ami egy felvonulással zárult. Na, és a meccsek után részt vettek benne a kislányok is. Nekem a felvonulásról a mai napig a hajdani május elsejei hepeningek jutnak eszembe...Illetve hát a tegnapi napig. Tibivel és Enikővel kimentünk az út szélére, hogy majd integessünk a kis focistáknak, mikor elmennek melletünk.
Hamar rájöttünk, hogy ez jó móka lesz, már csak azért is, mert a menetből édességeket dobáltak ki a bámészkodó gyerekeknek, így Enikő össze is szedett egy takaros kis tarisznyára való ezt-azt. Máskor viszünk magunkkal szatyrot is. :)
Mindenféle egyesületek képviseltették magukat ebben a felvonulásban, de ott voltak az iskolák, az óvodák, a múzeumok küldöttei is, szóval, aki csak élt és mozgott, az ott volt.




Ott integetnek ők is az autó tetejéről :)

Sára és Anna iskolatársai és tanárai

Tegnap délelőtt

volt a kislányfocicsapatok regionális találkozója, egyben évadzárója is. Az úgy volt, hogy reggel kilencre kellett menni, aztán jött volna a meccsek sorozata. Kilenckor mi még a lakásban voltunk, de már erősen sietségben. Mikor indultunk volna, becsengetett egy nő, akit a sportpályáról már úgy küldtek értünk, hogy hát hol vagyunk, mert hát fél kilencről volt szó. Tibinek eszébe is jutott, hogy tényleg, így hogy mondják, emlékszik is, hogy szólt neki az edző, hogy fél órával korábban kell menni. Közben azt is mondta a nő, hogy akkor menjünk Tonndorf irányába, mert ott lesz a hececáré, és hogy várjon-e meg, hogy mutassa az utat. Dehogyis várjon meg, hát tudjuk mi az utat, nem? Száz szónak is egy a vége: a nő elment, és mi vagy fél órát keringtünk, mert a rendes sportpálya az Tannroda irányában van, Tonndorf az más tészta. De hát izgalmában a hölgy is összekavarodott, szóra se érdemes. Így értünk mi oda bő egy órával a kezdés után, és remélem, hogy azért a németek nem épp annyira precízek, mint a mendemonda tartja, mert akkor ez nagyon ciki. Most mondjam azt, hogy kitűnően kezeltük ezt a stresszhelyzetet, és én mint békés feleség segítettem elő a megoldást? :) Mondhatnám éppen, csak nem lenne igaz. De szívesen várom olyanok jelentkezését, akik hasonló helyzetben normálisan viselkednek, történetüket jeligével ellátva adják le a szerkesztőségben, nagyon köszönöm előre is.

Oviból hazafelé

jövet három virágbolt mellett is eljövünk. Tulajdonképpen oviba menet is, de na. :) És mindig megnézzük a virágokat, mint ahogy a kacsákat is a patakban és a pókhálókat a híd korlátján. Nem is mondtam még, ugye, hogy mennyire szeretek ilyen édes kicsi városban lakni, mint amilyen ez is?..:) Meg lehet szeretni még a repedéseket is a városháza falán.
Szóval, virágok. Ma vettünk egy napraforgót. Ez volt az utolsó, és már rég szemezgettem vele. Merthogy a napraforgó is kedvencem, mint ahogy a levendula is az, meg a margaréták, meg az összes többi nevevan-de-nemtudomészbentartani virág. Apropó levendula: van egy kis szárított csokrom, még a múlt évben vettem a tihanyi levendula-fesztiválon. Annyira szeretem az illatát. Van ideiglenesen egy saját asztalom :), oda teregettem ki a házikós varrnivalót, és ott szoktam időnként öltögetni a levendulaillatban. Ilyenkor tisztára olyan Jane Austen-es feeling-em van. Simán el tudnék élni egy ideig azokban az időkben, mikor az asszonyok a szalonjaikban társalogtak, teázgattak...Persze, a mai realitás az más, de épp ezért, még jobban lehet örülni az ilyen pillanatoknak, mikor összejönnek.

Remélem, hogy

nem teljesen igaz az az elmélet, miszerint a gyerek viselkedésében a szülőt utánozza...Már nem másért, de abban a félórában, mióta mind a három lányomat hazahoztam iskolából-óvodából, a következők történtek. A teljesség igénye nélkül.
1. Sára elvette Enikő csigaházát.
2. Enikő megütötte Sára szeme környékét.
3. Sírás-rívás.
4. A másik szobában Sára valamit csinált, mert Anna sírva jött árulkodni, hogy Sára megütötte, és hogy Sára kezdte.
5. Sára azt mondta, hogy Anna kezdte.
6. Sára mérgében addig ficánkolt, míg leesett az ágyról, és beütötte a fejét.
7. Sírás-rívás.
8. Ésígytovább.
Végülis három perce már szent a béke, ki tudja meddig...S akkor kezdődik előlről az 1.-es pont. Így élnek-éldegélnek nálunk a jó kistestvérkék, míg meg nem nőnek, és több eszük nem lesz.

Tegnap

Tibi volt Elternversammlung-on, vagyishogy szülői értekezleten. Még jó, hogy itt este tartják az ilyesmit, különben senki sem tudott volna tőlünk menni. És ami jó hír: mind a két leányzó mehet tovább a saját osztályával a következő tanévben, tehát Sára harmadikos, Anna pedig másodikos lesz. Valamiért azt hittük, hogy majd ismételniük kell egy évet, de nem. A nyelvet persze még messze nem tudják (bár Sára azt kérdezte tegnap, hogy hova tettem a Hose-ját...:), de ahogy ebben a félévben is, jövőre is kérelmezzük az osztályzás alóli felmentést számukra, és akkor majd így valahogy. S ha már gyerekek: nem is mondom már, hogy mennyi helyre mennek, ilyen-olyan kirándulások, Wandertagok, Kindertagok, Fest-ek vannak nyakra-főre...Hétvégén megint focimeccsek, valami regionális lánycsapattalálkozó lesz, süthetem megint a muffint a bazárba...:) Ráadásul ugyancsak a hétvégén valami városi háromnapos ünnepség is lesz, ami felvonulással zárul, és oda is mennek a kis játékosok. Szóval, a németek szeretnek és tudnak ünnepelni, és találnak is rá alkalmat bőven. Még csak azon vacilálunk, hogy hónap végén engedjük-e el a két nagyobbikat sátorozni egy hétvégére, vagy azért ne legyünk ennyire merészek...persze ők nagyon mennének, mert lesz éjszakai zseblámpás túra, meg ilyenek...Biztos felejthetetlen élmény lenne nekik. Közben persze az összes táborozós cuccunkat (ami nem kevés!) otthon felejtettük Magyarországon, ez csak természetes...Hát ilyenek vannak.

Megfűztek a

gyerekek, hogy ma kivételesen ne menjünk focizni. Merthogy esik az eső, meg ilyenek. Tulajdonképpen már alig esik, de na. Kivételesen nekem sincs kedvem most menni, és főleg nincs kedvem majd a sáros cuccokat kitisztítani. Ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor egyszerűen lusták vagyunk, de ha kell, van bőven kifogás. Ne feszegessük tovább ezt a kérdést. Inkább fényképezgettem, mert nagyon tetszik, ahogy esik az eső. Jó lett volna kimenni ázni egy kicsit, de az ember nem mutat rossz példát a gyerekének, bár lehet, pont az lett volna a jó példa, ha kimegyek. Vagy mégsem, vagy mégis. A legnagyobb visszatartó erő inkább itt is a lustaság volt...kinek van kedve aztán átöltözni, meg szárítgatni a dolgokat! S ha már ott voltam, lefotóztam a virágaimat is, mert annyira szeretem őket. Az eprekről nincs kép, de ígéretesnek tűnik a termés, lesz vagy tíz szem eprünk. :) Egyedül a petrezselyem gyengélkedik, nem tudom, mit csináljak vele. A levendula elég girbegurba, de még így zölden is csodálatos az illata.

Eső :)


Fehér virág :)

Bordó virág :)

Szerintem

Annából valami recikláló szakember lesz, s ha így haladunk, van még reménye ennek a környezetszennyező, rohanó világnak. A wc-papírgurigák kihajítási tilalmáról már beszéltem. Tényleg, azt masnival átkötve még ajándékba is lehet nekünk hozni, annyira nagy kincs. De például tegnap felfedeztem Anna íróasztala mögött egy komplett ásványvizesüvegraktárt. Oda gyűjtögette, az is kincs. De el szokta kérni a tejesdobozokat, a konzervdobozokat, mindenféle kartondarabot, ilyen-olyan zacskókat...mindent csak előzetes egyeztetés után dobhatok ki. A fiókjai tele vannak ilyesmivel. Ezekből aztán mindig bütyköl valamit. Én is sok újrafeldolgozott ajándékot kapok tőle. Ezért aztán megszoktuk és elnézzük, hogy az íróasztalán soha, de soha nincs rend. Végülis ennyit megér nekünk a Föld jövője.

Közben

majd' megsüketülök, mert Enikő ezt hallgatja fülhallgatóval itt mellettem. De nem ettől rezeg a dobhártyám :), hanem attól, hogy az amúgy is mély hangján, ami most egy kis rekedtségtől még mélyebb, - teljes erőből énekli ő is.

Update

képrendelés...Mégiscsak nagy sebet ütött volna az önérzetemen, ha még ennyit se tudnék elintézni, ezért elmentem mégegyszer, és találtam egy másik helyet, azt is a közelben. És ott minden működött, meg lett mentve az önérzetem, azonnal ki is nyomtatta a gép a képeket, két eladó is akart segíteni, de nem kellett...Ezzel el is telt a fél nap, és túl van tárgyalva.

Szerintem én vagyok

az egyetlen a világon, aki még egy képrendelést se tud elintézni. Nem beszélve arról, hogy már két hete tudtam, hogy mára kell fénykép a gyerekeknek a focis-igazolványhoz ( mondjuk erre nem tudom, miért van szükség, de na...), és persze csak az este jutott eszembe. Tibi már nem is szólt semmit, ezzel kapcsolatos mondanivalóját ugyanis már többször is közölte velem. Na, és lefotóztuk az este a gyerekeket, Tibi (nem is én!) megírta a CD-t a képekkel és a fél délelőtött eltöltöttem azzal, hogy kerestem a városban egy fényképelőhívó, vagymilyen boltot. Persze, senkisecsodálkozikmár, hogy végül itt a melletünk levő élelmiszerboltban találtam egy automatát. Most miért, a postát is két hétig kerestem, az is itt van három lépésnyire. Visszatérve a fotókhoz, kis szerencsétlenkedés után betettem ahova gondoltam a CD-t, nyomogattam a gombokat, de sehogyse tudtam a végére érni. Nem tudom, valahogy olyan ez a fényképmegrendelős feladatsor, mint a vörös kakas meséje. Mondjuk, nem egészen tudom, milyen ez az utóbbi, de gondolom, hogy olyan végehosszanincs féle. Megkértem az egyetlen látható eladót, hogy segítsen, de szegény annyira megijedt, hogy azt mondta, hogy nem ért hozzá, meg amúgy is címkéznie kell, vagy valami ilyesmi. Úgyhogy visszaszereztem a CD-met, és nagy mérgesen kivonultam. Mindegy, senki sem értékelte a kivonulásomat.
Szóval, ma biztos nem lesz fénykép, és estefele Tibivel még vissza kell menni ehhez az automatához, és fogadjunk, hogy neki elsőre sikerülni fog a rendelés.
Az edzőnek pedig megmondom, hogy én nem tudok németül, majd a férjemmel beszélje meg, hogy miért nem volt időnk két héten át megcsináltatni az a két kis nyomorult képet.

Ma délután

elmentünk abba a kis kastélyba, amiről a múltkor beszéltem. Nem csalódtam. :) Felmásztunk a toronyba, megnéztük a szalont ( a többi helység az ott lakók privát lakhelye), vettünk az általuk készített bio-mézből és végül sütit ettünk és teáztunk az árnyékban felállított kávézóban. Kicsit párizsi hangulatunk lett tőle érdekes módon, mert valaki végig tangóharmonikázott valahonnan. Kicsit beszélgettünk is, megkérdeztem, hogy hányan vannak, mit csinálnak itt, mi a céljuk, ilyesmi...(A kérdezés könnyen ment, a válasz megértése már nehezebben...:) Szóval, ők egy életformát akarnak ott...nem is annyira bemutatni, mert szerintem annyira nem érdekli őket, hogy mit szól hozzájuk a nagyvilág, mint inkább megélni. Ez egy maximálisan természetes életforma, amibe beletartozik az otthonszülés (született már ott gyerek, hamarosan lesz esküvő), a föld megművelése, saját óvoda (Waldkindergarten), vegetáriánus étkezés, ilyesmi. Illetve az is, hogy a generációk egymással, egymás közelében élnek. Nekem nagyon tetszett. És akkor jöjjön néhány kép a teljesség mindenféle igénye nélkül.:)

Torony


Kastélyudvar, az árnyékban látszik a kávézó is


Pókparadicsom:)


Csillár


Szalon