Egy szép reggel.

Kicsit visszalapozva a füzetben, melyben a naplómat - és a szívemet - vezetgetem, s amiből - mivel sok (s)írnivalóm volt mostanában, hamar megtelik -  csak néhány üres lap van már hátra, szíven üt a sok küzdelem, és a sok elengedés is. Ez volt az egyik tevékenység, ami segített: írni, mindenről, őszintén. Szembenézni azzal, ami van. Az elmúló ősz egyrészt életem egyik legszebb ősze volt, már ami a színeket, a természet lassú változását illeti, másrészt az egyik legnehezebb. A szépség mindig segít, mindig megkönnyebbülök, ha akár a legnehezebb helyzetben is képes vagyok észrevenni például azt, hogyan suhan át a füzetemen egy eltévedt napsugár. Akkor jó. Akkor minden rendben lesz, gondolom, amíg képes vagyok észreveszenni és megköszönni, ha valami, bármilyen tünékenyen és átmenetien is, de szép.

Néhány napja leesett az első hó, s arra gondolok: akkor jó, akkor minden rendben lesz, ha így el tud varázsolni még mindig, ennyi év után is. Ma reggel könnyű szívvel ébredtem, s mivel nem volt itthon kenyér, meg amúgy is, lementem a pékségbe reggelizni és olvasni.

Néhány nap múlva kezdődik az advent. Egyáltalán nem állok készen rá. Nézem a karácsonyi díszeket a boltokban, s arra gondolok, hova sietnek, miközben én vagyok az, aki késik. Még nem készültem fel a készülődésre, még nem várakoztam eleget a várakozásra.

Talán megérkezek majd én is. 

Talán megérkezek oda, ahonnan már majd el lehet indulni.

November.

Ma reggel elővettem és leporoltam a fényképezőgépemet, majd elindultam az erdőbe. Szeretem a novembert, az ideit különösképpen, mert ez a dísztelenség jobban megérinti a szívemet, mint bármilyen lélegzetelállító pompa. A szürke égbolt, a csupasz ágak, a sáros ösvények, a tócsák, nedves avar, a szelíd, alig érezhetően és hallhatóan eleredő eső összhangban van az én belső, személyes novemberemmel, ahol rendben van, hogy visszafogottabb vagyok, csendesebb, s hogy siettetés nélkül elviselem azt, ami nehéz, ami hiányzik. Elindultam, figyelmet szentelve - a kamera csodálatos eszköz - az útszélen található egyszerű szépségeknek, melyen nem elállítják, hanem visszaadják, tudatossá teszik a lélegzetemet. Ki- és belélegzek. Élek. 

Kiérve az erdőből a pékség fele vettem az utamat. Éhes voltam. Rendeltem egy vajas perecet, egy csésze kávét, egy pohár narancslevet. S mielőtt hazaindultam volna elkezdeni a munkanapot, nyugodtan megreggeliztem. 

Másnak semmiségnek tűnhet. Egy séta, majd reggeli a faluban. Nekem, itt és ma: bátorságpróba. Vigasztalódás. Egyszerű szavak keresgélése, hogy kifejezzek valamit, ami bonyolult és amire tulajdonképpen nincsenek is szavak.

Helló.

Így majdnem egy hónap után újból jelentkezem.

Így majdnem öt nappal a kutyám halála után újból kimerészkedem emberek közé - ha nem számítom, most jut eszembe, hogy pénteken beautóztam dolgozni az irodába -, mert nagylelkűen úgy ítélem meg, már elfogadhatóan néz ki az arcom annyi sírás után.

Csupán néhány apró intéznivalóról van szó: lakcímigazolványt kikérni az önkormányzattól, kérvényt írni a kutyaadó leállítására, postára adni, kicsit késve, egy részvétnyilvánító képeslapot. 

Útközben kétszer is szembejön velem az idézet, egyszer a szomszéd házának, egyszer az ügyintéző irodájának falán: Gib jedem Tag die Chance, der Schönste deines Lebens zu werden. Add meg minden napnak a lehetőséget, hogy életed legszebb napja legyen. 

Ahogy készülődöm elindulni, előkerül egy régi kabátom. Talán húsz éves is megvan már, de tizenöt biztosan. Nem emlékszem, mikor és hol vettem. S hogy végül miért nem viseltem, szinte soha. Az anyaga: gyapjú és kasmír. Már a szavak is világítanak. Mert sötét és esős időben sokkal szebben fénylenek az egyébként egészen hétköznapi tárgyak, növények, gesztusok is. A fákról aláhulló levelek, az autó szélvédőjén megpihenő esőcseppek szépsége, miközben a parkolóban várakozom, ki tudja mire, megérintik a szívemet. Az utcák nehezek, mint az ólom. Tompa fényük visszatükrözi az eget. Szemem barátságos emberi arcokat keres, miközben abban is reménykedem, hogy nem találkozom ismerőssel, ne kelljen most senkivel semmiségekről beszélni. 

Hazaérve nem vetem le azonnal a kabátot. Ajándékként tekintek rá. Szorosabbra húzva magamon figyelem egy ideig, hogy a balkon korlátjára erősített madáretetőben végre felfedezték a cinkék a számukra odakészített magvakat.