Nem úgy

indultam neki ennek a várvavárt ünnepi időszaknak, hogy ha törik - ha szakad mindent megvalósítunk, amit ilyenkor szokás. Mondjuk ezt hajlamos vagyok elfelejteni, és mikor este fáradtan nézek körül a rendetlenségen, azt csinálom, mert mit is tehetnék hirtelenjében mást?... hogy leülök egy konyhaszékre (miután áttettem egy másik konyhaszékre a rajta levő cuccot), és olvasok egy kicsit. Például most C. S. Lewis A fájdalom c. könyvét vettem elő, mert világos, logikus gondolatmenetei az én (némiképpen állandóan káoszos) világomból egy másikba vezetnek át. Így karácsony tájékán különösen fontos volt eszembe jusson, hogy a szeretet nem egyenlő a kedvességgel. "A szeretet sokkal szigorúbb és ragyogóbb, mint a puszta kedvesség." Én általában kedves vagyok (ha nem vagyok éppen túl félénk a kinyilvánításához), és mikor kedves vagyok, azt képzelem, hogy akkor szeretek is. Pedig szeretni sokkal többet jelent. Például szigorúságot is, meg ragyogást is. És mindenképpen annak felvállalását is, hogy bántani fognak vagy én fogok bántani esetleg.
Isten, a "titkos Ceremóniamester":), nem egyszerűen kedves velünk, sőt szerintem nem is kedves annyira, de szeret. Szigorúan is, meg ragyogóan is. Különben nem is lenne karácsony. Jó, hogy eszembe jutott mindez, és sokat gondolok erre, miközben mindenféle igyekezetekkel próbáljuk emlékezetessé tenni ezt az időszakot.

Annyi

minden mást kellene most csinálnom aztán mégis ideragadok, de ez is fontos, mert "nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik" (Mt. 4:4), és én még mindenféle más által kigondolt és leírt gondolatokkal is, (mindig is úgy tartottam, hogy az ember legzseniálisabb feltalálása a leírt betű volt, s ezt mindinkább így gondolom...).
A következő kis esszérészletben minden, de minden benne van, amit magamról, az életemről mostanában gondolok, amit szeretnék elérni valamilyen formában, igaz ez a forma tökhomályos előttem, (bár nem szeretném lebecsülni akár a jó öreg rózsaszín blogomat is, mint formát - mert minden, a leghétköznapibb dolog is válhat azzá, hát nem tudok betelni ezzel a gondolattal...), és annyira fejbe tud vágni, mikor valaki ki tudja mondani, le tudja írni a kimondhatatlan dolgokat. Na mindegy, jobban úgy sem tudom körülírni, meg nem is kell. (Különben is összehajtogatott-formába kell hoznom a megszáradt ruhákat, s az is nagyon fontos ám.)

"A látszólag jelentéktelen dolgok kultusza mindig is jellemzett, ehhez most legfeljebb még több közvetlenség, még több mesélési szándék adódott hozzá. Szeretném megosztani az olvasókkal amim van, ami nekem jutott, pontosabban ami mindünknek nap mint nap kijut, csak esetleg megfeledkezünk róla, nem figyelünk rá. A kötetnyitó vers, a Bűvésznek lenni hasonlatát felhasználva bűvész szeretnék lenni, aki egészen köznapi dolgok (galambok, zsebkendők, labdák, kesztyűk, egyebek) segítségével mutat be meglepő trükköket. Sokan elvágynak, kifelé vágynak az életükből, talán a Dallasba, talán egy Cannes-i díjkiosztóra, egy afrikai szafarira vagy egy királynői fogadásra. Pedig köztudott, hogy az állandó flancolás unalma is igencsak gyilkos tud lenni. Én így fogalmaztam meg szerénytelen igényemet egy helyütt: „Nincs más vágyam, csupáncsak / lenni épp akkorának, / amekkora vagyok”. Vörösmartyval szólva, „kinek virág kell, nem hord rózsaberket”. Vegyük inkább birtokba szerény, de saját életünket a maga teljességében, a pontos és hibátlan tárgyak, az álmok, a fantáziaképek, a tükröződések, e hétköznapi mikrocsodák tömkelegével együtt!" (Lackfi J. : Mikrocsodák tömkelege)

Nembaj, hogy

rávágtam az ujjamra az autóajtót, nembaj, hogy odaégettem a húst, nembaj, hogy félresikerült tortába sütöttem bele oktalan szomorúságom... különben is ilyenkor lágyabb a hangom és szebb a mosolyom - hihetetlen, a gyerekek milyen szépeket tudnak mondani - hát vigyáznom kell már csak miattuk is, vagy talán mégsem, mert nem titok, hogy ez egy ilyen világ, ahol mindenféle búbánat is van, s hiába olyan nevetségesen aprócska az én pakkom a mások hatalmasához viszonyítva, s hiába érzek lelkiismeretfurdalást még emiatt is ( hát normális vagyok én?)...szóval ha már feelingblue, akkor legyen az olyan, mint amikor szép kis papírhajókat hajtogatunk, kicsit dédelgetjük, csinosítjuk, talán még virágot is teszünk bele meg apró üzenetet, aztán szépen útjára bocsátjuk, hadd vigye a patak a messzi távolba.
( Meg írjunk fennkölt butaságokat rózsaszín blogokba, hogy legyen majd másnap mit kitörölni akarni. Apropó blog, meg ilyesmi műfaj, már a twitteren is vagyok, de hogy minek?!...
Ui. Nem is szeretem a rózsaszínt. A kék, az a szép kis levendulakék a kedvenc színem.)

Néha arra

gondolok, mit is írjak még, mikor jószerivel leírtam már mindent, amit ide lehet, ismételni meg nem akarom se magamat, se mást. Na mindegy. Befejeztem a Lewis könyvet (Keresztény vagyok), s azon kívül, hogy megállapítottam, azért írt néhány hajmeresztő dolgot, találtam egy jót a vége felé, pont, amikor az eredetiségen gondolkoztam amúgy is. A veszítsd-el-az-életed-hogy-megtaláld-azt féle keresztény paradoxon boncolgatásához illetve a magunk körül való forgolódás értelmetlenségéhez kapcsolódóan írja hogy:

" Még az irodalomban és a művészetben sem lesz soha senki eredeti addig, amíg azzal vesződik, hogyan legyen eredeti; ellenben ha egyszerűen megpróbálunk igazat mondani (mit sem törődve azzal, hogy milyen gyakran tették ezt korábban), tíz esetben kilencszer eredetiek leszünk, anélkül, hogy észrevettük volna. Ez az elv végigkíséri az egész életet, a legelejétől a legvégéig. Engedjük hát el magunkat, hogy megtaláljuk valódi énünket! Veszítsük el életünket, és megmentjük azt!...Ha magunkat keressük, hosszú távon csak gyűlöletet, egyedüllétet, kétségbeesést, haragot, romlást és pusztulást fogunk találni. De ha Krisztust keressük, meg fogjuk őt találni, s vele együtt mindent ráadásként".

Nos, ez az az elv, ami elvileg az élet minden területén működik vagy működne, ha hagynánk. S ha belegondolok, ez olyannyira fura, hogy talán igaz is. Mert elvileg könnyű elfogadni bármit, a gyakorlat a nehéz, és most távolról sem akartam eredeti lenni.

S nem ide tartozik, de a mindennapjaimhoz annál inkább, hogy csak csodálkozom, mennyire szépek mostanában a virágaim. Harmincegy éven át a legszívósabb virág is elpusztult a közelemben, hogy most, a harminckettedikben legyen végre egy szép, virágos lakásom. A petúniák illatosak és dúsak, a kis sárga rózsám szó szerint a túlvilágról jött vissza, hogy annál szebb és erősebb legyen most...hát nem hiszem el. Egy ideje nem vásárlok semmilyen növényt amúgy, sőt, még a fejem is elfordítom a virágárusnál, nehogy olyat lássak, amit magam is megbánok, de...mindig van egy de...:) Szóval ma vettem még két muskátlit, mert nagyon különlegesnek találtam őket és egy idős bácsi árulta és az az igazság, hogy szívtelenség lett volna otthagyni őket.

Lassan

rendet kellene raknom a fényképeim között is. Ahogy ma a gyerekek dolgai, ruhái, kockái, ceruzái, rajzai között...el is tartott vagy egy fél napig. Néha elfog egy olyan jó érzés, hogy minden úgy jó, ahogy van. Hogy az ilyen apró semmitmondó dolgokból építődik fel egy szép élet, az én életem is. Visszatérve a fotókhoz, több kedvenc témám is van:

1. A virágok - mert arra késztetnek, hogy letérdeljek a koszos földre és közelről rácsodálkozzak a kis részletekre meg arra, hogy mennyi szépség van ezekben a maximum néhány napig tartó, tulajdonképpen "haszontalan" (bár szerintem a szépség az egyik leghasznosabb dolog a világon) életekben.

2. A gyerekek, felnőttek - ismerősök és ismeretlenek -. Például a múlt napokban olyan távoli rokonokat láttunk vendégül, akikről - legalábbis én -szinte semmit nem tudtam. Féltem is, hogy miről beszélgetek majd velük, mert én állandóan szoktam ilyen mindenféle butaságoktól tartani. Hát a semmiről és a mindenről. Nem kell mindig arra törekedni, hogy olyat mondjak, amit eddig még senki, mert én állandóan szoktam ilyen mindenféle butaságokra törekedni. Egyik éjjel arra gondoltam elalvás előtt, milyen jó, hogy eljöttek és a kis történeteik által bevontak az életükbe, megosztották azt velünk. A sok elkattintott pillanatfelvétel pedig nem kivülállóvá tett, hanem megörökített valamit, amire mindannyiunknak jó érzés visszagondolni.

3. Mióta itt élünk, vagyok olyan szerencsés, hogy sok szép régi épületet látok. Legújabban az jutott eszembe, hogy el is kezdem gyűjteni őket, mert nekem szoktak ilyen mindenféle butaságok eszembe jutni. Fura formájú ablakokat, régi ajtók színeit, kopott házhomlokzatokat, érdekes házszámtáblákat...s megmutassam mire gondolok, akkor fel is teszem néhány kedvenc "ócskaságomat". :)

Míg megiszom

a kávémat, addig hadd jegyezzem meg itt, hogy minden kérdésemre választ kaptam ma. Mármint ami az ismeretlen növényeket illeti a kertben, igen, már megint erről lesz szó, elnézést. Tegnap nem tudtam kimenni, mert Enikőnek hatalmas láza volt és nagyon köhögött - ma már nincs láza és a köhögés is szépen múlik attól a borzalmas ízű hagymateától, amit főztem neki. Szóval ma mentünk és pont meglátogatott a volt tulajdonosa a kertnek, s mivel 27 éven át dolgozott benne, hát nem csoda, ha nehezen válik meg tőle. Így volt alkalmam minden végigkérdezni, és hát kérlek szépen kiderült, hogy ami oregánónak nézett ki, az tényleg az, és hirtelen nekem is visszatért a szaglásom, mert eddig nem éreztem az illatát, de ma igen. A szőlőlevél alakú levelekkel rendelkező bokor pedig valamilyen virág, nem tudtam megjegyezni a nevét. Megmutatta, mit kell csinálni az elvirágzott tulipánokkal, és még egy csomó mindent megmutatott, például a szerszámokkal kapcsolatban is. Nekem élmény volt és jó érzés, hogy minden nap tanulok valami apró újdonságot.
Aztán lenyírtam a fűvet, mert van ám bőven füves terület is amit rendben kell tartani, kerten belül és kívül is. Van valami bájos abban, mikor egy olyan kétbalkezes nőszemély, mint én, előveszi az aprócska kis fűnyíróféleséget, meg a különféle hosszabítókat, összeszereli őket és hát életében először lenyírja a fűvet. Annyi eszem azért lehetett volna, hogy ne a legszebb nadrágomban tegyem, mert utána nem volt olyan porcikám, ami ne lett volna tele zöld hogyishívjákokkal. Az izomlázról nem is beszélek, tény, hogy nem tagadhatnám le: nyápic városi lány vagyok.
Kicsit főzök még valamit, aztán megint kimegyek most már az összes gyerekkel, mert sok munka van még, illetve hát kicsit csak úgy ott lenni is szeretnék, mert munka után édes a pihenés, csak itthon ne felejtsem a József Attila kötetet, mert az este is olyan szépet olvastam, hogy például ilyet:
"A szívem ócska, istenes, remek
szelence s rajta nem fogott a rozsda".
(Fohászkodó ének)
Nem mindig van lehetőség naponta fél könyveket kiolvasni, de ha csak két verssort, vagy akármi más szépet - ha ez elmarad, olyan mintha vacsora nélkül feküdnék le, szóval hozzá lehet és szerintem hozzá is kell szokni. Az ember legyen igényes, mert az ilyesféle luxus nem kerül semmibe. Szerintem.

Segítettem

Sárának valami házi feladat elkészítésében, ( illetve hát különböző okok miatt igazából megírtam helyette, de ez most maradjon köztünk)...szóval egy felfedezésről kellett öt mondatot írni. Ezért kicsit utánaolvastam Röntgen munkásságának, merthogy a róla elnevezett sugárról találtuk ki, hogy írunk.
Amit eddig nem is tudtam, az az a tény, hogy ő soha nem szabadalmaztatta a zseniális felfedezését, mert mindenki, tehát minden orvos és tudós által elérhetővé akarta azt tenni. Élhetetlenségének köszönhetően teljes szegénységben halt meg aztán 78 éves korában.

A mai copyright-os világban, ahol a legtöbben védik, ami az övék, és megsértődnek, ha valaki más is hasonló dolgokat szeretne készíteni - meg hát valahol van is igazuk meg nincs is - ez a történet azért szerintem elgondolkoztató. Nem azt mondom, hogy feltétlenül követendő, mert nem jó éhen halni (meg talán nem is fenyeget sokunkat egy X-sugár kaliberű dolog kitalálásának veszélye), de egy kis elgondolkozásra önzetlenség és nagyvonalúság témakörében mindenképpen alkalmas.

Még

nem nyíltak ki a kertben a tulipánok, de nem azért vettem mégis tegnap néhány szálat, mert annyira türelmetlen lennék, hanem mert olyan ritkán látni fehér tulipánt, ráadásul nem vízben tárolták, ezért kicsit már sárgulni kezdtek a levelei - szóval megsajnáltam és hazahoztam őket. Tudom, hogy hamarosan elhervadnak, de előtte még megörökítem a szépségüket. (Szóval próbálkozom megfogni a megfoghatatlant...)

Tegnap

délután, pontban 14,51-kor rám tört a megfázás. De tényleg. Pont akkor néztem az órára, és pont azóta kóválygok zsebkendőkkel és gyógyteás bögrékkel magam után. Úgy hogy ma szeretnék meggyógyulni nagyon hamar, és nem a tőlem megszokott stílusban hetekig halódni. Csak még előtte bedagasztok másfél adag kenyeret, aztán negyed tizenkettőig gyógyulok, aztán három óráig más dolgaim vannak, de utána megint gyógyulok, remélem ennyi elég lesz.
Amúgy pedig szerintem nem jó érzés két szék alatt a földre huppanni, illetve jobb adni, mint kapni - vagyishogy rosszabb elfogadni, mint adni. A közmondásokat nagyon nem szeretem, mert egyrészt mindig igazuk van, másrészt ha rólam van szó, sajnos akkor is igazuk van, és amikor ilyen igazság valósággá válik a hétköz- illetve ünnepnapokban, mindig tanulni kell belőle valamit, ami ugyan pozitív, csak éppenséggel azzal a felismeréssel járnak, hogy nem is tudom okosságosan intézni a dolgaimat, és hogy még büszke is vagyok ráadásul, és hogy ezen tulajdonságomat néha szögre kell akasszam. Érted.

Füles-hangulatban

leledzettem néhány napig. Ilyenkor nincs blog se, semmi se. Szóra se érdemes. Viszont sokat olvastam, főleg este, éjjelbe nyúlóan. Már hét könyvet elolvastam a jobb oldali listából a múlt napokban, mert én nem tudok úgy olvasni, hogy minden nap egy kicsit, beosztással...Mondjuk, hogy ez volt az én szabadságom, nyaralásom.
Kirándulni is voltunk, igazán szép, felejthetetlen helyeken. Meg esténként biciklizni, görkorizni.
(Közben a konyhában kiborult egysmás a frissen feltakarított padlóra...szóra se érdemes.)
Amin gondolkozom még, az a "magvetés" ...
"Aki mindig csak a szelet figyeli, nem vet, és aki csak a fellegeket lesi, nem arat.
Reggel fogj a magvetéshez,
és ne pihentesd a kezed este sem,
mert nem tudod, melyik sikerül:
ez, vagy amaz,
vagy mind a kettő egyaránt jó lesz. (Prédikátor Könyve 11: 4, 6)"
Az utóbbi sorhoz igaz fülesként még hozzátenném, hogy : vagy egyik sem... :)
Nem lesznek barátaim, ha nem hívok meg senkit egy teára, vagy nem válaszolok a levelekre. A gyerekek se tanulják meg, mi a fontos az életben, ha én nem tanítgatom őket szóval és tettel, minden nap. A varrnivalóm se fog elkészülni, ha nem öltögetek bár csak néhányat bele időnként. A nyelvtanulásról pedig, ami időnként kétségbe ejt, ne is beszéljünk...sajnos, minden egyes szót meg kell tanulni, magától nem vándorol be a fejembe. Ez mind magvetés, és tulajdonképpen minden hétköznapi dolog az.
És olyan még nem volt, hogy valaki bevetett volna egy egész búzatáblát, aztán ne lett volna belőle semmi, még ha nem is kelt ki minden elvetett mag.

A "Színek és évek"-et

kiolvastam, a nagyját éjjel...hm, lehet, jobb lenne napszemüveggel közlekedni ma, meglátszik az ilyen éjjel-olvasós úri hóbort a szemeimen már...Egyszerűen nem tudtam "letenni", ez egy ilyen könyv. Egy idős hölgy meséli el az életét és ezzel együtt bemutatja a múlt század elején élő társadalmat, női sorsot. Még nem olvastam eddig Kaffka regényt, de ahogy fűzi a szavakat, az valami nagyon szép. Engem elbűvölt.
Amúgy is ilyen régmúlt idézős hangulatban vagyok. Anyósomat sokat meséltettem, míg itt volt, mert ő élt egy olyan világban, amiről mi csak hírből hallottunk. Nagyon odavagyok a régi fényképekért, épületekért, történetekért...A mamám szőtte konyharuhákat is használom ugyan, de csak vigyázva, a frissen sült kenyeret göngyölöm bele...Volt idő, amikor nem igazán érdekeltek a régi sztorik, dolgok - az újakat sokkal modernebbnek, praktikusabbnak láttam. Helyet az ifjúságnak! - gondoltam beképzelten és önzően. Most mégis arra törekszem, hogy amit lehet, "átmentsek" az én gyerekeimnek, tárgyakat és értékeket, hogy folytassuk, amit az előttünk élők elkezdtek, és mi is tegyük hozzá, amit tudunk.

Már látom, hogy

a mai napom kedvenc időszaka most van. Szép ez a reggel. Tibi korán elment dolgozni, és holnap reggelig nem is látom. :(( Hogy pontosabb legyek: :(((((((((((
Kihasználom ezt a kis csendet mindenfélére, mert aztán beindul a nagyüzem. Itt van ugye a saját három kis csemetém, és Tibi szülei. Félretéve azt a természetes vágyat, hogy valahol egy kellemes tengerparton heverésszek feladatok és kötelezettségek nélkül, elfogadom, hogy most itt vagyok, és ez az a társaság, akit élveznem kell. Így, hogy ezt tisztázom, menni fog. ( Elkezdem ellenkező irányba kavarni a kávémat...Lásd előző bejegyzés 2. sz. kommentje. )
Pont hatan vagyunk, tehát nem tudunk elmenni kirándulni, mert csak ötön férünk be az autóba. Ha itthon maradunk, akkor meg nagyjából főzés és takarítás van, és ez olyan szélmalomharcnak tűnik időnként (mindig), amitől lassacskán zsörtölődő hárpiává (vagy ahogy T. mondja becézve: hárpika ) változom át.
Úgyhogy most reggel próbálom kigondolni, hogysmint legyen, hogy minden jó legyen. Különben szétszaladnak a kezemből a dolgok. Nemhiába szoktam én azt mondani, ha valaki érdeklődik a foglalkozásom iránt, hogy hát Household Manager lennék. Bárki megnézheti a határidőnaplómat.
Minden könnyebb és magától értetődőbb lenne az életben, ha nem létezne önzőség. "A szeretet nem keresi a maga hasznát. "Amíg magam körül forgolódom, a váratlan események és a többiek igényei zavaró tényezőkké válhatnak...Ha ebből sikerül kilépni (csak kevés időre szokott, mert "gyaaaarló az ember..." s én különösképpen az..), akkor már át is léptem egy következő szintre. S akkor most, mielőtt végleg belebonyolódnék magasröptű elmélkedéseim labirintusába, abbahagyom, remélvén-remélve, hogy legalább egy porszemnyit gyakorlattá is váltok, mert különben fabatkát sem ér az egész.

Mindig azt

mondják, hogy az számít, milyen szívvel teszel vagy nem teszel valamit. Szerintem meg... az számít, hogy teszel-e valamit egyáltalán...Jól is néznék ki, ha mindig azt tenném és úgy, ahogy azt a szívem diktálja. Ha tudom, hogy valamit üdvös tenni, vagy nem tenni, akkor próbálom megtenni ( vagy nem) és kész. Az úri kedvem pedig előbb-utóbb csatlakozik, ha akar.

Az utolsó bejegyzés

eléggé jól illusztrálja a napjaimat, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy amikor sokat adok, akkor sokat is kapok. Tibi szülei idős emberek, és én mindig is tartottam egy kicsit az idős emberektől, nem azért, mert félek tőlük, hanem mert nem tudok bánni velük. Ebben az is benne lehet, hogy nem vagyok "kibékülve" az öregedéssel, azzal, hogy az addig ismerős ember megváltozik, úgy külsőleg, mint belsőleg, és tőled várja, hogy erősség és támasz légy számára. Ez egy hosszú folyamat bennem, de már látom magamban a változást. Vagy a változás kezdetének a kezdetét. Az anyós-após - meny kapcsolatunk nem indult zökkenőmentesen, de azóta eltelt néhány év (néhány??? idén tíz éves házasok leszünk...:), és megszerettük egymást, ezt már nyugodtan állíthatom. Örülök, amikor nálunk vannak, igyekszem tanulni tőlük, amit lehet, lelassítom a sétatempómat, mert nem tudnak gyorsan járni és próbálok örömet szerezni nekik ( néha elég egy fagyi hozzá!). Ők pedig dicsérik a főztömet, elismerik a munkámat, mesélnek a gyerekeknek, és például tegnap este Tibivel kilométereket sétálhattunk kettesben, mert addig vigyáztak a gyerekekre. Hát ilyenek vannak.

Nem is tudom...

ha nagyon tárgyilagosan néznénk a jelenlegi napjaimat, akkor azt is mondhatnánk, hogy az ember ( vagyis én) azért kel fel , hogy először reggelit készítsen X (azazhogy hét) személynek, meg magának is, persze nem egy időpontban, hanem hullámokban. Mikor összeszedte az csészéket, ilyesmit, nekifog, és órákig kavargatja az ebédet, amit ugyancsak hullámokban fogyaszt az X személy, meg persze jómaga. Mikor mindent bepakolt a mosogatógépbe, akkor már jön is valaki uzsonnát kérni, meg mások is, de nem egyszerre, mert nem vagyunk egyformák, szerencsére. Délután elmegy az ember többedmagával megetetni a város kacsáit a város patakjánál (nem is érdekel, hogy szabad-e, jelenleg ez a nap fénypontja és kész...). Hazaballagva ugyancsak hullámokban vacsorát szervíroz az X személynek, na meg jómagának. És ezzel vége is napnak, jöhet a következő. Közben arra gondol, hogy mégiscsak azért eszünk, hogy éljünk, és nem fordítva, és hogy az élet már megint nem az, ami velünk történik, hanem ami bennünk. Szóval nem tárgyilagosan kell nézni a napokat. Meg különben is, állítólag az életben a folyamat a lényeg, és ha ez nem folyamat, akkor semmi sem az.

Sajnos,

már csak egy napig lesznek itt Anyuék...Igazán nagyon szép hetünk volt. Jövő héten pedig Tibi szülei jönnek két hétre. Ez a nyár ilyen...vendégfogadós, és ez legalább annyira szép, mint amikor mi utazunk másokhoz.
Már rég el szerettem volna menni, és ma sikerült is meglátogatni a közelben levő Buchenwald (volt) koncetrációs tábort. Nagyon bátran indultunk neki, de egyszerűen csak egy kis részét tudtuk megnézni, annyira szomorú és nyomasztó volt. Látni az áldozatok kis személyes tárgyait, a cipőjüket, a krematóriumot...a fotókat, filmeket. Nagyon kis gyengék vagyunk mi, még nézni sem tudjuk azt, amit mások átéltek és amibe belehaltak. Kellett néhány óra, míg aztán össze tudtam szedni magam, és örülni tudtam a délutáni grill + tábortűzezésnek a tó partján. Szóval ilyen ellentmondásosra sikerült a mai nap, és talán egyszer elég bátor leszek a tábor többi részét is megnézni, mert emlékezni kell...legalább ennyit...
Most pedig megyek én is aludni, mint a többiek. Csak gondoltam, írok néhány sort, mert annyira könnyű ezt is elhanyagolni, pedig...mégiscsak megérdemel minden nap néhány szót, hogy ne szálljon el csak úgy, nyomtalanul.

Ma van a szünidő

első napja. Tegnap bizonyítványt kaptak a lányok, olyasmit, amilyet Magyarországon adnak, tehát nem jegyeket kaptak, hanem egy értékelést. Szerintünk reális és kedves értékelések mindkét lányunk esetében. Különösen Annán gondolkozom. Ugye ő szerintem nem sok darab szót szólt az iskolában, mióta itt van. Ez meg is van említve a papírosban. Ennek ellenére nagyon szeretik, pont akkor értem oda tegnap az osztálya elé, mikor őt szólították, hogy vegye át a Zeugnis-t, és akkora vastapsot kapott az osztálytársaitól, hogy ihaj. Még a csukott ajtón keresztül is meghatódtam. Minden gyereknél lehetett jelentkezni, hogy valami kedveset mondjanak róla a többiek, és Anna szerint nála mindenki akart mondani valamit. Szóval érdekes gyerek az én Annám, valamiért nincs valami nagy önbizalma. Érdekes ez az önbizalom-dolog is amúgy, mert ugyanazon családban egyik gyereknek több van, a másiknak kevesebb. És semmilyen kapcsolat nincs, vagy legalábbis nem sok, a tehetség és az önbizalom között. Mert Annának van, mire büszkének legyen, és sokat is dicsérjük, mégis bátortalan...Szóval mostanában ilyeneken gondolkozom, és próbálom megtenni azt, ami tőlem telik. Valahol azt olvastam, hogy minden szülő a gyermeke tükre, és olyannak látja magát, amilyennek én látom őt. S ha ez így van, akkor igazabb tükröt kell tartsak eléjük. Meg ilyenek.

Na jó, hagyom

ezt a szünet-dolgot. Igen, pontosan ennyire vagyok kitartó. :) Négy nap. Ez is valami. Kicsit felszínesnek éreztem már, amiket ide írtam, pedig hát na és, ha felszínes? Az élet legnagyobb része ilyen dolgokból tevődik össze. Emlékszem, mikor elköltöztünk ide...az utolsó napokban mindenkitől elbúcsúztunk, és akkor az addig laza baráti, ismerősi kapcsolatok túlcsordultak. Olyasmiket mondtunk ki, amit addig se, azóta se, meg aztán nem is lenne jó túl gyakran, mert nem is tudnánk elhordozni. Az ember lelke valahogy szomjazik a hétköznapi dolgok után (is). És bele is gondoltam, hogy annyi ember naplóját olvasom, és annyira rosszul esne, ha valaki már nem írna, még akkor is, ha csak annyit pötyög be, hogy vett egy pepita kalapot, vagy valami. Fogalmam nincs, miért érdekes ez, de érdekes, úgy látszik, így működünk. És akkor most, jutalomképpen, hogy annyi szépet írtatok nekem, és mert elviseltétek négy napon át a (majdnem) hiányomat :), itt vannak ezek a képek. Csak tőlem (na jó, az első és a harmadik kép Tibi műve, de én mondtam neki, hogy mit fotózzon:), csak nektek, csak most, és csak úgy.

Jó lenne

észrevenni azt a pillanatot, mikor kinyílik a virág, hosszabb lesz a hajunk vagy a kiscsibéből tyúkocska lesz...Mondom ezt annak apropóján, hogy múlt héten még jó volt Sára lábára a tornacipő, erre a hétre pedig már kinőtte. És szerettem volna látni, hogy nő a gyerek lába, és ilyen is csak nekem juthat eszembe, vagy talán mégsem.

Olvastam valamit

egy másik blogban, lekoppintom...
"Az életet munkálkodással szeretni azt jelenti, hogy meghitt ismerősötök az élet legbensőbb titka. (…) A munka a láthatóvá tett szeretet. És ha nem tudsz szeretettel munkálkodni, hanem csak utálattal, akkor jobb, ha otthagyod munkádat, és leülsz a templom kapuja elé, és alamizsnát kérsz azoktól, akik örömmel munkálkodnak. Mert ha közönnyel sütöd a kenyeret, keserű kenyeret sütsz, amely az ember éhének csak felét mulasztja el. És ha utálattal sajtolod a szőlőt, utálatod mérget párol a borba. És énekelj bár úgy, mint az angyalok, ha nem szeretsz énekelni, dalod süketté teszi az emberek fülét a nappal és az éjszaka hangjaira.” (Kahlil Gibran)

Ha jól meggondolom, én most már vagy kilenc éve otthonülős vagyok. Vagy ahogy egyesek mondják: nem dolgozom. Engem ez nem zavar annyira, de sokszor gondolok arra, hogy hát tényleg, ideje lenne már munkához látni. Pedig, persze, azért én is teszek-veszek, bár, mióta van ez a mosogatógép, már nem nagyon mosogatok. Aztán most, hogy olvasom ezt az idézetet, eszembe jutott, hogy hát azért nem érzem munkának, amit csinálok, mert szívesen és örömmel teszem, de tényleg. Nem mindig szerettem főzni, de most már igen, és anyukám kétségbeesne, ha látná, mennyit el tudok bíbelődni egy-egy "rakott-akármicsodával" (Polcz Alaine-től kölcsönvett kifejezés :) A gyerekekkel való tevékenységeket már nem is említem, ugyan kinek jutna eszébe azt munkának hívni?!
Szóval, csak azt akarom mondani, hogy biztos eljön az idő, amikor én is könyvelni fogok, vagy mittudomén, olyasmit tevékenykedni, amit mások is-én is munkának nevezünk, és akkor is szeretném, ha eszembe jutnának ezek a sorok. Erről jut eszembe, hogy ismertem egy bácsit, aki ápolóként dolgozott egy pszihiátriai osztályon. Egyszer egyik beteg jól összeverte zavarodottságában, és ő mégis azt mondta, hogy ugyan nehéz a munkája, de ugyanakkor hálás érte, mert ez az egyik legszebb hivatás a világon.