Utazás előtt.

Odakint eső veri az ablakot és szél rángatja ide-oda a felhőket a dombok felett. 

Idebent előveszem a kockás bőröndöt. 

Becsomagolom a legszebb ruhámat, a vonatjegyeket, az esernyőmet, néhány könyvet. 

S mindenféle apró ajándékot. Nem üres kézzel, nem üres szívvel megyek. 

Nagy szeretettel várok, várunk mindenkit a könyveim megjelenését ünneplő bemutatóra, ami holnap, 2022.09.28-án 18:00-kor, Budapesten, az Üllői út 24 szám alatt kerül megrendezésre, a Luther Kiadó szervezésében. 

Remélem, találkozunk! Szabadon tartok számodra magam mellett egy helyet!

Őszi reggel.

Közel s távol az egyetlen időpontok, határidők s halaszthatatlan tennivalók nélküli nap reggelére ébredni: csodálatos. Az idő az egyik legszebb ajándék. Az együttlétre, az egyedüllétre, idő egyszerűen csak a létezésre. Rendszeresen megajándékozzuk egymást egyikkel-másikkal - kinek mire van éppen szüksége - a legközelebbi családtagokkal, barátokkal. Teát főzök, teszek néhány csepp illóolajat a párologtató mécsesbe. S mint az egyik legszebb mesében, amit valaha olvastam, csak ülök, míg csendben kanyarognak a kötött zoknisorok a kezeim alatt, s várom, hogy utolérjen a lelkem. S hogy lassan újból színessé váljon, mintha csak egy szépen illusztrált könyv rajzaiban lenne az otthonom, a nagy elfoglaltságban fekete-fehérré változó világ.

100.

Véget ért a nyár, véget a száz napos kihívás. A világjáró füzet is majdnem betelt.  

Ma volt az első reggel, mikor az ablakon kitekintve vékony réteg dér látványa fogadott. Az ablakpárkányon összegyűjtögetett kincsek: néhány szem fényes gesztenye, kis tálkában dió, néhány száraz falevél. Szép lesz az ősz.

Este énekkari próba. Már elkezdtük gyakorolni a karácsonyi énekeket, s míg az összes többi nap a jelenben élek, szerda esténként fél héttől nyolcig meg-megcsap a még távoli advent előszele. Talán idén, néhány év kihagyás után énekelhetünk majd a hideg templomban, kicsit vacogva, ahogy szoktuk, több rétegnyi pulóverben. Vagy talán majd a bevásárló központban? A mozgólépcső mellett felállított, mindig ugyanazokkal az aranyló gömbökkel és masnikkal feldíszített nagy karácsonyfa előtt? Mindkettő csodálatos lenne.

Most visszatérek itt a szokásos, ritkább jelentkezéshez. Szívből köszönöm a biztatást, a jó szót, a nagyvonalúságot. Széppé tettétek vele a nyaramat.

Az üvegtábla.

 

Wendell Berry írja egyik gyönyörű versében, hogy az élők és holtak világa között van egy tiszta, hideg üvegtábla. S hogy aki túl közel merészkedik hozzá, vagy ködösre fújja a leheletével, vagy túl sokáig kell visszafognia a lélegzetét. 

Aki szeretett valaha bárkit is az életében, nem kerülheti el az üvegtábla közelében való időzést. Néha. Huzamosabb ideig szinte elviselhetetlen, bár ez az a hely, ahol kristálytisztává válik minden. Itt a legintenzívebb Isten jelenléte. Itt derül ki, mi az, ami fontos. Érzésem szerint minden hihetetlenül fontos. Csak, ahogy már említettem, ez majdhogynem elviselhetetlen. 

Ma reggel Mama, férjem édesanyja, ahogy a hírt tudtul adó üzenet szólt, "megpihent". Hitünk szerint hazament. Apránként majd visszább léphetünk a hideg üvegtáblától. Kicsit majd, hogy el tudjuk végezni szívszakadás nélkül a mindennapi feladatokat, háttérbe szorul e különleges helyen, a világok határán szerzett tudás.

Csak három dolog marad meg. Minden mást elfelejtünk, szélnek eresztünk, megbocsájtunk.

Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.

Őszi este.

Napok óta esik. Szeretem. Nem zuhog. Csak esik, apró, hideg cseppekben, kitartóan, szünet nélkül. Késő este befejezem a munkát, nagy nylonzacskókba csomagolom a mappákat, s gumicsizmában, esőköpenyben, esernyővel indulunk a főnöknőm postaládája felé. Bár váltig mondja, eljön értük ma reggel, de kutyát sétáltatni - ő is esőköpenyben - úgyis kell. Fúj a szél, az esernyőkkel való közlekedés így olyan, mintha egy láthatatlan ellenséggel harcolnánk, a pajzsunkat mindig más-más irányba fordítva. Az aszfalton színes levelek, odatapadva, s az utcalámpák visszatükröződő fénye. Az utcákon sehol egy teremtett lélek. Az ablakokban barátságosan kiszűrődő fények. Olyan hangosan süvít a szél, hogy szinte lehetetlen beszélgetni. Minden mondatot kétszer-háromszor is meg kell ismételni. Visszafele jövet megtöltöm a zsebeimet néhány szem dióval, almával. A régi esernyő tépázottságában is menedék. Kicsit mindenképpen elázunk. 

Hazaérve kisebbfajta vidám káosz alakul ki az előtérben, vizessé válik minden, ahogy megpróbáljuk kihámozni a kutyát az esőköpenyéből s letenni valahova a nagy esernyőket, csizmát, csöpögő köpenyt. Odateszek főni teavizet, elkészítek két csésze teát. Míg hűl, forró zuhanyt veszek, előtte még melegedni teszem a fűtőtestre a flanell pizsamainget. 

Napok óta esik. Nem mindig könnyű kilépni a hidegbe, szélbe. Mind korábban sötétedik. S olyan nehezen hordozzuk a lelkünket. 

De indulás s hazaérkezés között valahol félúton könnyebbé válik a szívünk. Az esténként megszokott, sok apró, otthonos tevékenység közben érthetetlenül és észrevétlenül, de megvigasztalódunk.

Ünneplő ruha.

Ma reggel, istentiszteletre készülve, fekete nadrágot és blúzt vettem magamra. Hozzá egy bordó kötött kardigánt. Hozzá apró kiegészítőket: fülbevaló, két csepp parfüm. Hidratáló krém a fáradt arcomra.

A tegnapi lelki útravalóban olvastam egy másféle öltözetről is. Öltsétek tehát magatokra - mint Isten választottai, szentek és szeretettek - könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, türelmet. *

A viharos időben behoztam a kertből egy szál fehér virágot. Beragyogja a konyhát. Olyan szép. Olyan egyszerű.

Mire utam végére érek, nincs más vágyam, csak hogy én is elérjem a derűt, az egyszerűséget.

* Kolossé 3:12

És ma? Minek örültem ma?

Örültem reggel a fűtőtest által melegen tartott törölközőnek.

A hajnal halványkék fényének a fehér falon.

A méznek a teában.

Az esti sétának a faluban. Az első gesztenyéknek.

Egy rövid, mély alvásnak délben.

A tizennégy órás munkanapnak. A hozzá való kedvnek, erőnek.

Az ablakot verő esőnek.

Az el-eleredő könnyeknek.

A legsötétebb időszakokban is utat mutató örömnek.

(S még annak is, hogy éjfél előtt egy perccel megírhattam a mai bejegyzést.)

Minek örültem ma?

Mielőtt elalszom, még felírom, minek örültem ma.

Örültem, hogy a hajnali órákban nagyszerűen haladtam a munkámmal. (Utána már nem annyira.)

Örültem a napok óta tartó csendes esőnek. Az esőköpenyemnek, a csizmámnak, a kötött kardigánnak. Ezekben vagyok leginkább önmagam.

Az erdőben elfogyasztott reggelinek. A forró teával teli termosznak.

Örültem, hogy még mindig örömöt találok a nekem tetsző dolgok fotózásában, feljegyzésében. Remélem, soha nem múlik el.

Egy fontos irat keresgélése során rátaláltam egy régi újságcikkre egy fotópályázatról, amit megnyertem. Emlékszem, mennyire örültem, hogy a díjátadón nem kellett nyilatkozni, beszédet mondani. (Még alig tudtam németül.)

Tele van a szívem örömmel és köszönettel az életemért, s hogy pont az apró, mellékesnek tűnő dolgok - fotózás, blogírás - vezettek el a leghihetetlenebb helyekre. Az akkori nyereményemet amúgy  - egy koncertre szóló két jegy - nem tudtam beváltani. Egyszerűen fontosabbak voltak a gyerekek, s talán még vendégeink is voltak, éppen akkor. Már nem tudom. De emlékszem, mintha csak ma történt volna, a nyertes fotó elkészülésének pillanatára. Emlékszem a fényekre, s a különleges csendre, ami az igazán szép dolgok születésére jellemző.

Néha megadatik egy-egy rendkívüli lehetőség. Néha tudok élni vele. Néha nem.

De arra mindig képes vagyok, hogy késő este, bármilyen fáradtan, visszagondoljak az elmúlt napra és megköszönjem azt, hogy mennyi mindennek örülhettem.

Mai bejegyzés.

A konyhaablaknál állva nézek ki az udvarra, miközben arra várok, hogy a lassan főni kezdő vízben elkészítsem szerény ebédemet. Spagetti. Hozzá egy kis reszelt sajt. Odakint mind ősziesebb a táj. A vihar a szomszédok fáiról is idefújja a színes leveleket. Az itthoni ablakok eseménytelen világra néznek, ha csak az nem számít eseménynek, hogy az őszi bánat bokrain napok óta virágzik az az egyetlen, korán kelő, mosolyt keltő pici virág. 

Néhány napja egy nagyváros éttermében a nagy, földig érő ablak mellett ebédeltünk a lányommal. Egymással szemben ültünk, kissé féloldalasan, hogy mindketten kinézhessünk a a térre. Emberek jöttek-mentek, néha eleredt az eső. Mindegyikünk más-más szögből nézte az eseményeket. A végén elmeséltük egymásnak, mit láttunk. Ő egy apát, aki valakivel beszélgetett, miközben alvó kisgyermekét tartotta, egy hordozókendőben. Mikor leejtette az esernyőjét, nem hajolt le érte, hanem - kamatoztatva a futballpályán szerzett tudását - a lábával pattintotta fel a földről, fél kézzel kapta el. Én egy fiatalembert, aki egy ideig ott várakozott az étterem előtt, majd hirtelen elindult egy sietve érkező, lobogó hajú, mosolygó lány felé. Nyújtották a kezüket, bemutatkoztak, majd együtt indultak tovább. 

Minden ablakból más és más a kilátás. Más-más történetek szövődnek. Másféleképpen szép a világ.

Ha valaki azon tűnődne, mégis miről és hogyan lehet írni már a kilencvennegyedik napja egy-egy gondolatot, bejegyzést: hát erről és így.

Tegnapi bejegyzés.

 

A lehetetlennel próbálkozom: lassan haladni egy gyors világban.

Egész nap a laptop előtt ülni, s alapos, minden részletre kiterjedő munkát végezni, határidőre.

Végigkísérni, messziről, lélekben, egy szeretett személy lassú haldoklását. Nem sürgetni. Egyszerre sírni és nevetni. Teret engedni az emberi érzéseknek. William Blake írja, hogy a nagy bánat nevetésbe csordul, a túlcsorduló öröm pedig könnyezik. * 

Éjfél körül, mikor még annyi elmaradt tennivaló lenne, egyetlen dolgot kiválasztani. A konyha rendbetevését. Majd nyugovóra térni.

Két dologra figyelek: hogy mindig legyen idő egy akármilyen rövid, akár szavak nélküli imára.  Figyelek a saját szívem ritmusára. Az emberi lélek csak akkor maradhat erős, ha nem halad gyorsabb tempóban, mint a saját szívverése. Még van egy, s akkor ez már három. Néha úgy érzem, egész nap nem is lélegeztem. A lehetetlennel próbálkozom: lassan, tisztán, mélyen ki-belélegezni egy érzésem szerint mind gyorsabb, sürgetőbb világban.

 

* "Excess of sorrow laughs. Excess of joy weeps." William Blake, "Proverbs of Hell"

A megtett út.

 

Egy szép, szomorú őszi estén elővettük a Skócia térképet, s a fotók, emlékek alapján megrajzoltuk vastag, fekete filccel utólagosan az útvonalat. 

Akárcsak a való életben, amihez ráadásul nem is lehet a benzinkúton zsebtérképet venni, lehetetlen lett volna előtte, hiszen akkor még csak nagyjából tudtuk, merre fogunk elindulni. A szállásokat is az utolsó utáni pillanatban foglaltuk le. Minden helyre, ahol elidőztünk, bármilyen keveset, tettünk egy-egy jelet a térképen. Itt jártunk. Követtük a szívünket. Nem előre eltervezett pontos útvonallal és megtekintendő látnivalók listájával indultunk. Hanem szabadon, kíváncsian. Engedtük magunkat meglepni, eltéríteni, megállítani, ha valamilyen különleges szépségre lettünk figyelmesek. 

Annyi minden mást is lehetett volna még megnézni. Annyi mindenről lemaradtunk! 

De ez, ami végül lett, az összes fény- és mélypontjával együtt, ez a mi útunk. 

Ruhák.

 

A ruháinkat rendezgettem ma. Mostam, teregettem, hajtogattam. Vasaltam. Mint minden hónapban ilyentájt, hogy ne legyen rá gondom majd az elkövetkező két hétben, mikor napi tizenkét órákat dolgozom majd.

A szekrényem egyik polcán kis rugdalózók, ajándék lesz, az ősz folyamán születendő drága, várva-várt gyermeknek. Újból nagynéni leszek. 

Az idősek otthonából pedig szóltak, válasszuk ki a talán, lassan, óvatosan közeledő utolsó útra a ruhákat. Legyenek előkészítve. Minden eshetőségre. Kézzel mosom ki, bár tiszta, férjem édesanyjának a legszebb fehér blúzát. Már sötétedik, mikor könnyezve kiterítem a drótra.

Valaki érkezik. Valaki hazatérni készül.

Én pedig - örömmel és köszönettel és szívszakadva - mosom, teregetem, vasalom a ruhákat.

Egy esős nap.

Amikor különböző, az érdeklődésemnek, kíváncsiságomnak megfelelő úticélokat keresek, utólag általában kiderül, soha nem maga az út célja volt a legérdekesebb. Egy-egy koncert, kiállítás, különleges épület nem csak annyiban értékes, hogy kimozdít, de végső soron talán mégis ez a legfontosabb. Egyetlen igazi előadónak, írónak, látni- s hallgatnivalónak sem lehet öncélú a célja. Arra hivatott, hogy elindulásra késztessen, kívűl-belül. 

A lányom visszautazott a tegnap s az volt a kívánsága, hogy előtte még nézzük meg a Walhalla-t. Megnéztük. De nem csak erre fogok emlékezni. Hanem a hosszú autóútra, s hogy közben megmutatta, milyen zeneszámokat hallgat mostanában. Emlékezni fogok a dinnyés-citromos limonádéra. Az egész gyönyörű napra Regensburgban, a vonat indulása előtt. Ahogy együtt néztük az embereket a téren, miközben kávét ittunk az esőben az ütött-kopott napernyő alatt. Ott, ahol a pincér folyton elfelejtkezett rólunk, de mindig nagyon bánta, s miközben végül felszolgálta, kilötyögtette kissé az egyik legfinomabb kávét, amit életünkben ittunk. 

A skóciai út során egy rég látott barátnőm üzenetet írt az egyik fotómat látva, eszébe jutott, hogy évekkel ezelőtt ő is járt ott, s hogy az akkor még barátja - most már férje - elveszítette a telefonját, ezért vettek egy másikat, s hogy a hotelszobának, amelyben aludt, teljesen ferde volt a padlója. Mennyi kedves pillanat, mennyi felejthetetlen kaland, emlék, melyeknek végső soron, ha jól belegondolunk, nem sok közük van Skóciához.

De éppen emiatt nem kérdés számomra, hogy érdemes-e valahova elindulni. 

Nem kérdés, hogy megéri-e a fáradságot, s ebben a mai világban - a benzinárak az egekben - megéri-e a ráfordított időt, pénzt. 

Nem kérdés. Mert egyértelmű, hogy megéri.

Ősz.

 

A ma reggeli kávéhoz a balkonon már kötött kardigánt és sálat kellett felvennem. Kis idő múlva kihoztam egy puha takarót is. Korán volt és hűvös, még világítottak az utcalámpák. A dombok felett felhők és csend és pára. 

Nem siettetem az időt, de határozottan új évszak közeleg. Számomra, mint mindig, a legkedvesebb. Érzem az illatát, látom a színeit. Készen állok rá. Esőköpeny és gumicsizma, fonalak és kötőtűk, szárított teafű és bögrék, könyvek, kardigánok és pulóverek, gyertyák, társasjátékok a hosszú estékre, s egy hokkaido tök az ősz első leveséhez - mind előkészítve.

A szívemet is készítem, együtt választottuk ki a szót, a gondolatot, ami mutatja az irányt: öröm. Egy világban, ahol annyi minden miatt lehetne személyes és általános szinten szomorúnak lenni, leginkább ezt szeretném őrizni, keresni, megteremteni. 

S ha csak egy dolgot említhetnék meg hirtelen, aminek szívből örülök, az egy személyes találkozás lehetősége lenne. Veletek. Szeretettel hívok mindenkit a mindkét könyvem megjelenését ünneplő bemutatóra, ami 2022.09.28-án 18:00-kor, Budapesten, az Üllői út 24 szám alatt kerül megrendezésre, a Luther Kiadó szervezésében. 

Tegnap már megvettem magamnak a vonatjegyet. Ablak és asztal melletti ülésre szóló helyjeggyel. Már előre örülök a elsuhanó tájnak, a közeledésnek. Már előre örülök a találkozás örömének.

Búcsú a királynőtől.

Hetven év uralkodás után, kilencvenhat éves korában meghalt az angol királynő. Az egész világ gyászol. Miért fáj a távozása? Mert hosszas gondolkodás után sem jut eszembe olyan személy, aki nála szebben testesítette volna meg a jelenlét ajándékát. Egyszerűen jelen volt. Nem hibátlanul, de mindig hűségesen, méltósággal, színes ruhákban, mesebeli kalapokban, integetve, szavakkal, mosollyal, egy nála nagyobb cél érdekében, áldozatokat vállalva, szolgálatra készen, példát mutatva az utolsó percig. Megmutatta, a saját egyetlen életével, mekkora értéke van egy percenként változó világban az állandóságnak, megbízhatóságnak.

Nem unod, hogy minden évben kötsz nekünk egy-egy pár zoknit? - kérdezi a drága gyermekem, miközben azon igyekszem, hogy az övé még az elutazása előtt készen legyen. 

Nem unom. Az év legszebb időszaka, mikor kiválasztom a fonalakat. Mikor végre elővehetem szeretett, girbegurba kötőtűimet. Mikor létrehozhatok, a saját két kezemmel, valamit, ami minden évben állandó. 

Én így búcsúzom, ezzel az apró, megbízható szolgálattal, a királynőtől.

Kapcsolatok.

Életem jelenlegi szakaszában nem tudok annál szebbet elképzelni, mint reggel azzal a tudattal ébredni, hogy valamelyik gyermekem hazajött néhány napra, s mint régen a nyári szünidőkben, éppen alaposan kialussza magát. 

Reggelire bundás kenyér készül. Ebédre vegetáriánus töltött paprika. Mert időközben felértékelődtek az itthoni ízek, már megérkezés után, az állomáson is az az egyik legelső kérdés, hogy főztem-e valamit. 

Vissza-visszajönnek, sorban és egyszerre, előbb vagy utóbb, mindegyik a maga módján. A legkülönbözőbb gyakorisággal. Jönnek egy-egy ölelésre, hogy kialudják magukat, jönnek a bundás kenyér miatt. 

A kapcsolatokban az a legállandóbb, hogy változnak. Amelyik a legjobban lázadt, az lesz a legragaszkodóbb. Amelyik a legtöbb hibát találta bennem, megríkat a dicséreteivel. 

Néhány napja volt a házassági évfordulónk, a huszonnegyedik. Még jól emlékszem az anyakönyvvezető szavaira, arról beszélt, próbáljunk meg a hétköznapokban ünnepi pillanatokat létrehozni. Ez nem mindig jutott eszünkbe, de az igen, hogy a másik és önmagunk és kettőnk éppen aktuális változatát időnként, és kölcsönösen, s mindig újra és újra "örökbe fogadjuk".

Elfogadni azt, ami van, nosztalgia és visszavágyódás nélkül, vádaskodás nélkül, bűntudat keltése nélkül, mások szebbnek tűnő kapcsolataira való irigykedés nélkül - minden nap tanulnom kell. Konkrétan és apró lépésekben. A bizalmat is, hogy bármi történjen, még sok mindent tartogat számomra az élet. S hogy én is - még sok szép meglepetést tartogatok a tarsolyomban az élet számára.

Megjavítani valamit.

 

Megjavítani valamit, ami javításra szorul, nem mindig lehetséges. De meg lehet próbálni. Lyukas zoknik, kopott ingek, szakadásnak induló ágyneműhuzatok várnak türelmesen, hogy felmérjem a helyzetet. Először a piros, kockás nadrágomat veszem szemügyre, amit úgy szeretek. Elől, a varrás mentén kezdett el foszlani, hosszában. A bal oldalon levő gombok közül is a kezemben maradt egy. Visszavarrom. A többi hármat megerősítem. A foszlást hosszasan nézem, ide-oda forgatom az anyagot. Nem adom fel. Kipróbálom, mennyit lehetne bevenni az ép anyagból ahhoz, hogy eltűnjön a szakadás, s elég bő is maradjon. Találok egy utat. Apró öltésekkel többször is végigvarrok a problémás területen.

Felveszem, egész nap viselem. Estére újból foszlásnak indul. Ugyanott tartok, ahol reggel. Talán ha foltot tennék rá? Kívülről és/vagy belülről? S ha utána sashiko öltésekkel megerősíteném az egészet?

Nem mindig lehetséges megjavítani valamit, ami javításra szorul. 

De meg lehet próbálni. 

Odafigyeléssel.

Stoppolással, foltozással, visszabontással. 

Újrakezdve az egészet.

Fonal, tű és stoppológomba használatával. 

Gondosan, türelmesen. Ugyanazzal a ragyogással, amit az élet más, feltűnőbb területeire tartogatunk. Ugyanazzal a módszerrel, mely az élet többi, fontosabb területein is érvényes: próbálkozni, utakat keresni, s amíg lehetséges, talán kicsit még utána is, újrakezdeni.

Kerülőutak.

Néha azért nem merek nekifogni egy történetnek, mert attól tartok, nem fogom tudni megírni azt a legelső, tökéletesnek álmodott mondatot, amire majd az összes többi épülhet.

Néha nem merek elindulni egy úton, mert attól tartok, rossz irányba teszem meg az első lépést, így nem oda jutok, ahova szeretnék. 

Néha azért hallgatok, mert attól tartok, hogy félreértenek.

Néha azért ásom el a földbe, azért rejtem el, ahelyett, hogy befektetném azt az egyetlen, a képességeim szerint rám bízott tálentumot, mert attól tartok, még ezt az egyet is elveszítem.*

 

Az összes toporgásommal, a félelem miatt kihagyott, tönkretett, elszalasztott alkalmakkal szemben ott ragyognak az utak, melyekre akár remegve és hitetlenül, de mégis ráléptem. Mert a józan ész összes érvével szemben azok válnak a hit, a bátorság példaképeivé, akik nem csak fél szívvel élnek. Akik a szeretetért mindent kockára tesznek. Akik elindulnak, akár a legtökéletlenebb mondattal is, akár a nem jó irányba is. 

Történeteket szerető emberként hiszek a kerülőutak szépségében. 

Hiszek a félreértések, félrefordítások pontosságában. 

Hiszek a mindent vagy semmit igazságában. Mert van az a hely, ahonnan nézve "akinek van, adatik", akinek pedig nincs, "még az is elvétetik amije van."*

 

*Máté Evangéliuma 25:14-30

 

Hétfő reggel.

 

Egy új nap. A legelső s a legutolsó is egyben, mivel még soha nem volt és nem is lesz, nem pont így, nem pont ez, s mint ilyen, megismételhetetlen, pótolhatatlan és egyetlen. 

Reggelenként, még ki sem kelek az ágyból, már drámai létkérdéseken töröm a fejem. 

Felülök, megkeresem a rózsaszín, gyerekes mamuszokat. Követem a lábaimat, a kávégéphez vezetnek. Bekapcsolom, odakészítem a csészét, beteszek két vékony szelet kenyeret a pirítóba. Megsimogatom a kutyát, lecserélem az ágyneműt. Átnézem a postát, összeírom a tennivalókat. 

Még mielőtt tudatára ébrednék, már elkezdődött a nap. 

S míg az egyszerisége tiszteletre késztet, áhítatra, szavakkal ki sem fejezhető köszönetre az élet csodája előtt, az egyszerű szükségletek és tennivalók mutatják az utat. 

Ezek mentén élek. 

Rendelkezésre állok. 

Készen a szolgálatra, az élet szolgálatára.

Képeslap a felhőkön túlról.

A repülőtér épületén belül, a check-in pultokon túl ami van, az egy külön világ. A repülőgép indulásának ideje mind későbbre tolódik. Várakozunk. Az emberek kilencven százaléka a telefonján olvas valamit, filmet néz, játszik. A fennmaradó tíz százalék könyvbe merül, nézelődik. Két fiatal lány kötöget. A folyosók két oldalán boltok, gyorséttermek. Lehet venni parfümöt, drága bort, apró ajándéktárgyakat. Illúziókat.

Én a könyvespolcok tartalmát tanulmányozom, végülis néhány képeslapon, az elfogyasztott ételen s egy Skócia zsebtérképen kívül, melyen szeretném majd bejelölni a megtett utat, úgysem vettem magamnak semmit az elmúlt héten. Egy csak itt, csak most féláras akció keretében megveszem Stanley Tucci Taste című könyvét. Tulajdonképpen nem is tudom, miért. A repülőgép csak késik és késik, beleolvasok, szerettem azt az egy-két filmet, amiben játszott s én is láttam. Hölgyválasz. Julie és Julia. A Big Night-ot már tervezem egy ideje online kibérelni s egy megfelelő időpontban megnézni. 

Már a harmincadik oldalnál tartok, mire felszállhatunk a gépre. Remekül ír. Önéletrajzi könyv, sok recepttel. Végigolvasom a felszállást, az utat, a leszállást. Az autóutat hazáig csak azért nem, mert már javában éjszaka van.

Másnap, ma, vasárnap. Zárva a boltok, hála Istennek. Nincs itthon semmi. Egy polcon találok egy csomag, még áprilisban lejárt szavatosságú spagettit. Megfőzöm. Apróra aprítok néhány gerezd fokhagymát, barnára pirítom egy kevés olivaolajban. Végül, pont úgy, ahogy a könyvben olvastam, hozzáadom az al dente spagettit, majd sóval, borssal ízesítem. Fenséges íze és illata van!

Olyan gazdag volt ez az út. Kincsre találtam ott is, ahol nem számítottam rá - az utolsó percekben, a várakozás hideg neonfényei alatt, egyetlen csésze kávé áráért.

Képeslap útközbenről.

Az Edinburgh-i Írók Múzeumában (Writers' Museum) olvastam Robert Louis Stevenson következő mondatát: "to travel hopefully is a better thing than to arrive, and the true success is to labour". Azonnal feljegyeztem magamnak, mert egy ideje ez az, ami leginkább foglalkoztat: hogyan kell, lehet reményteljes szívvel utazni, egyik életszakaszból a másikba, a változásnak, megszokásnak kitett hosszú távú kapcsolatainkban, a mindennapokban. 

A repülőtéren várakozva a visszaindulásra, ha csak egy kifejezést vihetnék tovább magammal ebből a csodálatos utazásból, ez az egy lenne: 

"to travel hopefully". 

Reménységgel utazni.

Képeslap a Loch Lomond partjáról.

Szeretettel üdvözöllek a Loch Lomond környékéről, a skót vadon egyik legelrejtettebb pontjáról. Majdnem egy egész napig elérhetetlennek lenni - nem is emlékszem, mikor volt ilyen utoljára. Itt nincsenek boltok, emberek, tévé, rádió, internet vagy telefonhálózat. Csend van és mi. Plusz millió muslica (angolul medgies), akik ellen megtanulni hatékonyan küzdeni túl kevés az idő. 

A szokásos, normális, csendes életmódból, amit folytatok, mint most is, időnként ki-kilépve elképeszt az emberek információktól való függése. Láttam étteremben családokat, párokat egymás mellett a telefonjukba merülve étkezni. Turistákat, akik nem is nézték az előttük levő érdekességet, csak fotózták, a összes lehetséges szögből. Forgalmas utcákon a gyalogosok kilencven százaléka fülhallgatóval, üzeneteket olvasva vagy gépelve.

Magam is érintett vagyok, természetesen, időnként és bizonyos szinten az összes fent említett pontban.

Egy nap a vadonban: csodálatos ez az egyszerűség. 

Egy este, mikor nincsenek üzenetek, képek, lájkok, hírek.

Ami van, az elég. 

Nem jut eszembe, hogy mondják a muslicának angolul, és nem is tudok hirtelen utánanézni. Egy rövid pillanatig szinte fáj. 

Majd rájövök, ennél sokkal fontosabb információk nélkül is boldog vagyok.

Hogy a legtöbb dologra, amire vágyok, vagy amit annyira szeretnék tudni, nincs igazából szükségem. 

Hogy tulajdonképpen csak egy dologra van szükségem. 

S azt nem is veszíthetem el. 

Képeslap Kyleakin-ból.

Szeretettel üdvözöllek a Skye szigetét a szárazfölddel összekötő nagy híd lábánál fekvő apró településről, Kyleakin-ból. Korán keltem. A ház előtt, közvetlenül a parkolón túl a tenger,  balra a híd, egy világítótorony. Végigsétálok a parton, az álmos utcákon. A házak egyszerűek, fehérek. Az öbölben csónakok, kis hajók, a móló mentén halászhálók. Az egyetlen hely, ami nyitva van s ahol étkezni lehet, az a Saucy Mary. Később ott reggelizünk az összes többi vendéggel, akik elszórva a településen szállásra leltek az apró vendégházak kopott, miniatür szobáiban. Az étterem olyan shabby és szívélyes, hogy kedvem lenne egy hosszú elbeszélést írni erről az egyetlen reggelről. A rádióból zene szól, előttünk a falon egy plakát egy közelgő koncertről, melyre tizenkét fontért lehet jegyet váltani. A reggeli gyönyörű és finom: potato scones, sült kolbász és sonka, grillezett gomba, tükörtojás. Meleg paradicsomszósz és bab. Joghurt, alma, müzli. Kávé és tea. Nem sietünk, az utolsók között távozunk. 

Mielőtt rákanyarodnánk a szigetet és szárazföldet összekötő nagy hídra, búcsút intek a világ eme kedves csücskének. Mély köszönettel. 

Csak átutazóban jártam itt. Minden találkozás egy lehetséges love story. Néha, mivel a szívem már a másé, vagy mert nem vagyok abban a helyzetben, hogy vállalni tudnám a megismeréssel, szelídítéssel járó felelősséget, úgy megyek tovább, hogy tisztelettel feltáratlanul hagyom a másik fél  titkait.