Méretéhez képest

mindenképpen nagyon sokat beszélek immár erről a kertről. Pedig mindössze három virágágyásról van szó: egy a ház előtt, egy a ház mögött s a harmadik, amelybe fektetett magvak és munka sokáig feleslegesnek vélődött látszódni, egészen hátul. Soha többé nem tudok úgy nézni más kertjére, vagy akár csak egy cserépnyi növényre, hogy ne tudnám, mennyi hétköznapi kis ünnep lehet mögötte: a kockázatvállalásé s az elengedésé, (- a virágzás s termés ajándékait végül is nem mi osztogatjuk -) s a megnyugvásé, hogy egy maroknyi áldott föld segítségével képesek vagyunk otthont teremteni, bárhol is legyünk a világban.

*****
"hát persze hogy van, hogy hát természetesen ez a kert, ha a könyv tényleg elveszett is, azért nagyon is létezik, hogy kétségtelenül el van rejtve nagyon, de valahol minden tavasszal új életre kel, és minden télen nyugalomba tér, egy egészen kicsi kert, szól az eredeti leírás, egy nagy kolostor érdektelen, senki által fel nem keresett, nem látogatott, elhagyatott részében...
ez a kert magának a kert gondolatának a végső kiteljesedése, mivel a legpontosabban úgy lehetne jellemezni, hogy alkotója 'elérte az egyszerűséget' "

(részlet a világ(om) egyik legszebb könyvéből:  Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó)

Ma reggel

olyan nehéz a szívem, ezért jól esik a hajnali teendők után, virágszedés okán, szemerkélő esőben körbejárni a kertet. A kis kertdarabkákat, mert ide is, oda is vetettem, ültettem, tettem-vettem - mint a brac-i asszonyok az évszázadok során - néhány magot, palántát, követ. Meglocsolom az eresz alatti faragott dísz-szekéren - apukám faragta nekem hosszú hónapokon át, annyira szépnek látom! - szomjazó növényeimet, majd szedek néhány szál virágot. Kezdődhet a nap.

( Hogy valami kis zene is legyen: a gyermekeim is énekeltek abban a kórusban, mely múlt vasárnap előadta John Rutter Mass of the Children c. művét egy közeli, gyönyörűszép templomban. Nekem ez a rész tetszett legjobban, már csak azért is, mert fél éve számtalanszor hallom itthon is felcsendülni...)

Vevőt keresek

az én szeretett kis kertemre. El kell adnom, muss ich sagen. Mert nyáron elköltözünk a városból, azért. Hogy sose felejtsük el, vándorok vagyunk, kivül is, belül is. Nem vagyok szomorú, szerettem ugyan ezt a kis darab földet, de enyém sose volt, semmi sem az. Így aztán csak úgy mellékesen mondom magamnak, ideje lenne lassan apróhirdetéseket kitűzni, de addig is, ugyanúgy elvégzem napsütötte délutánokon a tavaszi munkákat, mintha csak magamnak tenném. Egy kert az egész világ tán, ezt a pici részt éppen én gondozom most, fáradozásomat pedig, mondjuk hogy, nagyvonalúan egyetlen szál krókusz, néhány hóvirág szépségében fizetik meg...

Mikor

ültettem tavasszal a krumplit, egy Jamie Oliver videóból lestem el, hogyan is kell. Azt úgy kell, hogy beleteszünk egy vetőkrumplit egy kis gödörbe,- azt tudtam videómegtekintés nélkül is ásni,- és akkor öntünk rá egy kis vizet, rá egy kis földet és kész. Aztán mondták utólag, hogy az egy speciális krumpli lehetett, mert a sima krumpliból, amilyen nekem is volt, többet kell tenni egy kupacba. Jól van. Eső áztatta, nap sütötte egész nyáron, s lett légyen bármilyen agyagos is a föld, mégiscsak lett nekem is krumplim, mégiscsak főzök én holnap saját termesztésű bio olajos-petrezselymes krumplit, mégiscsak mégiscsak. Trés bon. (Ma reggel, a lehető legalkalmatlanabb pillanatban, elkezdtem franciául tanulni. )

A kertben

töltöttük a délutánt. Az időjárás pont olyan volt, mint egy szeszélyes nőszemély. Szóval olyasmi, mint én. Hol esett, hol fújt, hol sütött a nap. Szerettük.
Még jó, hogy a nem tökéletes emberek is ugyanígy szerethetők.
És boldog voltam, mert nem csak szép, de hasznos dolgokat is tudtam már begyűjteni. Citromfűvet, bazsalikomot, lestyánt és palástfűvet. Ez utóbbit megszárítom és teát főzök belőle.
Közben tudom, ez a darabka föld nem is az enyém és csak egy ideig rendezgethetem, de sok-sok virághagymát és magot ültettem mindenfelé, hogy ősszel is szép legyen a kert és majd egyszer a következő gazda is élvezze őket.
A kerítés melletti birsalmafa telistele van virágokkal. Olyan szép, mint egy menyasszony.

Az elmúlt

egy-két hét kicsit esősre és hidegre sikeredett, de nem baj, mert így is sikerült komplett bevetnem a zsebkendőnyi kertet, sőt többet mondok, a dughagyma már bújik is. A játszótéri kisfiúktól vásárolt aranyesővesszőn pedig új leveleket vettem észre, így most már merek reménykedni, hogy szeretni fogja itt nálunk. Borostyánt is szedtem az erdőben, mert azt is szeretnék felfuttatni ide-oda.
Igen, én is meg vagyok hatódva és elnézően mosolygok a saját magam bizakodását látván.
Ma reggel nagyot rohantunk az iskolabusz után, mert túl sokáig simogattuk a szomszéd utcában a fekete cicát. Anna Pamacsnak hívná a cicáját, ha lenne olyanja, én pedig inkább úgy, hogy Karamella.

Kék és lila

virágok szezonja van, veszem észre. Nagyon szép.

Nehéz mostanában gyereknek lenni. A lakásban nem szabad egyfolytában ugrálni, nem szabad ordibálni, nem szabad üveggolyókat szanaszét gurítani, az erkélyről nem szabad szappanbuborékot fújni. Nem szabad kutyát tartani. Nem szabad zavarni a szomszédokat.

A kertben azért jó, mert ott mégiscsak nincs annyi nemszabad. Van fa, amire fel lehet mászni. Egy párnát is felcipeltek ma valahogy, örültem neki nagyon, ha leesnek -gondoltam - legalább puhára essenek. Vannak diribdarab fadarabok, amikbe lehet szeget kalapálni. Egy kis darab megfizethetetlen szabadság.
Jól van.

Van egy

olyan külföldi blogíró, aki nagyon kedves nekem. Nem értem egy szavát sem, de mindig az ő képeit, írásait nézem meg először. Nem ismerem, nem is akarom megismerni, egyszerűen csak örülök, hogy van és szomorú lennék, ha nem lenne.
Ez egy olyan gondolatnak a kezdete, amelynek nem akarom mondani a folytatását.
Nehéz velem mostanában szót érteni.

Inkább beszéljünk a kertről.

Van itt ugye ez az incifinci darabocska kert nekem és mégis: milyen nagyon fáradságosan művelem meg. Nem is nevezhető művelésnek, tökéletesen tisztában vagyok dilettánsi minőségének a kertészkedő képességeimnek.
Mostanában ások. A kertnek azt a részét ásom, ahol legagyagosabb a föld, pedig oda tervezek veteményezni. Itt hűvös az éghajlat, még csak mostanában veteményeznek a népek. Rossz sejtéseim vannak a termést illetően. Na szép.

Ásni esőben is jó. A lelkemnek pedig akkor is szüksége van erre, ha újfent csak egy cukkini lesz az egész évi munkám gyümölcse.

Tegnap este

nem tudtam kivárni, míg ágyba bújnak a gyerekek, annyira bele vannak mostanában merülve a pompomkészítésbe. Lassan tele lesz a ház kis pompomokkal, kis fonalszöszmelékekkel, de csak készülnek és készülnek az újabbak. Szeretem, hogy ennyire bele tudnak merülni valamibe. Megígértem nekik, ma hímezni fogunk, van már mindegyikünknek hímzőkerete és pont olyanok leszünk, mint valami nőegylet.
Az egyetlen hátulütője ennek a nagy lelkesedésnek az, hogy nem akarnak velem kertbe jönni. De ha cukorkát ígérek, akkor jönnek.
Múlt évben el voltunk utazva a fehér jácintok nyílása idején és a másik két virágfélét sem láttam tavaly. Annyi ilyen kék pici virág van és olyan nagyon szépek. Még nem veteményezek, mert múlt évben túl hamar szórtam el a magokat és nem lett belőlük semmi. Szóval most még várok, addig is elkészítettem az ajtódíszt, meg nézelődöm, mert a nagy dolgok mindig pont ilyen haszontalan szemlélődéssel kezdődnek. Remélem.

Minden reggelnek

megvannak a maga jól bejáratott mozzanatai ugye. Háromnegyed hatkor felkelés, kávéfőzés, teafőzés, tízóraikészítés, reggelikészítés, mindenki tudja. A kezek, a lábak teszik maguktól a dolgukat, míg a tulajdonképpeni márta is felébred. Aztán nyolc után mindig bekapcsolom a gépet, elolvasom mi újdonságot írtak a kedvenc, engem mindig inspiráló fotós blogon. A ma reggeli bejegyzésnek volt némi köze a reggeli kávéhoz, s mivel én jóval korábban megittam az enyémet, gondoltam lefényképezem a teámat.

Levelet kaptam Párizsból. Szeretem, ha eszébe jutok valakinek Párizsban. Jó érzés, köszönöm.

Amúgy itt a tavasz, végre, új sapkák készültek a lánykáknak, kinyíltak a krókuszok a kertben és még egy pici kék virág is kinyílt, aminek nem tudom a nevét, de gyönyörű...Máskor muszáj lesz vinnem csereruhát, mert olyan kis aprók ezek a szépségek, én meg nem tudok a ruhám tisztaságára vigyázni, ha beléjük feledkezem.