Köszönettel

fogadtam, hogy ma kimenőt kapván ilyen szép havas tájakat láthattam, s hát azt már meg sem említem, hogy ráadásul a természet egytől-egyig a legkedvesebb színeimet vonultatta fel, nem mintha látszana a kabátom alatti kékesszürke pulóverem, bizonyítandó hogy ma kivül-belül hozzáöltöztettem magam ehhez a szépséges téli naphoz.

Igazából

kicsit eltűntem, igazából ha nagyon akartam volna, tudtam volna írni, ezek szerint nem akartam nagyon meg sehogysem, de próbálok visszajönni szívvel és lélekkel, igazán. Olyan könnyű lenne néha csak eltűnni, de emlékeztetem magam, hogy tulajdonképpen milyen nagy öröm nekem ez a hely itt és ami jó, arra vigyázni kell.
Voltunk Pápán és visszautazás előtti nap jöttem rá, hogy én nyolc évig éltem ott, de soha nem fotóztam le ezeket a szép épületeket. Így utólag nem is értem magamat.

Ősz.

Színekről, vándorokról, Annáról, rólam.

"Az út felén vándorokkal találkoztam,
fűszálat rágcsáltak,
poros lábukat egy nagy kövön pihentették,
tarisznyájukban kincset őriztek,
szórták, szórták,
úgy őrizték,
két marokkal
és nevettek,
szikrázott köröttük a homok."
(Molnár Krisztina Rita: Az út felén - Domb alatt )

Muszáj

feltennem pár képet ide, már csak azért is, mert a fényképezőgépem az én harmadik szemem és már nagyon rég nem használtam, ó már legalább három napja nem, merthogy mindenféle kifogásom volt, de legjobban azt kifogásoltam, hogy egyszerűen nincs fény. Csak köd és borongás. Épp csak a szembeházakat lehet látni, de nem baj, így legalább tágabb tere nyílik a képzeletnek, hogy vajon mi is lehet azon túl. Meg hát meguntam végrevalahára a hideg és nyirkosság miatti vacogást is, ezért mindenféle színeket kezdtem keresgélni.

Itt mondjuk még csak elképzelem, milyen szép is lesz ez a hogyishívják virág, és reménykedem benne, hátha elkapom a kinyílás pillanatát. Végül is, ha egy napig csak ezt nézném, biztosan sikerülne.


Ez a színes zokni Sárának készül. Remélem, a másik párja is hasonlóra sikerül majd.


Eddig ezeket a terméseket gyűjtöttük össze. És nagyon várjuk már, hogy a gesztenyeszezon is igazából itt legyen.


De a legszívderítőbb látvány mindenesetre a kis elsősöm, aki hosszas ...


...anyai könyörgés hatására végül megengedte, hogy ilyen beállós képet is készítsek arról az édes kis arcáról.

Reggel a tónál

Szépia táj

Hétvégi pillanatképek

"Egy dal...

...s te újra mellém ülsz
És lobog a tábortûz..."

Tegnap

este a kedvemért Weimarba mentünk kicsit sétálni. Utcazenét szerettem volna hallgatni, meg lefényképezni a kis, belvárosi boltok előtti virágdekorációkat...de a zenészek hazamentek, a boltok bezártak, mire odaértünk...a nap pedig épp csak a sétány apró részletébe sütött be a fák között. Az árnyékból a fénybe kilépve keletkezett ez a kissé szürreális hangulatú kép. Nagyon szép pillanat volt, pont olyan, mintha az idő egy pillanatra elfelejtene múlni.

A napfény íze

Á, nincsen

kedvem semmihez. Arra gondoltam, sírdogálhatnék csöppet, de minek, ha úgyse látja senki. Kint olyan, mintha dézsából öntenék. Legalább nem kell locsolni a kertben.
További saját magam sajnálása helyett inkább előveszem a nyári képeket és mesélek kicsit. Tarts velem, te nyájas olvasó, ebben a szelíd módjának a feldolgozásának a szomorúságos hangulatomnak.

Szóval. Én nagyon megszerettem a mediterrán helyeket. Eddig ugyan még csak egyetlenegy mediterrán helyen voltam, de ezt extrapolálom az összes ilyen sarkára a világnak.
Én köztudomásuan hétalvó vagyok, ( csak sohase hagynak ezen szenvedélyemnek hódolni), Horvátországban mégis minden reggel korán keltem, s míg a többiek aludtak, én olvastam. Vagy pedig elmentem dinnyét venni és bóklászni a környéken, meg fényképezgetni. Egy ilyen sétán láttam ezt a szép kis házat. A régi házaknak mind ilyen kőből készített teteje van.


Ezt a képet egy hajókiránduláson csináltam. Mi a távoli, szemben levő parton laktunk amúgy, ahonnan minden este láttam a szemben levő Brac szigetének a csücskében ezt a kis világítótornyot. Ez az én saját világítótornyom, jó volt közelről is látni.


Annyira szeretem ezeket az ablakokat. Azt hogy fazsalusak és azt, hogy nemcsak dísznek vannak. Az ottaniak teljesen belakják az ablakokat (is).


A következő két kép nekem nagyon tetszik. Hogy ilyen kicsi oltárszerűségeket alakítanak ki a ház falán vagy egy magas kőkerítés sarkában, szépen elrendezik...nekik ez fontos. Szerintem aranyos.



S ha már mediterrán valami, akkor onnan nem hiányozhatnak a szűk utcák ( s szemközti ablakokkal:) és a száradó ruhák.


Ez Dubrovnik. Azzal a sok szép régi, most is jól belakott kőépülettel. Feltétlenül vissza kell mennem oda. Most csak végigrohantunk rajta, pedig én szeretek ráérősen bámészkodni.


S amiről beszéltem már: mindenütt kőépületek, zsalus ablakok, virágok és száradó ruhák. (Aki hozzám hasonlóan szereti az apró részleteket, kattintson rá a képekre, mert különben nem fogja látni, hogy a virágok mellett-mögött befőttesüvegek is vannak...:)

Jókedvre hangoló képek magamnak

Apró léptekben ugyan, de készül a tarkabarka takaró, már éppen akkora, hogy egy fázó cica megmelegedhetne alatta...:)



Ez pedig a frissen főzött eperlekvárom ( éjjel fél egykor rakosgattam az üvegekbe) a frissen sütött kenyéren.

Ez

én vagyok, amikor rácsodálkozom az egyik legszebb helyre meg legédesebb bogyókra ezen a világon. S ma estétől kérlek szépen, nemcsak kedvenc íróm, kedvenc színem, kedvenc virágom van, hanem legkedvesebb helyem is...ahol jó ücsörögni, nézelődni, szomorkodni, boldognak lenni...Egy egyszerűen szépséges kis helyecske, amely csak arra várt, hogy valaki kedvencévé váljon.