Ma esett az eső.

Mikor valamivel megbíznak vagy magam találok ki valamit, amit aztán megszervezek, mindig nagy hangsúlyt fektetek a szép, apró, praktikus szempontból tulajdonképpen felesleges dolgokra. Egy szál virág a tányér mellett a szalvétán, egy kinyomtatott idézet a templom padján - ilyesmire gondolok. Mert szeretném, hogy aki eljön, már a legelső pillanatban érezze, milyen csodálatos, hogy ott van.
A napi kutyás séták, időjárástól függetlenül, ezt az érzést keltik bennem. Milyen jó, hogy eljöttem. Milyen jó, hogy itt vagyok, s láthatom, amit az ilyen esős napokon, mint a mai, különösképpen is jó látni: fényes leveleket, az erdő felett párát, tócsába aláhulló cseppeket, lebegő kutyafüleket.
Hirtelen kedvem támadt sok apró filmet készíteni. Zenei aláfestéssel terveztem később megosztani, de enélkül is épp elég kihívást jelentett feltölthetővé alakítani. Különben is kevés zenét hallgatok mostanában. Úgy érzem, nincs szebb az esőcseppek hangjánál, a teáscsésze koccanásánál, a mindennapi élet egyszerű neszeinél.

Napi miniatür.

A férfi abban pillanatban ejtette le a kezében tartott tányért? vázát? kristálypoharat? mikor befordulva a sarkon elautóztam mellette.
Magas volt, sötét inget viselt és baseball sapkát.
Ijedt arccal, fejét fogva nézte a földön heverő cserepeket.
A mellette álló nő neeeein felkiáltással, bosszús arccal nézte az eget.

Mennyi részlet megmarad az emberben!
Az az egy másodperc milyen hosszú idő!
Elég tanúja lenni egy ember ügyetlenségének, hibájának, bűnének.
Elég ezután erről felismerni, erre emlékezni, őt mindörökre avval az egyetlen pillanattal azonosítani
amikor összetört,
amikor összetöretett.

Nyár.

Háromnegyed év után először utaztunk el.
Nem túl hosszú időre, csak amennyire lehetséges volt: reggeltől estig.
Különösebb előkészület és terv nélkül, mindegy hova. Akárhova, ahol pillanatnyilag kevésbé hevesen esik az eső, mint nálunk. Ami engem illet, bárhova, ahol van egy tó.
Megünnepelni a szabad határokat, a kezdődő nyarat, az életet.
Tizenkét órába annyi minden belefér. Akár több (hó)napra elegendő élmény és kedvesség. Virágok, hegyi tó, kastély, felhők, tócsák, kávé, szín, illat. Kaland és szabadság. Terasz alatt való várakozás, míg kissé lecsillapodik a hirtelen eleredő nyári zápor.
Egy barát, aki látta a fotókat az útról, azt mondta, úgy tűnik, mintha legalább háromnapos Európa-körúton vettünk volna részt.
Pedig nem.
Csak félretettük azt, ami nehéz, ami bizonytalan, ami mind inkább lehetetlen.
Mert ami még mindig lehetséges, nem kevés. A rendelkezésre álló idő elég.
Mert valóban úgy van, ahogy Rosa mama mondja az Előttem az élet (Émile Ajar) számomra legkedvesebb mondatában: "az élet lehet nagyon szép, de azt még nem találták fel, és addig is élni kell."

Alltagssehnsucht.

Még néhány nap, és eltelik a fele az évnek - benne egy egész évre, vagy inkább több évre elegendő hírrel, eseménnyel.
A történések egy részét mindenki láthatja, olvashatja, véleményezheti.
A másik részével ki-ki magában küzd meg.
A nyilvánvaló tennivalókat listába rendezem, s egyszerűen csak végigmegyek rajtuk, elvégzem - ha van hozzá kedvem, ha nincs - egyiket a másik után. Virágföldet venni, adóbevallásnak végre nekifogni (nem fogtam még neki), vérvételre menni, hűtőszekrényt rendbetenni, Mamát megfürdetni, a kutyát megfürdetni, ruhákat összehajtogatni, a bérelszámolást leadni - ez mind-mind érthető feladat. Értelme van. A legkisebb, nagy szeretettel elvégzett tennivalónak is, én úgy tudom, örök értéke van.
A láthatatlan tennivalók - az más. Az olyan, mint a lassú építkezés. Minden rombolás után az újraépítés. Olyan, mint a restaurálás: hosszadalmas, aprólékos, fájdalmas. Csak nagy szeretettel érdemes nekifogni. Célja a gyógyulás, a növekedés, a megbocsátás, a magunkra találás, az elköteleződés, a kitartás.
A bizalom megőrzése az egyik legfontosabb mindennapi tennivalónk. Fontosabb, mint a vasalnivaló. Bár én úgy tapasztalom, az egyiknek elég sok köze van a másikhoz.
Bizakodva könnyebben megy a vasalás is.
S ha az első elfogyott volna: semmi sem hozza vissza olyan könnyen, mint a mégis szívesen elvégzett házimunka, a mindenhová szétteregetett, napon szárított, szélfútta, frissen vasalt ruha illata.

A madarak esőben is énekelnek.

S úgy tűnik, a felhők néhol a földig leérnek.
A pünkösdi rózsák jóval később nyílnak.
Lassításra, türelemre tanítanak, egy ütemre lépni a szívdobbanásommal, egyszerre lélegezni a saját virágzásommal, szeretni azt, ami van, ezt a nyarat, ezt a testet, ezt az életet.
Levágok, s behozok egy szálat.
Szétteregeti egyenként a szirmait, szétszórja a konyhámban a tikait, odaadja feltétel nélkül önmagát arra, amire született.
Szép.
Ez neki elég.
És nekem is.

Ünnep.

Vettem a napokban - impulzusvásárlás! - egy hosszú fényfűzért. Azóta titokban kerti partit tervezek. Barátokkal, finom étellel, jó idővel, jókedvvel, lassan leszálló nyári estével, csillagos égbolttal. És fényfűzérrel. Most még hideg van. Esik az eső, s a karanténszabályok is még érvényben vannak.
Van ünnep, amihez idő kell, amire várni kell, amit hosszasan lehet tervezni.
S van, ami rögtönzött. Mindig máshogy hívják. Például esőünnepnek, ha esik az eső.
A remény, ami nélkül élni nem lehet, nem mindig színes, nem mindig hangos. Néha tétova, csendes, mindennapi. Nem mindig nyilvánvaló, s néha - a rendelkezésre álló erőhöz, egészséghez mérten - kifejezetten túl sok vesződség jár vele. Terhe van. Törékeny. Várat magára. Dacos. Ha nincs rá oka, addig keres, míg végül talál, legalább egyet. Csakazértis ünnepel: az élet ünnepét, naponkénti szívünnepet.

Manna.

Esősek, hűvösek az első júniusi napok.
Szeretem az esőt is, a hűvöst is.
Az esőcseppeket a virágszirmokon, az erdő felett szálló párát, a dombok tetején megrekedt fellegeket. A kitartóan eső cseppek csendes hangját az aszfalton.
Reggelenként néha szedek a földre esett rózsaszín virágokból a bokor alól.
Olyan, mint a manna.
Szépség-manna.
Olyan, mint a remény, mely az út távolabbi szakaszán ködbe veszik. (Legalább két dolog van az életemben, amitől félek, ahol nem tudom pontosan, hogyan lesz tovább.)
Olyan, mint az erő, mely két napra előre sohasem elég.
De egy lépésre, egy napra, a maira, igen.
Mert minden nap megújul. Szárnyra kelünk, mint a sasok. Futunk, és nem fáradunk meg. Járunk, és nem fáradunk el.
Minek nevezzük?
Nevezzük csak nyugodtan kötéltáncnak.
Nevezzük csak nyugodtan életművészetnek.
Nevezzük csak nyugodtan kegyelemnek.

Neked adom a rétet, virágostul.

Gyereknap alkalmából küldtem a lányunknak egy kis csomagot. A kedvenc répás muffint, egy sima fehér, nagyon finom kialakítású csészét, egy kézi kávédarálót és szemes kávét. Mindehhez egy szál pünkösdi rózsát. Mindent abból készítettem, csomagoltam, ami amúgy is volt itthon - ritkán járok manapság vásárolni -, amiről tudtam, hogy tetszeni fog neki. A mai reggelijéről - fehér csészében frissen darált és főzött kávé, muffin - küldött egy fotót, és odaírta: a tegnapi és a mai kávém között a különbség maga a világ.
Azt hiszem, mindig is tudtam értékelni azt, amim van. Nem kellett ahhoz katasztrófa történjen, hogy rájöjjek, mi az, ami igazán fontos az életben. Nem kellett valamit majdnem elveszítenem, hogy tudjam, vigyáznom kell rá.
Mégis, soha ilyen édes még nem volt az élet. Boldoggá tesz, hogy megpucolhatom az ablakot. Hogy íze van a teának, a kenyérnek, a víznek. Hogy a kutya megint megrágta a szőnyeget. Hogy a gyerekek elfelejtették letörölni maguk után a konyhapultot. Esténként pontosan tudom, mikor áll az égen olyan szögben a nap, hogy ideje elindulnom a dombra, megnézni az év legszebb naplementéjét. Kilépek a kert végén a kapun, egy másik világba. Ez az én szekrényem, mindennapi kalandom. Ez az én Narniám.
Nem kell messze utaznom, hogy újat lássak. Egy-egy hétköznap között nem sok a különbség, valóban, de ez a "nem sok", ez számomra maga a világ. Az ajtó pedig bennem van.

(Közkívánatra: a csésze.:)

Hetekkel

ezelőtt leadtam előhívásra az ajándékba kapott, egyszer használatos kamerával lefotózott filmet. Most jutott eszembe elmenni érte. S itt van előttem ez a huszonhét kép. Mindegyik egyedi. Egyik sem tökéletes. Egyikből sem készült, mint a telefonomon, több felvétel is, keresve a lehető legkedvezőbb perspektívát. Kicsit megrendülve nézem: ez az életem. Pontosan olyan, amilyen. Nagyon, nagyon szeretem.
Pünkösd van, az egyik legkedvesebb ünnepem. Nagyon vártam. Hogy fújjon egy kicsit a szél, hogy meglebbentse a nyitott ablakon át a függönyt. Hogy csodát tegyen. Lángra lobbantson, új szavakat adjon.
Ülök a konyhaasztalnál s új szavakat írok. Panaszkodni akartam, sajnálni magamat. De nem megy. Túl sok a szép. Túl nagy a kedv, újból nekifogni félbemaradt dolgaimnak. Túl sok a remény, hogy még minden jóra is fordulhat. Szívesen utaznék. Még annyi mindent szeretnék. Kincset gyűjteni, a mindennapiról írni, az észrevétlent észrevenni, csodát látni, fagyit enni, lelkesedni. S útrakelni, idebent, odakint, újra és újra. Gyűjteni a pillanatfelvételeket. Teleragasztani velük a falakat, keresztül-kasul, mindet úgy, ahogy sikerült, utólagos filter nélkül. Bátran. Pünkösdi szívvel. Csodát látó szemekkel. Szélfútta lélekkel.