Írni

ezt a blogot s a bloghoz kapcsolódó handmade magazint az egyik legnagyobb örömem az életben. Olyan, mint egy pulóver, amit magamnak kötök - illik rám. Olyan mint egy leves, ami a konyhámban főzök. Mint egy living room koncert, barátokkal, néhány hallgatóval. Olyan, mint egy kézzel írt levél a postaládában. Mint egy elszakíthatatlan kapocs az anyanyelvemmel.
Az itteni barátaim néha megkérdezik, mivel foglalkozom. Mikor meglátogatnak, látják a folyamatos gondolkodás, alkotás nyomait. Próbálom nekik elmesélni. Néha németül is írok már egy-egy szöveget. A baráti körben én írom a képeslapokat, s már tartok kisebb beszédeket. Lassan ide is megérkezem.
De ez egy sokáig tartó folyamat. Egy egész életen át tart megérteni, hogy nem kell tökéletesen írni, nem kell mindent tudni ahhoz, hogy mégis szabad legyen létrehozni valamit, aminek - legyen az bármilyen kicsi, de -  jelentősége van.

Nyomok.

A mellkasomon - fogmosás közben nézem éppen - vékony függőleges csíkok itt-ott, ahol az éjszakai oldalfekvéstől apró redőkbe rendezte magát a bőr.
Hasamon - s lelkemen - még mindig és mindörökre a három terhesség csíkjai.
Szemeim körül hajszálfinomságú ráncok - nevetéstől, néha sírástól.
Az ujjamon - ha éjszakára le is teszem - akkor is ott a jegygyűrű helye, vékony fehérség az amúgy napbarnított tájon.
Bal térdemen az évekkel ezelőtti hatalmas esés emlékeztetője.
Mindenütt a nyomok, amik csak úgy megtörténnek.
Ma reggel, álom és ébredés határán hirtelen fájni kezdtek a nyomok, a láthatatlanok. Főleg azok, amiket - akaratlanul is - más lelkében én magam hagytam hátra szeretetlen, figyelmetlen, sietős léptekkel.
De aztán,  a reggeli mozdulatok közben a konyhában valahol félúton - még mielőtt az első kávécsepp elérte volna a csésze alját, még mielőtt a teafű feloldotta volna ízét a forró vízben, még mielőtt a szelet kenyér kipattant volna a pirítóból -, vettem egy darab üres papírt, jeléül annak, hogy minden nap egy új lap.
Osztogathatom magamnak, másnak.
Nem írom rá újból a tegnapi hibákat.
Valami mást írok rá. Valami újat.
Megváltoztatom a régi, beidegződött mintákat.
S ha nem sikerül, holnap újból kezdem.

Kommunikáció.

Néha - főleg ha én beszélek - csak az a fontos, hogy mit. A hogyan - főleg nekem - szinte mindegy. (Nem mindegy. Másodlagos.)
Máskor - főleg ha más beszél - fontos a mit, és fontos a hogyan. Különben megsértődök.
De amikor minden múlófélben van s nem marad meg más, csak ami nagyon-nagyon, nélkülözhetetlenül, vitathatatlanul fontos: akkor teljesen mindegy, hogy mit.
Akkor csak az a lényeg: hogyan.
#mindig #szeretettel

Mikor

- mert még mindig nem tudok ennél érettebb viselkedést felmutatni s mert nem mindig tudok mihez kezdeni egy helyzettel, ami tulajdonképpen megoldhatatlan - a séta közepén megfordultam, és elindultam határozott léptekkel, kemény szívvel a másik irányba, akkor utánam jött és megkérdezte, van-e fogalmam arról, hogyan érzi magát, mikor elfutok, ha nehézség van. Van-e fogalmam arról, hogy neki az olyan érzés, mintha eldobnám őt. hogy aztán újra felvegyem, amikor nekem az jobban megfelel.
A szavai megsebeztek. Tükröt tartottak elém. S a kép, ami ott kirajzolódott, kicsit másképp nézett ki, mint amit én magamról képzeltem. Nem volt instagram-kompatibilis, nem volt blogba való. Ott a hibákról legfeljebb utólag ha illik írni, már rég elfeledett harcként, szép mondatba sûrített bölcsességként, ami jól hangzik ugyan, csak nem biztos, hogy bárki is tud kezdeni vele bármit is.
Pedig lehet, néha elég lenne annyit mondani, hogy én sem vagyok tökéletes. Én is küszködöm, leginkább magammal.
Az igazam védése helyett talán elég lenne csendesen, egyszerûen bocsánatot kérni.
Talán az is elég lenne - hosszasan csiszolgatott gyöngymondatok helyett - néha leírni azt, ami a szívemen van, így gyorsan, munkakezdés elõtt, hibák javítgatása nélkül, a parkolóban, a mobiltelefonomról.

A nyári reggelek

mindig úgy kezdődnek, hogy kiülök egy csésze forró kávéval a balkonra. Általában még nagyon korán van. Hűvös van. Észreveszem, kókadoznak a nagyra nőtt paradicsompalánták a cserepekben, elfelejtettem őket tegnap este megöntözni. Leteszem a párkányra a kávét, visszamegyek a konyhába vízért, megöntözöm a paradicsomokat, kézbeveszem a kávésbögrét, leülök.
Csodaszép nyári reggel van, még mielőtt elkezdődik a nap, kiülök a balkonra egy csésze forró langyos kávéval nézni a tájat.
Mielőtt egyetlen kortyot is ihatnék, a földszintről nyávogás hangjai szűrődnek fel hozzám. Megérkezett Mici. Éhes. Mikor éhes, nem csak úgy nyávog, mint ahogy az összes többi, normális macska teszi, hanem egészen mélyre viszi a hangját s olyan keserves jajveszékelésbe kezd, mintha éppen most halna éhen. Nincs kedvem ebben a pillanatban lemenni a lépcsőkön és enni adni neki. Tehát lapítok. Hátha elfelejti, hogy itt vagyok. Lélegezni is alig merek. Egy idő után elhallgat, de amikor hirtelen, visszatarthatatlanul eltüsszentem magam, abban a pillanatban ő is újrakezdi, kinézek rá, visszanéz, már rohan is hátra, a kerti ajtóhoz, már tudja, ma reggel is ő győzött, leteszem a párkányra a kávét, indulok felbontani neki egy konzervet.
Csodaszép nyári reggel van, a nap még mielőtt elkezdődött volna, már rég elkezdődött, hallom, Mama is húzogatja már a redőnyöket, de azért nem adom fel. Gyorsan leülök a csésze langyos  hideg kávéval a kezemben, vetek egy gyors pillantást a tájra, majd indulok. Jó reggelt!

Középen.

Keresem az egyensúlyt.
Mert jó lenne kiegyensúlyozottnak lenni, vagy legalábbis elfogadni, hogy ez legjobb esetben is nagyjából ha lehetséges, néha csak egy-egy szép fotó erejéig. Egyetlen megörökített pillanat nem mutatja sem az előtte levő rohanást, harisnyakeresést, ruhapróbálgatást, utolsó pillanatban levő vasalást, nem látszanak rajta a félreértésből, figyelmetlenségből adódó sértődések. Nincs rajta az utána levő, éjszaka közepéig való beszélgetés sem a poharakkal, használt tányérokkal megrakott konyhaasztalnál, amit rendberakni már nem volt senkinek sem ereje.
Keresem az egyensúlyt így mindennek a közepén: a nap közepén, az év közepén, s talán - így negyvenen kissé túl - az életem közepén. Keresem tegnap és a holnap között, múlt és jövő között, emlékek és a még javában szövögetett álmok között. Keresem így középen, a generációk között, fogva az előttem és kicsit még az utánam levők kezét is, amíg szükséges, amíg lehetséges. Keresem, kitől tanulhatnék, ki az, aki példakép, de azt is, kinek lehetek én az, hiszen van már mit továbbadnom.
Legnagyobb erényemnek talán azt tartom, hogy nem várok azonnali, végérvényes választ. Mozdíthatatlanságra, rendíthetetlenségre - ami engem illet - nem számítok. Bármikor eleshetek, eltévedhetek. Hálás lennék, ha megmaradhatnék még sokáig annak, ami-aki vagyok: keresőnek. Örökös egyensúlyozgatónak. Örökös újrakezdőnek, útrakelőnek.

Provence.

Nyáron mindig Provence-ba vágyódom.
Provence nem feltétlenül a csodaszép vidék valahol messze, Franciaország délkeleti részén.
Provence mindig ott van, ahol éppen vagyok mikor rám köszönnek a forró nyári napok.
Benne van minden apró csodában, látnivalóban az út mentén, mit ezerszer megtettem már az itthoni erdőkben. Benne van minden gyermekkori emlékben. Ott van a térdig érő fű harmatos érintésében a csupasz lábszáramon. A tücskök cirpelése, a méhek zümmögése, a száraz tobozok illata, az apró izzadságcseppek a homlokomon, a virágok színe, a zöld sok-sok árnyalata, s végül a kis erdei medence jéghideg vize, a forrásvíz íze - ez mind-mind Provence.
Visszaérve alig tudom összeszedni magam, hogy legalább a legfontosabb dolgokat elvégezzem. Nehéz céltudatosnak lenni egy ilyen szép napon. Nyári zápor után vágyódik a táj, a kert, az utca.
Szavakat keresek, hogy megfogalmazzam a nap, a pillanat szépségét. Hogy kifejezzem valahogy a hálámat.
Végül elfogadom, elég, ha félig-meddig vagyok hasznos. Ha félig-meddig találok megfelelő szavakat. Ma elég, hogy létezem, s hagyok mást is egyszerűen csak létezni.