Szóval az úgy volt,

hogy ma meg Apoldába kellett mennem, a nyelvtanulási papírjaimat intézendő. Az illendő elkavarodást és térképbámulást letudva megtaláltam az egyik hivatalt, ahol adtak egy papírt, aztán a másikat is, ami az apoldai Volkshochschule...Nem igazán tudtam, miért kell odamennem, de érdemes volt, mert például azzal kezdték, hogy jól darabokra tépték azt a papírt, amit a Hivatal nr.1-ből szereztem. De azért nagyon kedvesek voltak, és lehet, hogy ez valami helyi hagyomány, mármint a papírtépés...Na jó, nem is, mert aztán írtak nekem másikat, mert az első papír már nincs érvényben, és nagyon jól elbeszélgettünk, igazán, ennyi bókot és dicséretet rég nem kaptam. Hogy milyen okosak a magyarok, és hogy én is milyen okosnak nézek ki, (lehet, hogy nem épp ezt mondták, de ez az én blogom...:)...Egy szó, mint száz: elvileg itt, Bad Berkában is fognak nyelvtanfolyamot indítani, merthogy több jelentkező is van innen, és akkor már megéri. Az is lehet, hogy júniusban indul, de az is, hogy júliusban, vagy augusztusban, de szeptemberben mindenképp...:) De előtte még elküldik a papírjaimat Jenába (ez egy másik város a közelben), nem tudom miért, aztán felhívnak, hogy hogyan tovább...Szóval akkor mégsem megyek Weimarba nyelvet tanulni, vagy már én se tudom. Majd csak kiderül.
Nagyon élveztem az autózást, kicsit olyan érzésem volt, mintha egy francia filmben lennék...ahogy kanyargott az út a faluk között, a repceföldek mellett, és az út menti fákról a szél a szélvédőre fújta a virágszirmokat...
Igaz, ezt a romantikus varázst aztán kicsit feledtette az a tény, hogy a lépcsőházban a lépcső legutolsó fokain szakadt el a szatyor füle, és az egész hétre vásárolt joghurtjaink szanaszét gurultak visszafele...De még mindig jobban jártam, mint a szembeszomszédasszony, aki reggel egy porcelánnal teli dobozt ejtett le.

Márta Weimarban...

Szóval ma elmentem Weimarba, a nyelvkurzuson való részvételemet elintézendő. Tegnap rengeteg időt eltöltöttem a térkép tanulmányozásával, mert tudtam, ha egyszer bekeveredek a város forgalmába, ott nem állhatok meg az út közepén elmélkedni, hogy vajon merre tovább. Tudom, hogy ezt a fiúk nem értik, hogy miért olyan nagy kihívás egy idegen városba elmenni, és ott megkeresni egy épületet, de talán a hozzám hasonló bizonytalan nőisofőrök igen. A számítógép által kijelölt legrövidebb útvonal, amit már majdnem kivülről megtanultam, azért nem volt jó, mert este Tibi ránézett és azt mondta, hogy az le van zárva, menjek másfele. Egy szó, mint száz, nem cifrázom: oda is értem, vissza is jöttem, még megvagyok, bár elfogott néhányszor valami jeges rémület, ahogy mentem összevissza, hogy tejóég, most vajon HOL vagyok? Ez nem jelenti azt, hogy legközelebb is megtalálom, amit kell , de elég minden napnak a maga baja.
Na, és ott megírtam egy tesztet, ami állítólag elég jó lett, mehetek tanfolyamozni... aztán volt egy elbeszélgetés, ami már kevésbé ment jól, de attól még mehetek, merthogy pont azért mennék, hogy tanuljak valamit, nem?
A hölgy, aki vizsgáztatott, rengeteget beszélt...kétségbe is ejtett rendesen. Hogy jövő héten menjek el Apoldába, valami hivatalba, kérvényezzek valamit, aztán menjek el egy másik hivatalba, de ott nem igazán tudom, mit kell csinálni, hátha ők majd jobban tudják...remélem...És utána menjek vissza Weimarba, hogy rendesen beiratkozzak. Vagy valami ilyesmi. De ez már a jövő hét baja, és nem akarok előre aggódni, ráérek majd akkor, ha itt lesz.
Utólag azért mindig elcsodálkozom, hogy akármit is el tudok intézni ebben az országban, főleg, hogy néha azt se tudom, hogy mit is kell pontosan elintézni.
Ja, ez is ma történt és aranyos: az autónk elég poros mostanában, és míg bementem egy supermarketbe, valaki belerajzolta azt, hogy Ungarn, és utána egy szívecskét...

Ma találtam a földön

egy kitikkadt mohadarabkát, és hazahoztam. Jól megöntöztem, és azon tűnődöm, vajon meg tudna-e itt nálunk is élni, vagy mindenképpen vigyem vissza valami erdőbe...Azt hiszem, jobb lesz neki az erdőben, de elsősegélyként megteszi az én konyhám nyújtotta élettér is...
S ha már az ilyen természetközeli dolgoknál tartunk: a suliban ma Sáráék epret ültettek, amit majd ők ehetnek meg (ezt onnan tudja, hogy mondták az "essen" szót:), Annáék pedig valamilyen hagymát, majd kiderül, hogy mi lesz belőle. Amúgy a kertészkedés a kedvenc tantárgyuk.
Én pedig végre tettem néhány lépést a nyelvtanfolyam irányába. Először is írtam egy mailt a weimari iskolának, ahonnan válaszoltak, és kérték, hogy minél hamarabb hívjam fel őket. Én az ilyen felhívásos dolgokat mindig átpasszolom Tibinek, de ő jóformán reggeltől estig dolgozik, így hát megembereltem magam és felhívtam én az illetőket. Hm, nem mondom, hogy nem volt érdekes életem első német telefonbeszélgetése...:) Száz szónak is egy a vége, de azt hiszem, azt beszéltük meg, hogy ugyan nagyon-nagyon későn jelentkezek, mert hogy már javában zajlik (másfél hónapja) a kurzus, de...menjek el pénteken egy tesztre, és talán még én is beszállhatok. Aztán nagyon kedvesen aprólékosan elmagyarázta, hogy merre kell menni, de abból nem sokat értettem, a lényeg az, hogy van fizetős parkolóhely az épületük előtt...Na, lesz valahogy. Kicsit az idő szorításában is vagyok, mert a gyerekekért vissza kell majd érnem időben, de hát bátraké a szerencse, nekivágok egy térképpel, aztán a weimari népek jobban teszik, ha vigyáznak magukra az utakon.

Én, mikor a bankban...

A cím mondatszerkezetét Sárától loptam, aki a saját képesalbumába a következő címeket írta a képek fölé: Mikor én és anya, Mikor én és apa, Mikor én és a bot, Mikor én és a virág, Mikor az asztal alatt, meg ilyenek...
Szóval bementem a bankba, kínkeservesen összeállított négy kérdésemmel, tökéletes nyelvtudásommal és Enikővel, aki azonnal megtalálta a gyereksarkot, ahonnan aztán nem is akart eljönni a végén.
Én: Guten Tag! Ich habe eine Frage.....(ésatöbbi, közben belepillantva jegyzeteimbe)
Frau XY: Blablablabla.
Blablablablablabla?
Ááá, ja, blablablablablabla.
Én: Wann wird das Online Konto aktivieren?
Frau: Blablablablablablablabla?
So, blabla. Blablablablablablab.
S mind így... az a jó, hogy ő értett engem, én meg értelmeztem az ő arcjátékát, hangsúlyát, mozdulatait, aztán kész. Már csak a blabla-t kell megértsem, de ha sokat járok ilyen helyre, az is meglesz egyszer.
Hm. Kint csodásan ködös az idő, már csak egy Narnia lámpa hiányzik a hangulathoz, és egyébként, meg amúgy is jó kedvem van.

Ma reggel

mindenfelé (óvoda, iskola , gyerekorvos stb.) bejelentettem, hogy elköltözünk. Úgy érzem, mintha már legalább ezerszer elmondtam volna a mondókámat, talán egyszerűbb lenne magnóról lejátszani, vagy mittudomén. Mindenki sajnálja, meg visszavár, de azért természetesen mindenki sok sikert kíván. Mindenki tudja, mi az illendő ilyenkor.
Aztán nekiduráltam magam EU-s biztosítási kártyát intézni, felkészülve arra, hogy úgy járok, mint ahogy a szegénylegény a mesében. Tudjátok, amikor szeretne egy kis tejet, de a tehén nem ad, csak ha hoz neki füvet, de a rét csak akkor ad füvet, ha hoz neki esőt, de a felhő csak akkor ad esőt, ha hoz neki szelet, de a szél csak akkor fúj, ha....stb. stb. (Nem biztos, hogy pont így van, de az biztos, hogy van egy ilyen mese, és én csak nemrég értettem meg, hogy az egész tulajdonképpen a BÜROKRÁCIÁ-ról szól.) Szóval, nekem is mondták, hogy csak akkor tudnak EU kártyát adni, ha hozok igazolást a MÁK-tól (az a hely, ahol soha, senki nem veszi fel a telefont!), hogy én tényleg főállású anya vagyok. Kicsit értetlenkedtem, meg mórikáltam magam, és csiribú-csiribá, hát kiderült, hogy ha megnézi a számítógépében az ügyintéző, ott bizony simán meglátja, hogy én tényleg benne vagyok a rendszerben. Megspórolt nekem egy utat Veszprémbe, nagyon köszönöm.