Szeretem

ezt a vacogós, borús időjárást, mikor csakis meleg takaróba burkolózva esik jól meginni odakint a balkonon a mentateát. Hosszú, keskeny, kicsit ferde balkonunk van. Néhány napja elkészült néhány virágtartó polc, egy régi asztalka pedig lecsiszolva-újralakkozva nemcsak szép, de hasznos is. Most éppenséggel van rajta egy általam hímzett, régi tulipános terítő, a terítőn egy bögre virág, fölötte a falon egy ajándékba kapott rajz. Anna festette az udvaron talált természetes színekkel: földdel, levelekkel és pitypanggal. A virágok már csak ilyen észrevétlenül lakják be napjaink minden zeg-zugát.

Asszony és háza.*

Én is voltam gyerek, ezért nem csodálkozom (semmin), ha a postaládában olyan levelet találok, amin ugyanaz a feladó és a címzett. Talán egyszerűen csak arról van szó, apránként tényleg belakjuk a teret. Ott élünk a postaládában, ott a kitakarított, felújított fiókokban, szekrényekben. Kicsi helyen is elférünk.
Ma megtisztítottam egy zsebkendőnyi területet az udvar sarkában, tele volt tövissel, csalánnal, térdig érő gazokkal. A fenyőfa alatt három gombát és egy lakatlan csigaházat találtam, benne esővíz. Kis szemlélődés után észrevettem, ez az egyetlen olyan pontja az udvarnak, ahol szomszédi szem elől elrejtve, teljesen zavartalanul lehet ücsörögni. Mivel elég egyenetlen itt a talaj, téglából vagy kövekből apró teraszt szeretnék építeni, épp csak akkorát, hogy egy-két szék és egy kis asztal elférjen. Asztal nem muszáj, majd meglátjuk. A sziklakert, ami nem más, mint egy egészen függőlegesre rakott, alacsony, hevenyészett kőfal, - szerintem nagyon szép, de ezt még csak én tudom. Legújabb lakói az a néhány kövirózsa és más, nevét-sem-tudom-milyen növényke, amit egy barátnőm küldött a saját kertjéből.
Vacsorára káposztafőzeléket főztem. A káposztát egyik nagynénimtől kaptam a hétvégén. A másik mézet adott. Anyukám levestésztával látott el.
Szeretem az egyszerű ételeket,
szeretem, hogy így gondoskodunk egymásról,
mindenki azt adja, amit tud, amije van.
Virágot, mézet, tésztát, káposztát.
( Könyvet, levelet, jó szót, hallgatást. Karácsonyi díszeket augusztusban.)
Egyszer egy teljesen ismeretlen német nénike cukkinit adományozott.
Kérni nem szeretek, de tanulok adni és tanulok elfogadni. Ha cukkinit, akkor hát cukkinit. Apró lépés annak a végső célnak a megélésében, amit Pál Feri így fogalmazott meg valamelyik előadásában:
" Ezzel a mondattal érdemes elmenni ebből a világból: Nagyon köszönöm neked."

* Petrik Adrien

Ám meglehet,

áldott jó szívünktől impregnált jelenlétünk megszakítja a tápláléklánc természetes rendjét. Mégis, nem tehetünk mást:
reggelenként, kilépve az ajtón, kiszabadítjuk az ereszről lelógó pókhálókból a véletlenül épp ott vergődő pillangókat,
esténként pedig, kimenekítjük a történetesen macska karmai közé keveredett megriadt egérkéket.

Takarékosság

és környezetvédelem okán egyelőre nem veszünk új tárgyakat, megpróbálunk a meglévő és itthagyott bútorokkal berendezkedni. Kivétel a használtan vett csocsóasztal, ami egyelőre a nappaliban van, s talán ott is marad. Az elmúlt három évben megtanultam, mikor kell rámondani valamire, hogy DDR-Zeit-beli. Olyankor például, mikor az én jelenlegi, a régi lakóktól elörökölt, ágy melletti szekrénykémre gondolok. Nekem tetszik. Ma reggel, Polcz Alaine Rend és rendetlenség c. könyvét olvasva jöttem rá, hogy bár hetek óta rendezem, tisztítom a ház összes többi zeg-zugát, reggeltől estig, éppen ezt az egyetlen pici területet, ami csak az enyém, hanyagoltam el.
Biztosan fogok még változtatni, hisz magam is változom minden nap, de: a fiókokba betettem azt a néhány könyvet, amit éppen újraolvasok. C.S.Lewis könyveit jobbára, mert kimondhatatlanul hiányoztak, mikor hónapokig azt sem tudtam, melyik dobozba pakoltam őket. A rózsa a szomszédból van, mindig kapok újat, mielőtt még elhervadna a régi. A két dobozban filléres emlékeket tartok. Ennyi. Egyszerű lánynak legyen egyszerű a szekrénye is.

Szerény kis sziklakertemet felvirágoztandó,

minden falu- vagy erdőbeli sétáról hozok haza valamilyen apró növényt.
A ház előtt felástam az elhanyagolt virágágyást, oda egyelőre egy kis levendulabokrot, valamint zsályát ültettem. Ez utóbbi mindig tele van pillangókkal. Ha pillangó lennék, én is zsályára szállnék.
Az udvaron úgy szoktam nyírni a füvet, hogy kis harangvirág szigeteket hagyok benne, legyen mit megnézni harmatos, mezítlábas reggeleken, mikor - mint Csipike, a törpe - mindent jól szemügyre veszek.
Az ajtó előtt álló enciánfácska búcsúajándék a barátnőimtől, emlékszem, a városka legszebb vendéglőjének teraszán vacsorázni maga volt az elegancia netovábbja, s azért kaptam, nehogy elfelejtsem őket. A sárga hibiszkuszt ugyancsak nem-elfelejtés okán kaptam a minap vendégeinktől, spontán reggeli ajándékként került először a friss zsemlék mellé a kosárba, onnan pedig a nappali ablakpárkányára.
Megvehetném talán egyszerre az összes virágot, amit szeretnék, egy kertészetben.
(Vagy várjam inkább meg, míg összes ismerősöm kifejezi azon vágyát, hogy ne felejtsem el őket?)
De akkor kárbaveszne egy csomó történet, csalódott lenne a kis herceg, szomorú a kis herceg rózsája, a svéd kisgyerek pedig nem gyűjtené tovább a bélyeget.

Annyira

hálás tudok lenni, ha adatik néhány nyugodt reggeli és esti perc. Vagy csak reggeli, vagy legalább esti. Mert kell az a kis egyedüllét, hogy örömömet leljem aztán a társaságban is. Nincs meg egyik a másik nélkül.
Ilyenkor legszebbek a fények, ilyenkor válnak leginkább imádsággá vagy példázattá a cicák, a virágok, a pókhálók.
(Hogy akinek nem esik nehezére, ne csak nézze, de lássa is, hogy a cicák mindenütt otthon érzik magukat, a virágok mindenütt rövid, ámde pompás életet élnek, s a pókok mindenütt megtalálják azt a két fűszálat, melyek közé olyan alakzatokat szőnek, hogy leesik az ember álla.)

A szavak csodálatos életéből. *

Mikor folyamatosan ingadozó (élet, munka, író, fényképező, olvasó)kedvemet próbálom egy képzeletbeli, viszonylag stabilan haladó egyenes körül megtartani mégiscsak, leghűségesebb segítőim a szavak.
A szavak közül is a jelzők, a jelzők közül is a minőségiek.
Az ebéd legyen ízletes, a simogatás legyen puha, a kacagás gyakori, a hallgatás megértő, szíves a vendéglátás, az 1386-ik kérdésre is legyen türelmes a válasz.
Segítenek az értelmükkel, a hangzásukkal, a szépségükkel.

A grammatica is szabad, mindenki úgy értelmezi az életére, ahogy akarja.

* Esterházy Péter, A szavak csodálatos életéből

A hétfő

reggeli borongásban és csendben egy libatoll-hegyet faragok és a barátaimra gondolok. Tintába mártott sercegő libatollal nagyon szépen lehet írni, el-nem -küldendő levelet egy képzeletbeli barátnak, vagy ha nem is képzeletbelinek, mindenképpen olyannak, akit sohasem felejtek.

Van néhány üres képeslapom. Ha megtalálom őket valamelyik bontatlan dobozban, ha megtalálom a postát is, szeretném őket elküldeni szerteszét a világba. Ha elolvastad idáig ezt a bejegyzést, és szeretnél kapni egyet tőlem, - nem baj, ha nem is ismerjük egymást, - küldj egy e-mailt (cím a profilomnál) a postacímeddel, igyekszem majd írni a reggeli borongásokban és csendekben néhány szívbéli szót. Csak úgy, hogy szebb legyen a nyár.

'Volt egyszer egy Mari nevű szekrény.' *

Az itthagyott kopott, kicsit dohos, ámde moccanthatatlanul masszív szekrény sokáig pont úgy nézett ki, mint egy rakás szokásosan kusza gondolat a fejemben.
Súrolgatások, lakkozások, fényesítések során lassan mégis otthonunk egyik legkedvesebb bútordarabjává válik. Kopottas-fényesre suvickolt patinás kulcsokkal, barna csomagolópapírral borított polcokkal, a polcokon napon szárított, hajtogatott lepedőkkel.
Hiszen elkerülhetetlen: amivel törődünk, azt a szívünkbe zárjuk.
A bútoraink, holmijaink csak tárgyak, mégis, történetük van, hasonlítanak hozzánk. Ez a szekrény olyan, mintha a hosszú mondataim egyike lenne, hát hogyne szeretném.

* Mosonyi Aliz, Szekrénymesék

Játékos.

Az utcában lakó gyerekek hamar észrevették, hogy új lakók érkeztek. Egy adott pillanatban mind a négyen itt álltak az ajtónk előtt, három fiúcska és egy kislány, addig mind álldogáltak, míg Anna véletlenül ki nem nyitotta az ajtót. Azon nyomban be is csukta, annyira megszeppent a díszes kompániától. Ez így ment egy darabig, nyitották-csukták az ajtót, attól függően, mikor melyik volt a nagyobb: a szeppentség vagy a kíváncsiság. Gondoltam, nem szólok bele. 'Szeretnénk megismerni titeket' - mondták szép érthetetlen nyelvjárásban a bajor gyerekek. Erre már csak kimerészkedtek a mi lánykáink is. Azóta délutánonként már heten kergetőznek, görkorcsolyáznak, vagy csak úgy üldögélnek az utcán.
(Az egyetlen bajor cica pedig, akit ismerek, azt képzeli: az ágyneműket csakis a móka, játék és kacagás kedvéért teregetem ki. Igaza van.)

A vihar

alaposan megtépázta szegény almafánkat, az éppen megtisztított ablakot pedig úgy bevágta, hogy az virágostul lesodorta a vázát a párkányról.
Ezért vannak most bicebóca rózsák és éretlenül lehullott kis almák az asztalon.

Tökéletlen, ámde gondolat-ébresztő díszei a háznak.

Talán

azzal fogom itt megünnepelni az új (épp felújítás alatt álló) otthonunkat, ezt a nyarat, meg úgy egyáltalán,
- hogy minden nap megragadok csak egy pillanatot, szépen elrendezek csak egy apró zugot.
Ez lelassít és eszembe juttatja:
a ház lakói és vendégei, köztük jómagam, mindig fontosabbak, mint maga az épület.