Hét mondat.

Elnéztem kicsit az ablakon át a mai vacak, nyirkos, szemerkélős délutánt - ami szerfölött hasonlít mostanában az összes többihez, - szóval elnéztem és testem-lelkem mélyéig éreztem is az ólmos súlyt, amit cipeltet(ne) velem ez a táj, ez az elhagyatottság, ez a szürkeség.
Aztán meghívást kaptam egy sétára.
( A vidéki élet egyszerűségre és megelégedettségre tanít.)
Aztán csak mentünk-mentünk, bele a vacak, a nyirkos, a szemerkélés kellős közepébe.
A kellős középen már nincs helye panasznak.
Mint ahogy nincs helye se félelemnek, se hitetlenségnek, sem semmi effélének.
Egyszerűen eltűnik, kámforrá válik a harcban, amit jobbára saját magammal folytatok....

Fény és árnyék

az ember.
Ez elég jó kezdőmondatnak tűnik, amihez egyébként úgy jutottam, hogy már majd' három hete nem tudtam, nem akartam, s nem volt kedvem a fotós házifeladatomhoz, amit pedig mindig szeretek, a legnehezebbeket szeretem a legjobban. S mégis, s mégse. Mert ha van egy feladat, akkor az egészséges akarat és képzelet máris nekifeszül, és addig csinálja, míg lesz valami, de legalább megpróbálta. S ha nem, akkor lassan mindent elfelejt, amit addig megérteni vélt. Használd, különben elveszíted. Akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije volt. Ezek vannak, ezek az igazságtalan, folyton ösztökélő, inspiráló törvényei a létnek...
Szóval a feladat: egy kedvenc képet megpróbálni ugyanúgy lefotózni. Fókusztávolság, blende, fények, világítás, hangulat, minden legyen ugyanolyan. Végül sok nagyon tanulságos tévút után (én képtelen vagyok ugyanolyat, de tanulni így lehet a legjobban, ha megpróbálod és kudarcot vallasz...), kiválasztottam egy gyönyörű képet, egy lányról, aki ablakon át néz ki rád, mosolyog, derűs, magas épületek tükröződnek a feje fölött az üvegen...Az én fotóm az egyik kisasszonyról készült, nem hasonlít az eredetire, magas épületek nem tükröződnek a feje fölött, de a derű, a mosoly, a fény és az árnyék, az nekem nagyon tetszik. Az a legfontosabb, hogy nekem tetszik. Talán egyszer majd meg is mutatom.
Egyébként a feladat utáni játék sokkal jobb volt, csak ő és én, meg a lemenő nap utolsó sugarai, meg az elmaradhatatlan kütyü, meg az elmaradhatatlan fülhallgató. Egy világ, ahova én csak engedéllyel léphetek be, néha-néha.
(Olyan jó, nagyon jó tizenéves kislány anyukájának lenni. )

Meg nem mondom

hol olvastam, s azt sem, hogy igaz-e, miszerint egy gyermek nevelése tizenhárom éves korában lezárul, - mindenesetre egymástól pont ennyi évre készült a két kép, s hiába tudom én, milyen lassan-fáradságosan telik egyik nap a másik után, ha egyszer a tizenhárom-évek közben meg egyszerűen elrepülnek, s én úgy nézek egyik képről a másikra, mintha nem is én, nem is velem, nem is általam...

Eljött az ideje

Tolsztoj Háború és béké-jének, (csak hogy lássam, igazat mond-e Pilinszky, mikor azt állítja, nem hosszabb egy Shakespeare-szonettnél ), aminthogy annak is, hogy a lányom ugyanolyan se hall-se lát módon olvasson az utcán, mint a jó édes anyja. Az élet olyan kiszámítható.

Olyan

zongorakesztyűt akart, ami illik hozzá. Legyen benne lila, mert a sapkája is lila, legyen rajta kicsi virág, picit legyen csipkés, de ne nagyon persze és hát egyáltalán. Jól van. Anna inkább kéket szeretne, mert kék a horgolt sapkája, zöld virággal, azazhogy kék volt, mert tegnapról mára virradólag lába kelt. Kéket horgolok mindenképpen, ha netalán mégis előkerülne a fejfedő (elő szokott), meg amúgy is, mert akkor legfeljebb készítek egy második sapkát s mind így, míg világ a világ s még egy nap, vagy míg ki nem tavaszodik...
Boldog novembert!

Megmondom

őszintén, azt a csésze kávét az asztalkán végül nem sikerült meginnom, elfelejtkeztem róla, szóval az egyrészt a kelekótyaságom, másrészt a dekoráció szerves része.


Nagyon jó érzés kamaszodó kislány anyukájának lenni. Pici füzettel és tollal járkálok állandóan jegyzetelés okán.
"Nem is tudom mi van velem. Szomorú is vagyok, meg boldog is vagyok."
"Gyönyörűszép vagy ezzel a rövidebb hajjal, Sára. Tudom!"
"Fecsegünk egy kicsit, anya?"
"Te olyan jó anyuka vagy.
Dehogy vagyok, nem vagyok. (Kiabálás után voltunk éppen, mindketten kiabáltunk, de én vagyok a felnőtt.)
Na jó, tényleg nem, de azért jó vagy te így is nekem."

Tudom-tudom, mostanában keveset írok, pedig nekem is hiányzik...Ez a napló egyike a kedves hóbortjaimnak, amit - most így gondolom - soha nem szeretnék abbahagyni. Hűséges típus vagyok ugyanis.

Tudom én

jól, hogyne tudnám, olvastam lánykoromban a gyermeknevelési könyvekben, hogy minden egyes kicsi drágának szüksége van csak vele eltöltött időre, meg azt is tudom, a legtöbb kibírhatatlan viselkedésnek ez lenne az ellenszere, egy pici kis figyelem csak neki, de hát én is csak ember vagyok és nem egyszerű az életem mostanság. Na meg főleg még mindig nem találtam ki, hogyan oszthatnám magam fizikailag több darabra. Tegnap viszont újra elkezdődtek a zongoraórák, (az iskola már régebben, vagy ezt már mondtam?, nem mondtam), és én eltölthettem egy nyugodt fél órát egyedül vele. Csak ültünk ott a magas bárszékeken és lóbáltuk a lábunkat. Lóbáltuk, lóbáltuk, addig mind lóbáltuk, míg majdnem felborultunk mindenestül. Közben pedig nem törődtünk senkivel és semmivel.
Jól van.

A kelekótya

reggelek mindig egyformán kezdődnek. Úgy, hogy meghallom az ébresztőórát, de elhallgattatom és tovább alszom. Nem tudom, nem emlékszem rá, de így kell lennie, mert az óra amúgy működik, kipróbáltam. Az ilyen reggelek még úgy is kezdődnek mindig, hogy este szanaszét hagyom a konyhát. Ezért aztán értékes perceket töltök el tanácstalanul nézelődve, mert nem is tudom, mit csináljak először, hogy mégiscsak mentsem a menthetőt. Enikőt minden áldott reggel úgy kell ide-oda cipelnem, mert semmiféle könyörgésre, fenyegetésre nem hajlandó újabban közreműködni a készülődésben. Ez legalább egy kiszámítható, fix pont a reggelekben. Erről jut eszembe: nem szeretem, mikor gyerekekkel kell valahova időpontra érkezni. Úgy kellett volna kitalálni a társadalmi szabályokat, hogy gyerekekkel sose kelljen időpontra érkezni. Ha szépen kérem, hogy készüljenek, nyugodtan tovább szöszmötölnek, ha kiabálok, azt meg mindenki utálja, én a legjobban. Mi mindig ilyen keserves, sértődött arckifejezéssel vonulva indulunk bárhova, s ha ügyesek vagyunk, érkezésig ráncba szedjük az arcunkat, a lelkünket, hogy mégiscsak nézzünk ki valahogy.

Tegnap Sára első zongora kiselőadásán voltunk és nagyon szép volt. Méltó ellenpárja az újfent katasztrofális elindulásnak. Nem baj, öregkoromban úgyis csak arra emlékszem majd, milyen szép formája volt a napfénynek a padlón és milyen szépen zenéltek a gyerekek. Jól van.

Ezerhatszázhuszon-

egyedik bejegyzés, mely csakis annak okán születik meg, hogy szeretett hősnőnknek nem akaródzik még nekifogni azon parti utáni takarításnak, mely a barátság, szünidő és Sára másfél hónappal ezelőtti szülinapja jegyében rendeződött meg.

Számomra az

anyukaságba csöppenés azt a folyamatot jelentette még régen, mikor a kelekótya leányzóból egyszer csak egy többé-kevésbé józan gondolkodású, megbízható nőszemély lett. Nyilván marad az emberben egy kevésbé normális rész is, de a gyerekeknek mégiscsak olyasvalakire van szükségük, akiben megbízhatnak, akire felnézhetnek és aki mindig ott van, ha kell. Tehát lassanként átváltozunk - ahogy az évek telnek - például kopogós cipőt felhúzó és abban mondjuk a szülői értekezletekre látszólag magabiztosan bevonuló személyekké. ( Mikor a leglazábban akarom ezt megtenni, akkor szokott megbicsaklani a bokám. Egyesek sose tanulnak meg magassarkúban járni.)

Egy ilyen látszólag magabiztos bevonulás után kaptam én nem is enyhe sokkot a félév elején, mikor kiderült, itt az a szokás, hogy a negyedik osztály első félévének jegyei alapján lesz eldöntve, hol tanulhat tovább a kisgyerek: gimnáziumban (aminek érettségi a vége) vagy egy Regelschulénak nevezett intézményben, ahol 10 osztályt végeznek a gyerekek és nem érettségiznek. Mikor jó másfél évvel ezelőtt idejöttünk, a gyerekek egy szót sem tudtak németül, mit mondjak, én se sokat. Néhány nap múlva már iskolába jártak szegények, ahol minden és mindenki idegen volt és semmit sem értettek. Innen indultunk, és mivel itthon mindig magyarul beszélünk, nagyon-nagyon lassan tanulták meg a nyelvet. Sokáig nem osztályozták őket, mert hát nem is volt mit osztályozni. És akkor egyszer csak azt mondják nekem, csak az mehet gimnáziumba, akinek a legfontosabb tantárgyakból legalább kettes átlaga van. ( Itt az egyes a legjobb, a hatos a legrosszabb jegy.) A végén még odavonultam a kopogós cipőmben a tanárnőhöz és megkérdeztem a véleményét az én Sárám esélyeiről, valamint a fejingatása után közöltem vele a tökéletes nyelvtudásom segítségével, hogy márpedig Sára gimnáziumba fog járni. De ezt kedvesen mondtam persze, csak szerettem volna ha mégis tudja, mihez tartsa ott mindenki magát.

Nagyon sokat tanultunk. Előre is tanultunk meg vissza is. Voltam én rosszanyuka is meg kedvesanyuka is, egy tízévesnek még percenként változik a véleménye.
Mi is változtunk közben Tibivel, a kezdeti felháborodottság után ( mi az hogy pont a MI gyerekünk ne járjon gimnáziumba???) kissé lecsendesedtünk és elfogadtuk, mi megpróbálhatjuk egyengetni az utat előtte, de az is lehet, úgy lesz jó, ha vargabetűkkel is, de majd ő találja meg a saját lehetőségeit.

Mindezt csak azért mondom, mert még nem említettem, pedig erről szólt az életünk az utóbbi néhány hónapban, meg azért is, mert most jövök egy találkozóról a Sára tanárnőjével. Sikerült. Minden fontos tantárgyból elérte azt a szintet, ami biztosítja neki a helyet jövő évtől a gimnáziumban. ( One small step for mankind, a giant leap for a little girl...) Büszke vagyok rá.

Ilyesmi

elképesztő szépségekre bukkanni a szekrény alján - másoktól elörökölt cipőpár gondosan dobozba rakva és saját festésű selyemsálba burkolva - körülbelül ilyesmire gondolok, mikor azt mondom, hogy párja nincs, ha kislánya van az embernek.

Azért is jó, hogy

vannak ők egymásnak, mert ma meg azt találták ki, hogy levelet írnak titokban a másiknak, majd lerohantak és be is dobták a borítékokat postaládába ugyancsak titokban persze és majd csak holnap nézik meg, érkezett-e levelük. Jó dolog arra várni, amiről biztosan tudjuk, hogy megérkezik. Azért én gondolom, hogy a karácsonyra kapott Fehér Klára könyvnek ( Én sose kapok levelet )van néminemű köze a dologhoz.

Ma róla

szólt a nap, s nekem titokban egy picit arról is, hogy éppen tíz éve vagyok egy anyuka.

Egyszerűen

nagyon szépnek találom, mikor egy német kislány magyarul akar tanulni Sára kedvéért, (kétszemélyes nagggyon titkos társaságot alkotnak amúgy :)), és egész délután tartó, zárt ajtók mögötti gyakorlás eredményeképpen végül felolvassa nekem a Arany Lacinak c. vers első kilenc sorát, aminek eredményeképpen végül én könnybelábadt szemmel odaadom nekik a saját titokban tartogatott csokimat.

Mióta

ilyen hosszúak az esték, megint előkerültek a fonalak, kötőtűk, horgolótűk, miegymások. Fejembe vettem ugyanis, hogy sapkát kötök a gyerekeknek, csak leírást nem találtam, legalábbis olyat nem, amit úgy értettem is volna. Ezért abból indultam ki, aminek a kötését a sálon kívül ismerem: a zokniból. Egy sapka az olyan, mint egy zokni orra nagyban. Így sikerült Sárának egy sapkát kötni, hozzá pedig sálat is akkor már. Nagyon örülök neki: egyrészt mert kiderült, tudok sapkát kötni, másrészt mert tetszik a tulajdonosának, ami egy mindjárt tíz éves leányzónál nem kis dolog.

Anna

a barátnőm kislánya, egyidejűleg Sára osztálytársa. Ebben az évben volt az elsőáldozása (remélem, jól mondom), akkor horgoltam neki egy pici, fehér keresztet. Cserébe kaptam tőle egy fényképet, amit azóta a kincseim között tartok és mindig magamnál hordok. Mikor lefotóztam a két kislányt, éppen áldozatul esik Sára tanítási hajlamának. (Nem mindig könnyű egy jövendő tanító néni barátjának lenni.:)

Curiosity

Akkorára

felfújtam magam, mint egy mérgespulyka. Matekezünk ugyanis. (Nem passzióból, nyilván.) Tehát. Adott egy olyasmi feladat, hogy például: Egy iskolakoncerten 285 néző vesz részt. Egy következő, kettes számú iskolakoncertre 84 lelkes nézővel több megy el. Kérdések: 1. Hány néző megy el a második koncertre? 2. Hány néző vesz részt összesen a két koncerten?
Miután hosszas türelmes, majd (bevallom férfiasan,) mind türelmetlenebb magyarázgatás után is azt látom, nem és nem érti, s egyhamar nem is fogja érteni az egésznek a lényegét, kiderül: ő úgy képzeli, hogy az a 84 ember, aki pluszba jött el a második koncertre, az csak bepillantott a terembe és tovább is állt. Tehát nem kell őket beszámolni sehovase. És különben is nincs értelme ennek az egész összevissza számolgatásnak, mert igenis sokkal érdekesebb elképzelni, milyen számokat játszanak a koncerten, milyen ruhába vannak felöltözve az emberek, és igenis sokkal érdekesebb azon kuncogni, hogyan lesz lassanként lilaszerű az édes jó anyja feje. ( Jean, hozza ide kérem a vérnyomáscsökkentőmet! )

Kis esti zene

Míg a két kisebbik egymást cincálja a másik szobában, ő apa gitárját pengeti és énekel hozzá. Nem szeretnék sehol máshol lenni ezen a világon. :)

Apró kis délutáni előadás...

Egyikük zongorázik, másikuk énekel.



Egyikük zongorázik, másikuk balett-táncot lejt.


Vége az előadásnak.


Ide tessék tenni a pénzt, ha tetszett. :)
(avagy1: nem kell túlzottan aggódnunk művészlelkű gyermekeink majdani megélhetéséért.)
(avagy2: úgy tűnik, valakitől örököltek üzleti érzéket is. Nem tőlem. )