Számomra az

anyukaságba csöppenés azt a folyamatot jelentette még régen, mikor a kelekótya leányzóból egyszer csak egy többé-kevésbé józan gondolkodású, megbízható nőszemély lett. Nyilván marad az emberben egy kevésbé normális rész is, de a gyerekeknek mégiscsak olyasvalakire van szükségük, akiben megbízhatnak, akire felnézhetnek és aki mindig ott van, ha kell. Tehát lassanként átváltozunk - ahogy az évek telnek - például kopogós cipőt felhúzó és abban mondjuk a szülői értekezletekre látszólag magabiztosan bevonuló személyekké. ( Mikor a leglazábban akarom ezt megtenni, akkor szokott megbicsaklani a bokám. Egyesek sose tanulnak meg magassarkúban járni.)

Egy ilyen látszólag magabiztos bevonulás után kaptam én nem is enyhe sokkot a félév elején, mikor kiderült, itt az a szokás, hogy a negyedik osztály első félévének jegyei alapján lesz eldöntve, hol tanulhat tovább a kisgyerek: gimnáziumban (aminek érettségi a vége) vagy egy Regelschulénak nevezett intézményben, ahol 10 osztályt végeznek a gyerekek és nem érettségiznek. Mikor jó másfél évvel ezelőtt idejöttünk, a gyerekek egy szót sem tudtak németül, mit mondjak, én se sokat. Néhány nap múlva már iskolába jártak szegények, ahol minden és mindenki idegen volt és semmit sem értettek. Innen indultunk, és mivel itthon mindig magyarul beszélünk, nagyon-nagyon lassan tanulták meg a nyelvet. Sokáig nem osztályozták őket, mert hát nem is volt mit osztályozni. És akkor egyszer csak azt mondják nekem, csak az mehet gimnáziumba, akinek a legfontosabb tantárgyakból legalább kettes átlaga van. ( Itt az egyes a legjobb, a hatos a legrosszabb jegy.) A végén még odavonultam a kopogós cipőmben a tanárnőhöz és megkérdeztem a véleményét az én Sárám esélyeiről, valamint a fejingatása után közöltem vele a tökéletes nyelvtudásom segítségével, hogy márpedig Sára gimnáziumba fog járni. De ezt kedvesen mondtam persze, csak szerettem volna ha mégis tudja, mihez tartsa ott mindenki magát.

Nagyon sokat tanultunk. Előre is tanultunk meg vissza is. Voltam én rosszanyuka is meg kedvesanyuka is, egy tízévesnek még percenként változik a véleménye.
Mi is változtunk közben Tibivel, a kezdeti felháborodottság után ( mi az hogy pont a MI gyerekünk ne járjon gimnáziumba???) kissé lecsendesedtünk és elfogadtuk, mi megpróbálhatjuk egyengetni az utat előtte, de az is lehet, úgy lesz jó, ha vargabetűkkel is, de majd ő találja meg a saját lehetőségeit.

Mindezt csak azért mondom, mert még nem említettem, pedig erről szólt az életünk az utóbbi néhány hónapban, meg azért is, mert most jövök egy találkozóról a Sára tanárnőjével. Sikerült. Minden fontos tantárgyból elérte azt a szintet, ami biztosítja neki a helyet jövő évtől a gimnáziumban. ( One small step for mankind, a giant leap for a little girl...) Büszke vagyok rá.