Megkérdeztem

az én egyetlen, jó zongoratanárnőmet, szerinte fejlődöm-e én bárha egy csöppet is, mert szerintem nem. De közben meg olyan szépeket játszom mostanában, hogy River flows in you , és Bach-ot, menüetteket, bizony... - a magam szerény szintjén, természetesen. Néha eszembe jut azért, miért csinálom? Az én koromban, már majdnem két éve, hétről-hétre, keddről-keddre, mintha számítana a világnak, fogok-e én tudni igazán szépen zongorázni valaha, egyébként nem fogok.

Viszonylag átlagosan telik a november. Bajlódom én is néha, mint mindenki más, a gyerekneveléssel, a házimunkával, a tanulással, a mindenséggel. Csodálatos gyerekek, csodálatos mindenség egyébként, a házimunka na az nem csodálatos, azt egyszerűen csak meg kell csinálja valaki. Hiányzom én is magamnak azokból az időkből, mikor mindenben látok valami szépet, izgalmasat.
Még jó, hogy szabad unalmasnak is lenni, kopárnak és ködösnek, mint amilyen éppen odakint a táj is. Szabad kicsit morcosnak lenni. Szabad elfáradni. Szabad csak ülni szótlanul, és...csak ülni, ha már volt annyi lótás-futás. Hajnalban majd meginni egy csésze finom, forró kávét, de még előtte aludni valamennyit. Szabad aludni.
(Tudtátok, hogy a macskáknak sokkal több alvásra van szükségük, mint az embereknek? Mici például ilyen hidegben átalussza kis kosarában az éjszakákat, s a nappalok felét-háromnegyedét is. )

Rég nem írtam Miciről.

Pedig mindig lenyűgöz, hogy annyira más mint én, és mégis ő az én legjobb macska-barátom.
Mikor reggel enni viszek neki, soha nem lát neki azonnal, ha mégoly éhes is lenne. Először gondosan körbejár, hozzám simul, köszön, mintha azt mondaná: nemcsak húskonzervvel él a macska. Nem szereti, ha ölbeveszem, morog, ha dédelgetem, s ha nem hagyom abba, fogai közé veszi finoman a kezemet, fenyegetésképpen. Soha nem harapna meg. És mikor nyaranként hetekre elutazunk, mesélik a szomszédok, hogy keservesen nyávog napokig az ajtónk előtt, s az ételt még úgy-ahogy elfogadja, de simogatást, vigasztalást mástól, köszöni szépen, nem kér.
Lehet egy macska hűséges?
És amúgy nagy vadász, akkor jön-akkor megy, mikor csak eszébe jut, időnként benéz az udvarról a konyhába megnézni, ott vagyok-e. Ott vagyok.
Nagyon szabad, vele én is szabad vagyok, és valami olyat segít megérteni a barátságról, amit sokáig nem tudtam és még most sem tudok.
Igaz, hogy csak egy macska, de a legmacskább macska a világo(mba)n ám!

Újból

sátrat vertem a facebook-on (is), már egy ideje. Szerintem a facebook jó. Nagyon szeretem azt a funkcióját, hogy inspirál és emlékeztet, például arra, amit az interneten keresztül elvégzett fotókurzus (szeretem az internetet!) végén a mentorom írt nekem: minden nap tanuljak valami újat, mindig nézzek körül, más hogy csinálja.
 S mikor látom, más milyen szépen, bátran, kreatívan csinálja, akkor:
1. vagy kétségbeesem, hogy én ilyet nem tudok ( és nem is fogok tudni soha, és mindenki szép és okos, csak én nem stb.),
2. vagy félbehagyom az alkonyatig elhúzódó ablakpucolást, s miután megnézem a facebookon egyik kedvenc honlapom bejegyzését a Helios lencsével fotózott képek dicséretéről, felkiáltok magamban: Hiszen Helios 44M lencsém nekem is van! Majd kivágtatok - a macskák és tehenek csodálkozó tekintete előtt - a dombra naplementét fotózni, de mivel azt már lekéstem, inkább készítek néhány homályos felvételt a következő címmel: "Micinek elege lesz és világgá megy."
Ezért szeretem én a facebookot.

Rosszkedvűek a macskák.

Gömbölydeden és morcosan néznek hol jobbra, hol balra, majd kicsit fel a szemerkélő havasesőbe, s végül egyenesen előre, az ablaküvegen át be a konyhába.
Én? Teszek-veszek. Morcosan nézek hol jobbra, hol balra, majd kicsit fel a szemerkélő havasesőbe, s végül egyenesen előre, az ablaküvegen át ki a barna padra.
A macskák? Gömbölydeden és morcosan néznek hol jobbra, hol balra, majd kicsit fel a szemerkélő havasesőbe, s végül egyenesen előre, az ablaküvegen át a konyhába.
Én? Morcosan. Jobbra-balra.
A macskák? Morcosan. Jobbra-balra.
Míg világ a világ.
(Vagy míg v é g r e  v a l a h á r a ránk nem mosolyog  a Nap.)

Mint akit fejbe kólintottak,

úgy nézek ki. Mert reggel - miután mindkét csörgőórát elhallgattattam és a szokásos módon visszaaludtam - úgy lökött át végül az álomvilág szép szelíden a valóságba, hogy átmenvén egy álombeli körtefa alatt: fejemre esett egy óriási, álombeli körte.

Ígértem, hogy elmagyarázom, hogyan kell poladroid képeket készíteni. Poladroid. Igen, nem
polaroid.
Achtung! Nagyon professzionális lesz.
Először is: le kell tölteni az (ingyenes) Poladroid programot. Kétféle változat van, én a Windows version-t töltöttem le. Kinek mire van szüksége. Aki nem tud angolul, vagy tud, de mégsem érti, az érzés szerint kattintgatva kövesse a letöltés érthetetlen lépéseit. Ha nekem sikerült, nincs olyan, akinek nem fog...
Aztán: ha már odasikeredett valahogy a megfelelő ikon a képernyőnkre, rákattintva fel lehet tölteni azt a képet, amit polaroidizálni (vagymizálni) szeretnénk. (Van egy kék-fehér gomb, arra kell kattintani, majd a Convert JPEG file...-ra kattintva már működik is a dolog. Egy kis idő, míg átalakul a kép, magától felmásolja majd a program a gépre.)

Igazából túl sok minden van, ami miatt nehezen evickélek át a napokon. Ezért vagyok nagyon hálás ezért a kis programért is például, - én nagyon szeretem, és hátha más is szeretni fogja. Csak ennyi.

Mintha

kedvenc rajzfilmem egyre több motívuma kezdené átszőni napjainkat, mióta beköszöntött a hideg s  a Mici mindenféle agyafúrt trükkel* iparkodik - mindannyiunk legnagyobb vígságára és bosszúságára - benti macskává avanzsálódni, de is lehet persze, hogy csak képzelődöm.

* merő, megható nézés az udvar közepéről, nehogy elmulassza azt a pillanatot, mikor a szorgos   gazdasszony - énénén! - kitekint véletlenül a konyhaablakon
  megható, hajlításokkal tarkított nyivákolás az ajtó előtt 
  a kanapé megható elfoglalása
  megható pózok és pislogások, mikor ki akarjuk rakni a szűrét
  beteg gyereknek való megható dorombolás
  megható mérgelődés, ha zongoraszó zavarná álmát
  

Mikor különösképpen

szokásosnak tűnik az előttem álló nap, mindig arra gondolok, hogy nem baj.
A fényképezőgépem a legjobb barátom, mert mindig velem van. Igaz, egyszer leejtettük, ezért néha nem működik, meg kicsit ütött-kopott is, nyilván. Este aztán néha visszanézem a képeimet, és soha nem látom őket szokásosnak.
Mi az, hogy szokásos nap, nincs olyan, hogy szokásos nap.

Múltkor a félelemről írtam, de most a bátorságról fogok, ha csak az egészen hétköznapi, másoknak egyáltalán fel sem tűnő bátorságról is...

Ha eszetekbe jut, időtök engedi, s kedvetek is úgy tartja: leírnátok egy-két szóban az utóbbi napok-hetek legbátrabb történetét? Nagyon érdekelne. S hogy én is adjak valamit, s mert majd' minden évben kigondolok valamilyen szerény játékot: a jövő kedd reggelig kommentelők közül kisorsolt valakinek majd küldök egy kis valamit, de talán leginkább csak csokoládét, teát, virágmagot, szívem minden szeretetét.

Elkezdem én: ma este, néhány hozzám hasonló korú bakfissal (akik közül csak egyiket ismerem) egyetemben, beautóztunk a városba életem első zumba órájára. Senki sem sejti, mennyi bátorságot kellett nekem ehhez az idők folyamán gyűjtögetni...

Azért

a Mici milyen kis finoman simul bele abba a három gyerek között hullámzó, a vonzások és taszítások közötti keskeny mezsgyén is barátságos otthont építgető képesség légkörébe, melyet egyébként mennyire pontosan rajzol meg például a "ha nincs ott velem Anna az iskolabuszon, akkor unatkozom, ha meg ott van, akkor nagyon bosszant" mondat!
 

Minek nekem a szárny?

Hát azért, hogy a másik, ezzel a normálissal párhuzamosan létező abszurd világban is tudjak közlekedni, ahol egyrészt azért gyakorlok billentyűk lenyomása nélkül a zongorán, mert úgy is hallom a zenét, másrészt pedig nem akarok megzavarni édes álmában egy lusta, fehér, alvó macskát.

Zongoratanár kerestetik,

s míg minden bizonnyal meg is találtatik, addig magam próbálom óvatosan felfedezni a billentyűk titkát. Friss gondolat ez a maga határozottságában, de valahogy úgy teszi csillogóvá a szívemet, ahogy sosem hittem volna. A sok-sok, takarítás közben összeszedegetett, kallódó kotta keltette sóvárgáson túl, az időnként kedvetlenséggel gyakorló gyermekeimmel való vesződésen túl, eszembe jut végre-valahára úgy nézni az évek óta itt álló hangszerre, mint egy új, a magam szerény szintjén számomra is bejárható világ eszközére.
Elfogadni (hihetetlenül) későn érő önmagamat, s kissé bepótolni azt, amiről azt hittem, ez már kimarad az életemből - tán még nem késő.
(Szegény Mici. Ő nem szereti a zenét. Miközben én lelkesen "zongorázok", általában méltatlankodóan nyávogva járkál fel s alá a szobában.)

Nem hétköznapi

 hősökről olvasok megrendítő, elgondolkodtató könyveket, közben lelki egyensúlyom fenntartása érdekében próbálom magamban leutánozni Mici reggeli rituáléját: amint kiengedem az udvarra, bukfencezik egyet, majd, ha úgy ítéli meg, ma különösen szép az élet, bukfencezik még egy másodikat is.

Mici

nem szereti, ha túl sokat simogatom, és mindig menne, ha ölbe venném. Hát akkor nem veszem, nem simogatom (túl sokat). Viszont, ha leülök valahova, egy idő után ő is a közelembe telepszik. Felém pislogva olyan hangosan dorombol, hogy majd' megsüketülök, s ha látja, nem közeledem, - én is büszke vagyok ám! - végül mintegy mellékesen odajön, picit finoman megérint, majd újból visszamegy a tisztes távolságba.

"Boldog voltam. Én csak egy közönséges macskát szerettem volna. Ilyen gazdagságról álmodni sem mertem." (Polcz Alaine, Macskaregény)

(A második kép köszönet. Azoknak, akiket illet.)

Anna legdrágább kincsét úgy hívják, hogy

Mici.

Mici még csak egy napja lakik nálunk, de máris a független lelkek méltóságával éli csöpp kis cica-életét. Fütyül rá, hogy mindannyiunknak mosolyt csal az arcára, s hogy kis gazdájának hol örömében, hol bánatában lesz harmatos a szeme.
Én mindkettőt megértem.
Az örömöt azért, mert aki (kutya)hűséggel tud szeretni, hogyne örülne, hogy van kit.
A bánatot azért, mert aki (kutya)hűséggel tud szeretni, hogyne bántaná, hogy szeme fénye tán nem fogja viszontszeretni, tán cserben hagyja, tán meghal.
Közben meg arra gondolok, ráér még érteni azt, hogy megértem. Legyen a történet egyelőre csak ennyi:
Volt egyszer egy kislány, aki hazahozott a menhelyről egy fehér cicát. Boldogan éltek aztán, míg világ a világ, s még hét nap.