Az ilyen jó meleg napok

legvégén általában nagy fazék gyümölcsleves főzésével foglalatoskodom. Reggelre éppen kihűl, akkor beteszem a frizsiderbe, így egész napra van jó hideg levesünk. Álmosan, lelassult mozdulatokkal levest főzni az elcsendesülő házban olyan, mint az esti imádság.

Mikor saját magamban is csalódok (ha másban kell, azt jobban viselem), talán csak a fűk-fák, virágok látványa tudja megérinteni kemény szívemet. Az erdőben ilyenkor érik a szeder, a málna, a csipkebogyó, később lesz galagonya is. Minden csupa illat és zamat. Megfizethetetlen szépség, ingyen.
Naplemente idején végigmenni a hosszú, körbefutó ösvényen a fák között olyan, mint a bűnbocsánat.

A mindennapi szépet

úgy köszönöm meg annak, akit illet, hogy tökéletlen képekbe és szavakba öntöm azt, vállalva az önismétlés, az unalmasság kockázatát is. Nem tudom magamban tartani. Talán azért van ez, mert egy ideje tanulom: ne várjak túl sokat senkitől, semmitől, talán még magamtól sem. Ha a napjaim tele vannak veszteségekkel, félelemmel, vagy olyan fáradtság önt el, hogy teljesen kétségbeesem tőle, - szerintem rendben van, senki sem ígért mást. Egyetlen fegyverem talán a látás képessége, az érthetetlenül is elő-előbukkanó öröm-patakok bennem. Nem tudok betelni a számomra legkedvesebb vers soraival:
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
(Kányádi Sándor, Előhang)

Anna legdrágább kincsét úgy hívják, hogy

Mici.

Mici még csak egy napja lakik nálunk, de máris a független lelkek méltóságával éli csöpp kis cica-életét. Fütyül rá, hogy mindannyiunknak mosolyt csal az arcára, s hogy kis gazdájának hol örömében, hol bánatában lesz harmatos a szeme.
Én mindkettőt megértem.
Az örömöt azért, mert aki (kutya)hűséggel tud szeretni, hogyne örülne, hogy van kit.
A bánatot azért, mert aki (kutya)hűséggel tud szeretni, hogyne bántaná, hogy szeme fénye tán nem fogja viszontszeretni, tán cserben hagyja, tán meghal.
Közben meg arra gondolok, ráér még érteni azt, hogy megértem. Legyen a történet egyelőre csak ennyi:
Volt egyszer egy kislány, aki hazahozott a menhelyről egy fehér cicát. Boldogan éltek aztán, míg világ a világ, s még hét nap.

Asszony és háza.*

Én is voltam gyerek, ezért nem csodálkozom (semmin), ha a postaládában olyan levelet találok, amin ugyanaz a feladó és a címzett. Talán egyszerűen csak arról van szó, apránként tényleg belakjuk a teret. Ott élünk a postaládában, ott a kitakarított, felújított fiókokban, szekrényekben. Kicsi helyen is elférünk.
Ma megtisztítottam egy zsebkendőnyi területet az udvar sarkában, tele volt tövissel, csalánnal, térdig érő gazokkal. A fenyőfa alatt három gombát és egy lakatlan csigaházat találtam, benne esővíz. Kis szemlélődés után észrevettem, ez az egyetlen olyan pontja az udvarnak, ahol szomszédi szem elől elrejtve, teljesen zavartalanul lehet ücsörögni. Mivel elég egyenetlen itt a talaj, téglából vagy kövekből apró teraszt szeretnék építeni, épp csak akkorát, hogy egy-két szék és egy kis asztal elférjen. Asztal nem muszáj, majd meglátjuk. A sziklakert, ami nem más, mint egy egészen függőlegesre rakott, alacsony, hevenyészett kőfal, - szerintem nagyon szép, de ezt még csak én tudom. Legújabb lakói az a néhány kövirózsa és más, nevét-sem-tudom-milyen növényke, amit egy barátnőm küldött a saját kertjéből.
Vacsorára káposztafőzeléket főztem. A káposztát egyik nagynénimtől kaptam a hétvégén. A másik mézet adott. Anyukám levestésztával látott el.
Szeretem az egyszerű ételeket,
szeretem, hogy így gondoskodunk egymásról,
mindenki azt adja, amit tud, amije van.
Virágot, mézet, tésztát, káposztát.
( Könyvet, levelet, jó szót, hallgatást. Karácsonyi díszeket augusztusban.)
Egyszer egy teljesen ismeretlen német nénike cukkinit adományozott.
Kérni nem szeretek, de tanulok adni és tanulok elfogadni. Ha cukkinit, akkor hát cukkinit. Apró lépés annak a végső célnak a megélésében, amit Pál Feri így fogalmazott meg valamelyik előadásában:
" Ezzel a mondattal érdemes elmenni ebből a világból: Nagyon köszönöm neked."

* Petrik Adrien

Jelentéktelen

dolgokra emlékszem kristálytisztán. Például egy apró, tökéletes szépségű fehér virágra az erdő mélyén, elrejtve egy bokor árnyékában, mely ugyanolyan gyönyörűre nyílt volna akkor is, ha senki sem veszi észre, példázataként az önmaga ünnepét megélő létnek, mely független mások csodálatától vagy bírálatától. Néha magam sem vágyom egyikre sem. Egyszerűen csak boldog vagyok, ha eltékozolni vélt napjaim forgatagában hagyni tudok mindent, és belekapaszkodom a palacsintasütés kegyelmi állapotába. Ha mindet megsütöttem, leültetem szanaszét levő gyermekeimet az asztal köré, s míg esznek, felolvasok nekik. Majd, mivel van egy juhokat terelő pásztort ábrázoló festmény a lépcsőfordulónkban, próbálom megtanítani nekik a 23. zsoltárt. Nem sikerül. Összevesznek azon,  ki mondja először. Nem baj, nem bánom. Az élet úgysem fenékig tejföl. Ahogy Esterházy Péter is írta valahol: "Egy kicsit tejföl, de nem fenékig."

Ám meglehet,

áldott jó szívünktől impregnált jelenlétünk megszakítja a tápláléklánc természetes rendjét. Mégis, nem tehetünk mást:
reggelenként, kilépve az ajtón, kiszabadítjuk az ereszről lelógó pókhálókból a véletlenül épp ott vergődő pillangókat,
esténként pedig, kimenekítjük a történetesen macska karmai közé keveredett megriadt egérkéket.

Takarékosság

és környezetvédelem okán egyelőre nem veszünk új tárgyakat, megpróbálunk a meglévő és itthagyott bútorokkal berendezkedni. Kivétel a használtan vett csocsóasztal, ami egyelőre a nappaliban van, s talán ott is marad. Az elmúlt három évben megtanultam, mikor kell rámondani valamire, hogy DDR-Zeit-beli. Olyankor például, mikor az én jelenlegi, a régi lakóktól elörökölt, ágy melletti szekrénykémre gondolok. Nekem tetszik. Ma reggel, Polcz Alaine Rend és rendetlenség c. könyvét olvasva jöttem rá, hogy bár hetek óta rendezem, tisztítom a ház összes többi zeg-zugát, reggeltől estig, éppen ezt az egyetlen pici területet, ami csak az enyém, hanyagoltam el.
Biztosan fogok még változtatni, hisz magam is változom minden nap, de: a fiókokba betettem azt a néhány könyvet, amit éppen újraolvasok. C.S.Lewis könyveit jobbára, mert kimondhatatlanul hiányoztak, mikor hónapokig azt sem tudtam, melyik dobozba pakoltam őket. A rózsa a szomszédból van, mindig kapok újat, mielőtt még elhervadna a régi. A két dobozban filléres emlékeket tartok. Ennyi. Egyszerű lánynak legyen egyszerű a szekrénye is.

Szerény kis sziklakertemet felvirágoztandó,

minden falu- vagy erdőbeli sétáról hozok haza valamilyen apró növényt.
A ház előtt felástam az elhanyagolt virágágyást, oda egyelőre egy kis levendulabokrot, valamint zsályát ültettem. Ez utóbbi mindig tele van pillangókkal. Ha pillangó lennék, én is zsályára szállnék.
Az udvaron úgy szoktam nyírni a füvet, hogy kis harangvirág szigeteket hagyok benne, legyen mit megnézni harmatos, mezítlábas reggeleken, mikor - mint Csipike, a törpe - mindent jól szemügyre veszek.
Az ajtó előtt álló enciánfácska búcsúajándék a barátnőimtől, emlékszem, a városka legszebb vendéglőjének teraszán vacsorázni maga volt az elegancia netovábbja, s azért kaptam, nehogy elfelejtsem őket. A sárga hibiszkuszt ugyancsak nem-elfelejtés okán kaptam a minap vendégeinktől, spontán reggeli ajándékként került először a friss zsemlék mellé a kosárba, onnan pedig a nappali ablakpárkányára.
Megvehetném talán egyszerre az összes virágot, amit szeretnék, egy kertészetben.
(Vagy várjam inkább meg, míg összes ismerősöm kifejezi azon vágyát, hogy ne felejtsem el őket?)
De akkor kárbaveszne egy csomó történet, csalódott lenne a kis herceg, szomorú a kis herceg rózsája, a svéd kisgyerek pedig nem gyűjtené tovább a bélyeget.