Ősz.

Az Ősz a legeslegkedvesebb évszakom. Tudom-tudom. Már milliószor elmondtam. Idén Svédországban találkoztam vele először. Láttam az erdőkben, a tavakon tükröződő hajnali fényekben, s egy hajó fedélzetén vagy a mólón, ahogy kifújta belőlem a maradék szomorúságot is a szél. Láttam a pirosra festett faházak függönytelen ablakainak párkányán esténként felkapcsolt lámpák fényében. Ott volt a vendéglátóink kedvességében, az éjfélig is elhúzódó beszélgetésekben egy-egy pohár bor mellett, az egymással megosztott történetekben, s abban is, hogy süthettem köszönetképpen egy tortát a konyhájukban.
Svédországban borongósak az őszök s végtelen hosszúságúak a telek. Ilyenkor születnek az új ötletek, az új dalok, versek, ebben a látszólagos semmittevésben, ebben a növekedéshez oly szükséges megpihenésben. 
A végigdolgozott nyár után jó volt messzire repülni, szépet látni, s most jó, nagyon jó újból belesimulni a hétköznapokba. Hiszen itt vagyok a legtöbbet, itt történnek az igazi csodák is: itthon, a konyhámban, az íróasztalnál, és leginkább bennem, itt legbelül.
Ha közben túl nagy lesz a szürkeség, ha mind korábban száll le az éjszaka: én is lámpást gyújtok, ahogy a svédektől tanultam.
Világítson minden ablak, legyen fényes minden tekintet, ne legyen mégse olyan sötét az éjszaka...