Tudom, elég furcsa cím egy bejegyzésnek, amelyben tulajdonképpen az Amszterdamban eltöltött hetemről szerettem volna írni néhány sort. Nem aprólékos beszámolót persze, már csak azért sem, mert az egyik gyermekemmel utaztam oda, s úgy gondolom, a gyermekeinket is érintő történetek tulajdonképpen az övék. Természetesen fotóztam, jegyzeteltem, de ezek az én kincseim, a magángyűjteményemben.
A visszautazás előtti napon viszont történt valami, amiről azt hiszem, mesélhetek.
Éppen egy kávézóba tartottunk, aznap a Rijksmuseumot szerettük volna megnézni, estére pedig egy Comedy Café-ba váltottunk jegyet. Egy viszonylag csendes utcán mentünk végig a belváros szélén, az Amszterdamban található százhatvanöt csatorna egyikének mentén. Már messziről felfigyeltem egy fiatal párra. Egy egészen apró fehér kutya is volt velük. Először azt hittem, ölelik egymást. Közelebb érve láttam, ahogy egy, a férfi részéről elinduló ütés megáll a levegőben, amikor észreveszi, hogy jövünk. Az ölelés fogvatartás volt, szorítás. Birkózás. Melléjük érve megkérdeztem - angolul-, minden rendben van-e. Majd a szemmel láthatóan rettegő nőtől megkérdeztem, szüksége van-e segítségre. Csak nézett nagy, szomorú szemekkel. Meg sem tudott szólalni. A férfi mondta, nagyon agresszíven, minden rendben, nincs szükség semmire, a lány a barátnője, ne avatkozzak bele a magánügyeikbe. Nem mentem tovább, hogyan tehettem volna, ott volt mögöttem a lányom, mégis milyen példa lett volna számára, hogyan nézek a szemébe, ha egyszerűen továbbállunk? Próbáltam beszélni a nővel, de minden kérdésre a férfi válaszolt, nagyon dühösen, két centiméterről üvöltözött velem. Mondtam a lánynak, hogy nem kötelező elviselnie az ilyen bánásmódot. Senkinek sincs joga így bánni vele. Nem muszáj vele maradnia, legalábbis ebben a pillantban nem, ha nem érzi magát biztonságban. A férfi közben elvette tőle a kutyát, kiabált, menni akart, a lány csak mondta csendesen, adja vissza és hogy nem, nem akar vele menni. Végül mégis elrángatta, miközben a nő folyton el-elment tőle. Néha felkapta, úgy vitte, mint egy bábut. Megkértem néhány járókelőt, legyenek szívesek hívni a rendőrséget. Ők is láthatták, mi a helyzet. Az egyik nő telefonált, közben messziről néztük és követtük őket, merre mennek, s valóban, néhány percen belül láttuk a rendőrautót, ahogy feltűnés nélkül befordult a másik oldalról abba az utcába, amelyikben a pár éppen eltűnt. Bár nem szívesen gondolok bele abba, ha nyílt utcán így bánik valaki a barátnőjével, mégis mi folyhat négy fal között, hiszem, hogy néhány kérdés, akár tőlem, mint szemtanútól, vagy a rendőrség részéről, nem árthat. Reménykedem, hogy használ és nem árt.
Megköszöntem a telefonáló nőnek a segítséget, ő is megköszönte, hogy szóltunk. Majd továbbmentünk. A lányommal csak annyit beszéltünk erről az egészről, hogy végre egy helyzet, ahol a megfelelő időben mondtuk és tettük azt, amit egy emberi lénynek mondania és tennie kell. Mert egyébként mindig később jut eszünkbe, legalábbis nekem, mit kellett volna válaszolni, reagálni egy-egy sértő, felháborító szóra, gesztusra. (És egész nap azt figyeltem, nem-e talákozunk valahol a férfival. Utólag nagyon féltem tőle.)
Amszterdam egyébként nagyon szép volt. Ami azért is érdekes, mert több ismerősöm, családtagom is járt már ott, de még senkinek sem tetszett úgy igazán, kinek ezért nem, kinek azért nem. Mi megtaláltuk a szépet. Megtaláltuk a kevésbé szépet is. Sok külső tényező tőlünk független adottság. Ugyanaz a díszlet más-más időpontban különböző történeteknek adhat otthont. De minden esetben az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a saját történeteinket tulajdonképpen mi magunk írjuk.
