Folytatás.

A reggel sietősen indul, de még idejében lelassítom. Továbbgörgetve a tegnapi gondolatokat listába rendezem a ma reggeli igeneket.

Igen  

a szép dolgokat felsoroló listákra.

A reggeli naplóírásra, ami segít az öröm felé terelgetni a szívemet.

A munkámra, az asztalomon sorakozó mappákra, mert nagyon jó érzés, hogy bár szerényen, de képes vagyok anyagilag támogatni a felnőtt gyermekeimet.

Igen az ünnepekre, születésnapokra. Néhány napja volt a férjem születésnapja, aki általában hallani sem akar ünneplésről, de mégis sikerült meglepnem, örömet szereznem.

A társasjátékokra. Az asztalon mindig készenlétben van néhány, amit hamar, még a legfáradtabb hétköznapon is végig lehet játszani vacsora után. Ha étterembe megyünk, becsúsztatom a táskámba. Igen a játszásra.

Igen az apró csodákra. Hogy milyen finom illat van vasalás után a kis gardróbszobában. A krókuszokra a kertben. A napsugarakra, ahogy simogatják az arcomat. A tavaszi eső illatára az aszfalton. S a szavakra! Ahogy a szavakból, ahogy például épp most írok, szöveg lesz, ami semmi különösről nem fog szólni, mégis érthető lesz, mégis hatása lesz, remélem.

Igen a lassú, alapos, kitartó olvasásra.

Igen a finom reggelire s a szépen megterített asztalra még akkor is, ha csak én vagyok itthon. 

Igen a frissen hegyezett ceruzákra s a régi, agyonviselt pulóverekre. A szép matricákra.

S végül az utolsó, már kihűlt korty kávéra a csésze alján, mert ez a legfinomabb, és azt jelenti, hogy készen állok s hogy kezdődhet a nap.

Érzés szerint

a világ időnként, az utóbbi időben valahogy mind gyakrabban, egy nagy nem. Ezt leginkább akkor és úgy veszem észre, amikor egy-egy hír hatására szinte megbénul bennem minden. Például. Ülök a nappaliban, már alkonyodik és látom, milyen szép aranyló fénybe borítja a szobát a lemenő nap. De nem érint meg. Nem tudom letenni a telefont, még több és még több hírt olvasok, próbálom megérteni az eseményeket s hogy minek milyen következménye lehet. Akarok, de nem tudok felállni a fotelből. Céltalanul peregnek a percek.

Az asztalon egy váza, benne két szál hóvirág. Én magam szedtem a kertben. Egyszerű, tiszta mikrovilágot hoznak létre maguk körül. Jelenlétük az első pici igen a nagy csüggedtségben. Oly módon érintik meg a szívemet, ahogy arra a szavak most nem képesek.

Ez arra késztet, hogy még több ilyen kis világot észrevegyek, megkeressek, megteremtsek. A méret nem számít. Egyetlen apró gondolat, mondat, gesztus, szín is elég. Egyetlen ima is, s ha nem jönnek a szavak, egyetlen sóhaj is.

Régen, amikor még többet fényképeztem, valaki azt mondta a fotóimra, hogy szépek, de nem igazán tükrözik a valóságot, mert csak részletekre fókuszálok. Miért nem mutatom a teljes képet.

A teljes képet nem tudom megmutatni, mert amennyire megértettem, azt senki sem érti. Talán tönkre is tenne bennünket a látása, az értése.

Amikor a világ egy nagy nem, akkor megkeresem azt, ami mégis igen.

Ezekből indulok ki, hogy újra és újra felépítsem a reményt. 

Hogy újra és újra képes legyek felajánlani a szolgálatomat a világomnak. 

A remény nem valami légies tünemény, igazából nincs is szárnya*. 

A remény munka és sok kicsi tégla egy időnként összeomlással fenyegető épületben.

A remény mindennapi gyakorlat. Sok-sok miniatűr és egyetlen nagy igen. 

* "Hope" is the thing with feathers...(Emily Dickinson)

a reményről

agyonütöttem. kerülöm, tagadom, felejtem.
kövekkel még jól be is temetem.
de mert élő volt, tiszta és kedves,
mint visszafojtott sírás, egyszer majd felenged.
mielőtt elmegyünk, egyszer még felragyog,
s valahol valaki halkan felzokog.

-----------

tetszik még a hangzása is. 
oly szép, mint a harmatcsepp.
s olyan tünékeny is.

------------

nem ismerek senki mást,
ki ily elszántan tudna remélni.
nem engeded el aláhulló kezem.
eljöttél a legvégső határig,
ahonnan már csak egyetlen lépés
a találkozás.
mióta itt vagy a borban, kenyérben,
azóta semmi sem jelentéktelen.
azóta senki sem teljesen
reménytelen.

egyszer, egy szép napon.

amikor majd véget érnek a szomorú reggelek, s valahol, valaki - szembenézve egy kisírt tekintet-párral a visszapillantó tükörben - szépnek talál egy arcot, ami egyáltalán nem is szép, s mikor majd gyöngéden számba veszik az összes elütött, ismeretlen kismacskát az utak közepén, majd akkor fogom én is megbocsátani magamnak, hogy nem tudtam itt lenni soha semmi más, csupán csak tovasuhanó tanúja az értelmetlen fájdalomnak.