Kávénapló.

 2023 január elsején, a falu egyetlen kávézójában, a kedvenc asztalomnál ülve egy csésze kávé és Gregor Hens Die Stadt und der Erdkreis című könyve társaságában, eldöntöttem, az új évben valóra váltom egy régóta dédelgetett tervemet: egy éven át minden nap elkészíteni egy fotót az aznapi csésze kávéról és közzétenni az Instagramon. Ahogy e sorok írása közben visszanézem az első fotókat, látom, a dátumot leszámítva minden stimmel az eddig leírtakban: 2022 utolsó napján tértem be a szilveszteri bevásárlás után a kávézóba és akkor született meg a döntés is. "Most vagy soha" - gondoltam, ami tulajdonképpen azt jelentette, ha most sem kezdem el, várnom kell megint egy egész évet. Néha egyszerűen csak meg kell ragadni a pillanatot, el kell indulni, ha már olyan régóta foglalkoztat valami.

Természetesen nem a kávéscsészegyűjteményemet szerettem volna bemutatni, hátha érdekel valakit, hanem a mindennapi életemet, a találkozásokat, az olvasmányaimat, az utazásaimat szerettem volna megörökíteni ezen a szó szerint minden nap elvégzett tevékenységen keresztül. Úgy emlékszem, egyetlen nap alakult úgy, hogy, mivel túl beteg voltam hozzá, nem készítettem magamnak kávét.

Ez a kis esszé erről a projektről szól. Eredetileg egy zine formájában szerettem volna írni róla, de ma végleg eldöntöttem, hogy munka, olvasás, kötés, utazás, blog és még annyi minden mellett, amit komolyan veszek és érdekel, nem tudok ezzel foglalkozni, inkább egyszerűsíteni szeretném az életemet.

Boldoggá tesz, hogy végigvittem a projektet, hogy kitartottam a legnehezebb napokon is. Hogy nem adtam fel akkor sem, amikor, többször is, teljesen elment tőle a kedvem. Mert úgy érzem, ez fontos része a jellememnek, legalábbis szeretném, ha így lenne: ha lehetséges és értelmes a cél, be is fejezem azt, amit elkezdek.

Az év eltelt, lassan már 2024 januárja is a vége felé tart és én leülök összeírni a gondolataimat.

Visszagondolva először is nem kávéscsészék, hanem emberek jutnak eszembe. A felszolgálók a helyi pékségben, a környékbeli kisvárosok kávézóiban, amelyeket már csak a projekt kedvéért is sorban felkerestem. Így tudtam meg, hogy a munkahelyem melletti, Stadtcafé nevű helyen egy magyar lány szolgálja fel a kávét, akinek egy kutyája is van. A könyvklubbal havonta találkozunk egy jól bevált törzshelyen, ahol a kedves felszolgáló egyszer pezsgővel lepett meg minket és minden alkalommal megkérdezi, hol tartunk a könyvvel. S látom a barátaimat, a családtagokat, a lányaimat, munkatársakat, elég csak rátekintenem egy fotóra, hogy visszaemlékezzek az ízekre, szavakra, illatokra.

Persze, nincs teljesen igazam Nagyon is fontosak a kávéscsészék is. Virágmintás finom porceláncsészék délután, jól megmarkolható, Gilmore Girls nagyságú bögrék reggelenként, álmosan, egyszer használatos, papírból készült kávéspoharak utcán vagy állomáson útközbenre - mindegyiknek megvan a helye, története. Az itthoni csészegyűjteményemben nem mindig ugyanaz a kedvencem. De mindegyik felidéz egy embert, egy megismételhetetlen történetet, egy utánozhatatlan érzést. Mindegyikről tudom, kitől kaptam, hol vettem - legutóbb fillérekért két gyönyörű, alátétes csészét egy jótékonysági boltban, ahol eldöntöttem, ezek lesznek a jövőbeli kávézóm első csészéi, hiszen akárcsak az emberek s a reménybeli vendégeim, csészéből sem lesz majd kettő egyforma. A világ tele van szép nőkkel, akik mind arról álmodnak, hogy egyszer majd egy szép kávézót vezethetnek - írja Frank Berzbach a "Die Form der Schönheit" című könyvében, s azt hiszem, tulajdonképpen igaza van.

A helyekből, ahol a fotók készültek, egy földrajzi térképet rajzolhatnék. Ezen túl, bárhol is készítettem el vagy rendeltem meg azt a csésze kávét - egyedül, társaságban, kávézóban, benzinkúton, útközben, erdőben, belföldön, külföldön, városban, faluban, hegyek között vagy tengernél - egy másik fajta is kirajzolódik, egy láthatatlan térkép, a lelkemben.

Belföldön főleg a gyermekeimet látogattam meg, s őszintén, ezek az alkalmak voltak a legkedvesebbek. De kávéztam Finnországban is, ahova több, mint húsz éve vágytam, s ahol a végtelen lappföldi utak mentén nagy termoszokból magunk tölthettük ki a kávét a benzinkútként, étteremként és boltként is funkcionáló magányos épületekben. A falakon mindenütt - csodálatos látvány! - kézzel kötött gyapjúzoknikat kínáltak eladásra. Montenegroban a hegyek között elővettem a kis gáztűzfőzőt s a piros kotyogót, amit minden utazásra magammal viszek. És kávéztam Magyarországon az öcsémmel, Erdélyben a szüleimmel, rokonokkal, barátokkal, de Ausztriában, Csehországban, Olaszországban is.

Miért volt fontos a nyilvánosság, a megosztás? Miért voltak fontosak a lájkok? Mert fontosak voltak. Olyan kedves, olyan szép volt mindegyik, mint egy-egy köszönés, egy odaintés, egy"látlak!". Mindegyik egy-egy válasz volt arra, hogy megnyitottam a szívemet, hogy betekintést engedtem a világomba. Sokat jelentett, hogy nem vagyok egyedül, néhány ember tudomásul veszi és érti a gondolataimat. Nem használtam hashtag-et, nem szerettem volna erőmet meghaladó nyilvánosságot és népszerűséget.

Majdnem egy hónapja végetért a projekt. Kezdem megszokni, hogy már nem "kell" közzétennem semmit.

Milyen az élet utána?

Egy biztos: van élet utána. Kávézom és ugyanolyan gonddal tervezem meg a coffee date-eket most is. Sőt, fotók is készülnek alkalomadtán, amit aztán nem teszek közzé sehol. Az élet ugyanolyan tartalmas, kedves, küzdelmes és szép, ha megosztok róla információkat, ha nem. 

Mégis, elmondhatom, ez az év, amikor megpróbáltam minden nap, a legszívszorítóbb napokon is, elfogyasztani nyugodtan egy csésze kávét, elkészíteni egy szép fotót, sokat formált rajtam, sok gondolatot ébresztett, sokféleképpen csiszolta a jellemet, érzékenységet, esztétikai érzéket, s ami számomra még fontos: talán másoknak is örömet szerzett, másokat is inspirált. Ha ez így van, elérte a célját. S ki tudja, egy megfelelően távoli időpontban, egy másik szilveszteri kávé mellett talán úgy döntök majd, nekivágok újra.

Fény és árnyék.

Feltekintve a munkámból ritka, különleges látvány tárul a szemeim elé: napfény! Végre. Végighaladt a reggeli utcán, megkerülte a szomszéd házakat s megpihent az ablak előtt a fenyőfa ágain. Csendesen vár rám. Hogy észrevegyem. Hogy odafordítsam s megmossam gyűrött, kialvatlan arcomat az üvegen átömlő fényben. 

A párkányon kis vázában egy szál tulipán. Hervadásában még gyönyörűbb, gazdagabb, mint virágzásában volt. Úgy rendeztem el, hogy láthassam, ahányszor csak elnézek a laptop felett. 

A napfény néhány perc múlva visszavonult oda, ahonnan érkezett. 

De a szépség legrövidebb érintése is elég, hogy feléledjen valami bennem. Valami, aminek túl kevés teret adok az életemben. Nevezzük az egyszerűség kedvéért játékkedvnek. Kitépek a naplómból egy lapot, a kis váza alá tolom, majd megfestem, jobb híján a csésze alján levő utolsó korty kihűlt kávéval, a rá vetülő árnyékot. 

A lapot, száradás után, visszateszem a füzetbe. Emlék. 

Majd folytatom, mintha mi sem történt volna - pedig de -, a számítógép képernyőjéhez.

Február.

Már számtalanszor átéltem. Lehetne benne tapasztalatom, rutinom. Írhatnék róla egy egész könyvet. Mégis. Ahányszor csak elindul a vonat, viszi magával a szívemet. Még integetek, pedig az utazó már máshol. Már akkor rég úton volt, mikor előző este összepakoltuk a hátizsákját. Ott állok még egy ideig a peronon, elindulok lassan lefelé a lépcsőkön. Majd balra fel, s mert lehetetlennek érzem még a hazaindulást, rendelek magamnak az állomás kávézójában, mintha csak egy későbbi vonatra várnék én is, egy capuccinot. Így szólok magamban a lelkemhez: Drága. Meg kell tanulnod óvatosan kézben tartani ezt a csöndet. Tartani azt is, ami, bármilyen hihetetlennek tűnik, de megmaradt - mert elég tágas és erős - a szívedből. Majd, ha az utolsó cseppig kiittad a plasztikpoharat, meg kell tanulnod hazavinni őket és magadat.

***

Február közepe. Szinte napra pontosan a blogom születésnapja. A tizenhatodik. Jövő hónapban az én születésnapom, a negyvenhatodik. Ősszel a házassági évfordulónk, a huszonötödik. 

Mondhatni - bár egyedül kevés vagyok bármelyikhez, szükségem van a Másikra, aki olvas, éltet, velem marad -, szeretem a hosszú távú kapcsolatokat. 

Az öregségről beszélgettünk nemrég a lányommal, az öregedés folyamatáról, kérdezte, szeretném-e, ha idős kort megérnék. Azt válaszoltam, igen. Ő - nem mintha kívánságműsor lenne - nem. Túl nehéznek tűnik innen nézve. Sok bátorság kell hozzá. 

Én viszont úgy látom, s tudom, idővel majd ő is látni fogja, addig is van alkalmunk gyakorolni. 

Valószínűleg olyan érzés lehet, mint mikor egy-egy búcsúzás után elindul a vonat, s azt hisszük, kész, vége, most tényleg elvitte az egész szívemet. 

Aztán rájövünk, maradt még. Hiába osztogattuk szét a darabjait, számolatlanul, van még mit hazavinni.

***

(Tudom, kapok néha levelet, hogy furcsa így hozzászólási lehetőség nélkül a blog. Még mindig örülök a visszajelzésnek, az oldalsávban levő email-cím még mindig meghívás és nyitott ajtó. De egyelőre nem tudok másképp írni. Ez nem azt jelenti, hogy megszólíthatatlan vagyok, vagy bezárkózott, barátságtalan. Annyit jelent, hogy most így tudom őrizni azt a kincset, amit e hűséges blognak az írása - vagy inkább e blog hűséges írása? - jelent nekem.)

Azon

gondolkodom, miközben odakint, úgy tűnik, elkezdődött a beígért havazás, hány éve is volt. Minimum tizenhét, de az is lehet, valamivel több. A gyerekek még aprócskák voltak, valamelyik nagymama vállalta a felvigyázásukat. A férjem munkahelyváltás közben, a "már nem" s a "még nem" közötti idegőrlő bizonytalanságban. Én, már nem emlékszem, diplomázás előtt vagy után. Autónk annak idején mindig munkahelyhez kapcsolódóan, tehát most éppen nem. Egy téli hajnalon felültünk az első, a központba tartó buszra, valamikor négy és öt óra között indult, úgy emlékszem. Egy hátizsákban egy napra elegendő elemózsia, apró gázpalack, kis fazék, teafű. A buszpályaudvaron felültünk az első buszra, amelyik kivitt a Bakonyba. Mikor leszálltunk, még mindig javában sötét volt. S elindultunk. Egész nap mentünk a csendes, hóborította erdőkön át. Még világosban elértük útunk célját, egy kis állomást a dombok között. Nem emlékszem a nevére, de minden részletét látom magam előtt. Ott vártuk meg a vonatot, ami visszavitt a városba. Nagyon fáradtak voltunk s nagyon hideg volt. Az állomás zárva, sehol egy terem, ahova beülhettünk volna az órákon át tartó várakozásban. Úgy emlékszem, csak a bezárt ajtó elé felállított gázpalack apró lángja, a folyamatosan főzött tea s az életünk átmeneti kuszasága ellenére is határozottan betöltő életbátorság tartotta bennünk a lelket. Később megérkezett a vonat, felültünk, szinte azonnal elaludtam. Egy helyen még át kellett szállnunk, majd a központból még buszozás. Késő este volt, mire hazaértünk.

A hétvégén - kérésemre - újból elővettük a gázfőzőt, palackot. Kirándulni indultunk. Tény, hogy termoszban is lehetett volna vinni, jóval kevesebb hűhóval és csörömpöléssel, kávét, teát. Sőt, azt a három-négy órás túrát ezek nélkül is kibírtuk volna. Ha jobban belegondolok, igazából kirándulni sem lett volna muszáj, nem is volt - a kutyát leszámítva - egyikünknek sem különösebb kedve hozzá. De akkor tizenhét-tizennyolc év múlva - remélem, még itt leszek -, nem írhatnék egy szép, hóborította januári hétfőn egy bejegyzést, ami valahogy így kezdődik majd: 

Azon gondolkodom, miközben odakint, úgy tűnik, elkezdődött a beígért havazás, hány éve is volt. Minimum tizenhét, de az is lehet, valamivel több...

Reggel.

Szeretem a hajnali derengés pillanatait. Mindig úgy sajnálom, ha elalszom s elszalasztom a pillanatot, mikor pont annyira van sötét s annyira világos, hogy odakint már le lehet oltani az utcalámpákat. 

Arra a pillanatra gondolok, mikor a konyhapult még homályba burkolózik, s az ablakon beáradó fény túl kevés ahhoz, hogy elmosogathassam a tegnap este ázni hagyott üvegtálat. 

Gyertyákat gyújtok. Darálok egy maréknyi kávét, s elkészítem, szép, egyszerű mozdulatokkal, mintha valamilyen ünnepélyes szertartásban vennék részt. 

Ami így is van.  

A kezdődő nap mindig tele van titkokkal. Van benne valami csendes és sötét, de nem ijesztően sötét. Tudom, dolgom van vele, s ha elindulok, kijutok a fényre. 

Itt állok ebben az utánozhatatlan szépségű pillanatban. Mire kigondolom a szavakat, már el is múlt. Élek. S bár éltem már elég sokat, mégis: csoda. S mint ilyen, megszokhatatlan, megunhatatlan.

Történetek.

Tizenhatodik napja tart az egy évesre tervezett kávé-projekt az Instagramon. Azért van  némi realitása, hogy valóban végig is fogom vinni, mert a lehető legegyszerűbben közelítem meg: a kép és a rövid, néhány szavas szöveg előkészítése nem tarthat tovább öt percnél. Valamint tilos retusálni, mást mutatni, többet, szebbet, mint ami amúgy is lenne. Nem hiszem egyébként, hogy másnak túl érdekes ezeket a fotókat nézegetni, de számomra a bögrék mögött egész világok rejtőznek. Kapcsolatok, történetek, érzések, emlékek. Azzal, hogy hosszabb időn át egy helyre gyűjtöm őket, egy különleges térképet rajzolok. Világtérképet. A belső világom térképét.

 

Az elmúlt szombaton a könyvklub szokásos, havonta egyszer megtartott alkalmán arról beszélgettünk, mennyire fontos, hogy ne csak olyan emberekkel vegyük körül magunkat, akik pont ugyanúgy gondolkodnak, mint mi. A könyvben, mely egy hegedű megépítése kapcsán a hit és az élet rezdüléseiről szól - s a szóban forgó fejezet címe "Christus" bei Platon und Lao-Tse -, ez a hangszer lakkozásának rejtelmeivel volt szemléltetve. Ha egy narancsszínű lakkra egy újabb réteg narancs kerül, erősebb lesz a szín. De ha semmi más nem adódik hozzá, a végeredmény ordítani fog. Ezért, hogy szelídebbé váljon, kell adni hozzá egy vékony réteg kéket. A kék a narancs komplementer színe. A kész hegedűn nem fog látszani. De mélységet ad az eredeti színnek. 

Én milyen színű vagyok vajon? - kérdezte az egyik kedves könyvklub barát, aki ateistaként - nem egyedüliként amúgy - vesz részt ezekben a kávéscsészék felett folytatott teológiai-filozófiai fejtegetésekben. Te? Te vagy a leggyönyörűbb árnyalatú kék, amit valaha láttam - válaszoltam neki szélesen mosolyogva.

A férjem, akiről semmiképpen sem lehet állítani, hogy romantikus alkat, Magyarországról tartott tegnap hazafele. Még a határ előtt felhív, kérdezi, van-e szükségem valamire, hozzon-e valamit. Nincs szükségem semmire, feleltem, s ha mégis hozni akarsz valamit, legyen meglepetés.

Beállított két kiló kávéval.

S én feljegyeztem magamnak a mai fotó mellé: a szeretet vagy túlzó, vagy talán  egyáltalán nem is szeretet.

Kávéházi randevú.

 

Az elmúlt év utolsó délelőttjén, zárás előtt egy-két órával még elmentem a boltba néhány apróságot vásárolni. A falu egyetlen kávézója a bolttal és a hozzá tartozó pékséggel közös épületben van, közvetlenül jobbra a bejárat mellett. Egy évvel ezelőttig inkább sivár iskolai menzához hasonlított, de közben felújították, nagyon szépen. Mégis, soha nem ülök le kávézni. Mindig sietek, többnyire egyedül vagyok, s a kutya is vár rám az épület előtt. 

E különleges délelőttig. Mivel valamelyik karácsony előtti bevásárláshoz kapcsolódóan kaptam egy kávéutalványt s most sietnem sem kellett, indulás előtt betettem egy könyvet a táskámba. Ilyen kedvesen fejezhettem be az évet, belemerülve az olvasnivalóba, elfogyasztva az ajándék kávét, ki-kipillantva az autókkal zsúfolásig megtelt parkolóba, miközben a boltból és pékségből áthallatszott a bevásárlókocsik kerekeinek s a szilveszterre bevásárlók általános zsongásba olvadó hangja. 

Időnként, még így több, mint tíz év után is, mióta itt lakunk, érzem, mennyire kilógok a sorból. Ez a falu nem olyan hely, ahol bárki is beülne kávézni és olvasni, miközben mindenki az esti ünnepségekre készül. Néha visszahallok egy-egy romatikus elképzelést a személyemre vonatkozóan. Egyik kórustársam mutatta a barátnőjének a koncert előtt rólunk készült fotót, s az azonnal mondta, tudja, ki az a barna "Hübsche" - én! - ott az első sorban. Nála szokta venni minden vasárnap reggel a csokoládés croissant-t, mindig hozza a kutyáját s rendszeresen tesz egy kis borravalót a malacperselybe. Szerinte valami francia nő lehet. (Majdnem, majdnem!) 

Évekkel ezelőtt egy utazás folyamán lefotóztam minden kávét, amit közben elfogyasztottam: benzinkútnál az autópálya mellett, elegáns kávézóban régi baráttal, a legfinomabbat anyukám konyhájában. Különleges élmény volt a végén egymás mellett látni a képeket. Már akkor tudtam, ehhez hasonlót valamikor majd hosszabb időn át is megvalósítok. 

Ez év végi délelőttön lefotóztam hát a csészét, a könyvet, a papírzacskóban az éppen vásárolt kenyeret s elindítottam az Instagramon egy háromszázhatvanöt napon át tartó projektet, ahol napi egy képben kávéházi randevúkat örökítek meg. Előreláthatólag - nagyon várom és pont így szeretem - a kávéház legtöbbször a konyhámban lesz. S a randevú valamelyik éppen olvasott könyvvel.