Reggel.

Szeretem a hajnali derengés pillanatait. Mindig úgy sajnálom, ha elalszom s elszalasztom a pillanatot, mikor pont annyira van sötét s annyira világos, hogy odakint már le lehet oltani az utcalámpákat. 

Arra a pillanatra gondolok, mikor a konyhapult még homályba burkolózik, s az ablakon beáradó fény túl kevés ahhoz, hogy elmosogathassam a tegnap este ázni hagyott üvegtálat. 

Gyertyákat gyújtok. Darálok egy maréknyi kávét, s elkészítem, szép, egyszerű mozdulatokkal, mintha valamilyen ünnepélyes szertartásban vennék részt. 

Ami így is van.  

A kezdődő nap mindig tele van titkokkal. Van benne valami csendes és sötét, de nem ijesztően sötét. Tudom, dolgom van vele, s ha elindulok, kijutok a fényre. 

Itt állok ebben az utánozhatatlan szépségű pillanatban. Mire kigondolom a szavakat, már el is múlt. Élek. S bár éltem már elég sokat, mégis: csoda. S mint ilyen, megszokhatatlan, megunhatatlan.