Állok a folyosón, a nappali ajtófélfájának támaszkodva olvasok. Egyedül vagyok itthon, csak magamnak bizonygatom, hogy mindjárt, mindjárt folytatom a munkát, csak még néhány oldalnyi türelmet kérek, ki tudja kitől. A könyvet, Patti Smith M Train-je, használtan rendeltem, a Mönchengladbach-i városi könyvtár állományából lett kiselejtezve, ha jól látom, még rajta vannak az S és P betűk. Már másodjára olvasom, először évekkel ezelőtt, akkor nem értettem. Azóta fejlődött a nyelvtudásom. Tapasztalatban is gazdagabb lettem. A rész, ami miatt se a munkát folytatni, se kényelmesen leülni nem tudok, az, ahol visszatér egy hosszú utazásból és alig várja, hogy újra rutinosan teljenek a napok. Reggelenként felkel, sapkát tesz a fejére, kabátba bújik, veszi a jegyzetfüzetet, tollat és elmegy kávézni. Már tíz éve mindig ugyanoda. Mindig ugyanarra a székre ül, ugyanahhoz az asztalhoz a sarokban, a kávégép mellett, közvetlenül az ablaknál. Majd, már rendelnie sem kell, máris hozzák neki a pirítóst, kis tálkában olivaolajat, rendszeres időközönként egy-egy csésze kávét. Közben ír. Végigírja a délelőttöket. Szóval visszaérkezik az utazásból, másnap reggel kabát, sapka, jegyzetfüzet, a kávézó előtt látja, már nincs kitéve a névtábla. Az ajtó zárva. Odabent a tulajdonos tesz-vesz. Mikor meglátja, behívja és meghívja egy utolsó csésze kávéra. Megszólalni sem tud, csak leül. Ott ül órákon át. Egy idő után előveszi a jegyzetfüzetet és ír. Nem kérdezi, miért a zárás. Tudja, valószínűleg megvan az oka. Másnap reggel automatikusan elindul megint, csak félúton jut eszébe, már nincs hova menni.
Mélységesen megérint ez a történet, pont ez a tulajdonképpen nem is olyan fontos mozzanat a könyvből, mely, most már értem, hogy a gyászról szól. Az évekkel azelőtt meghalt férje, a gyermekei felnövése miatt érzett gyászról. S mert nem találja a helyét a világban. A kedvenc kávézó bezárása csak egy apró kifejezése annak, ami amúgy is történik vele. És erről legalább tud írni.
Megérint, mert minden apró szokás - mint például az, hogy szerettem a kedves hozzászólásokat egy-egy bejegyzés végén -, ha véget ér, az felidézi az összes többi változás feletti szomorúságot is. S ennek akkor is van létjogosultsága, ha a változások a mi kezünkben vannak. Akkor is, ha megfontolt, szükséges döntések eredményei. Akkor is ugyanúgy fájnak.
Nem teszek úgy, mintha nem érintene. Elidőzök ezen a kényelmetlen helyen egy kicsit. S mert mindenért hálás vagyok, ami része az emberi mivoltomnak, maradok is, addig, míg szívből ki nem tudom mondani a legfontosabb szót, hogy "köszönöm".
