Ma reggel intéznivalóim voltak a városban, majd, miután végeztem, még úgysem reggeliztem, gondoltam, fejemre húzva a metsző szélben a kapucnit elindultam keresni egy kávézót. Ott állt előttem ez a kicsi város, mely munkát ad nekünk, s kenyeret az asztalunkra. Ott állt, mint akit elhagytak, felette a szomorú ég. Én voltam az egyetlen, közel s távol, aki nem sietve ment, akiben valamiért hirtelen túlcsordult a szeretet. Az út jobb oldalán, három-négy is egymás után, üres boltok kirakatai, az ajtókon cetli: Laden zu vermieten. Némelyikre még emlékeztem, én vezettem a könyvelésüket. De mindig tovább láttam a számoknál. Embereket láttam. Mindennapi küzdelmeket. Álmokat. Egy falon szemben velem nagy plakát, rajta ott állt, személyes biztatásnak vettem, jókor jött, már éppen teljesen elment a kedvem: Schreib deine Geschichte. Írd meg a történetedet. Elmentem a kis könyvesbolt mellett, ahol, válogatós vagyok, ritkán találok kedvemre való olvasnivalót. El a kis kiadó mellett, ahol a helyi újságot szerkesztik s rendszeresen kiteszik a kirakatba a friss számot. Megálltam egy pillanatra az apró üvegkápolna hallgatag feszülete előtt. Majd betértem az első utamba eső kávézóba. Üres volt. Egy ideig csak én ültem ott, az utcára néző ablak melletti asztalnál, előttem könyv, rendeltem zsemlét, lekvárt is.
Hosszasan gondolkodom néha, mi legyen ezzel a bloggal. Nagyon szeretem. Tökéletlenségében is lelkesen írtam, mindig. Csak nem vagyok meggyőződve róla, valóban jó hatással van azokra, akik erre járnak. Egy-egy bejegyzésnél kénytelen vagyok néha lezárni a hozzászólásokat. Némelyik elvárásnak nem tudok, nem akarok megfelelni. Ezért, ahogy ott ültem a lassan hideggé váló kávé mellett, eldöntöttem, egy ideig nem lesz lehetőség hozzászólni.
A történetet viszont, míg a végére nem értem, írom tovább.
