A napok ugyan hosszabbodnak, de a sötétség még mindig rányomja bélyegét az életünkre.
Jó másfél hét telt el úgy az új évből, hogy nem emlékszem a napfelkeltékre. Arra emlékszem, hogy a legkedvezőtlenebb pillanatban beteg lettem, s éjszakánként alig kaptam levegőt. Nappal pedig, munka közben, folyamatosan töröltem a képernyő fényétől csak még jobban csorgó könnyeket. Emlékszem, ahogy kezembe vettem a telefont, aranyos kutyás videókat akartam nézegetni, de aztán hirtelen sírva fakadtam egy, a hírfolyamban elém ugró újabb háborús rémség miatt. A küszködésre emlékszem. A sötétségre.
S a békére, ahogy e behavazott vasárnap reggelen utolért a lelkem, mely lemaradt valahol a nagy igyekezetben. Nézem a zongora szélén tornyosuló, ez évben kiolvasott könyveket. Magamra terítem a tegnap este blokkolt s az éjszaka folyamány megszáradt saját készítésű kendőmet. Annyi mindent elértem és befejeztem, s mégis - talán nem vagyok ezzel egyedül -, alig emlékszem a túlélés küzdelmein túl bármire.
Pedig e harcos, szelíd szívek több fényt hordoznak, mint gondolnánk. Őrzik a reményt. Az élet- s az alkotókedvet. Ez az egyetlen, amit zászlóként tartunk jó magasra a rosszkedvvel szemben.
A sötétség s az idő rányomja bélyegét az életünkre. Testünkön-lelkünkön hagyott nyomaik letagadhatatlanok. De szavaink, s a mód, ahogy hordozzuk saját magunkat ebben a világban, világosságot árasztanak. A sötétségnek nincs esélye a csendes, kitartó fénnyel szemben, mely átragyog életünk repedésein.
