10.

Az első adventi gyertya a reményt jelképezi. A második, ha jól tudom, a békét.

A béke számomra olyasmi, amit gyakorolni kell. Ha tárgyként képzelem el, akkor egy gyertyára gondolok, vagy egy fényfűzérre. Attól olyan szép, mert körülötte sötét van. Mert számít a fénye.

 

Elmúlt éjfél, már holnap van. Későig dolgoztam, hazaérve vacsoráztam, majd - csak egy pillanatra - végigdőltem az ágyon. Elaludtam. S  mivel holnap, vagyis ma, nem lesz rá időm, zuhanyzás után, alvás előtt írok néhány gondolattöredéket.

 

Annyi jó dolog volt az elmúlt napban. Fáradtság is, persze, küszködés, apróbb balesetek, hogyne, de sok jó is. A szép dísz az ajtónkon. A cicák. A meleg víz, a tiszta pizsama. A verseskötet a hátizsákomban, s hogy olvastam is belőle napközben néhányat. A munka. Az autó, a már kihalt parkolóban. Majd a jól ismert út hazafelé, a sűrű ködben. 

Szinte semmit nem láttam. De itt-ott átderengtek az adventi fényfűzérek, s én egy pillanatra újra tudtam tájékozódni: hirtelen tudtam, melyik kanyarban vagyok s hogy melyik következik. 

 

El tudom képzelni, ahogy a dombok közt elszórt házak lakói közül némelyik időnként elgondolkodik: megéri-e feltenni, felkapcsolni a fényeket, egy olyan mellékút mentén, ahol alig halad el egy-egy autó így esténként.

 

De aki azt az autót vezeti, amelyik mégis elhalad, annak nagyon sokat számít.

Soha nem fogok bekopogni, hogy ezt elmondjam. 

Csak hazaérve én is felkapcsolom a fényeket. Meggyújtom az adventi gyertyát. 

Mert minden apró, feleslegesnek gondolt fény és gesztus és gondolat, kell és fontos és számít.

9.

A tegnapi nap olyan szép volt.

Egész nap esett az eső s volt egy szabad délutánom a ma kezdődő határidős munkák előtt.

Elautóztam az egyik közeli városba, s miközben a fülhallgatón át halk karácsonyi jazzt hallgattam, kétszer is végigsétáltam a bevásárló utcán. 

Az esőcseppek hatására különösen szépen csillogtak a karácsonyi vásár fényei. 

Végül csak néhány boltba mentem be, ha jól számolom, összesen háromba, s az ajándékok nyolcvan százalékát végül abban a pirinyó teásboltban vettem meg, ahol le kellett vennem a hátizsákomat, mert folyton attól tartottam, le fogok sodorni valamit, ha megmozdulok.

Nincs szebb illatélmény, mint egy esős, borús napon belépni egy teásboltba. Megkérni az eladót, hogy mutassa meg a karácsonyi teákat, majd a kiválasztottak mindegyikéből kis 50 grammos csomagokat készíttetni. 

Szappanok is voltak, alig néhány fajta, de így annál könnyebb volt kiválasztani a narancs és birsalma-fahéj illatúakat, kis celofánzacskókat is kaptam hozzá, majd szalaggal lesznek összefogva.

És még vettem zöld, bordó és arany színű gyertyákat.

És skót shortbreadet szép kartoncsomagolásban.

 

Én az egyszerű dolgokban hiszek. 

Az egyszerű, őszinte szavak, tárgyak és gesztusok szépségében.

 

Néhány éve rájöttem, semmi szükség stresszforrássá alakítani a karácsonyi ajándékozást.

Kiválasztok egy napot, amikor ráérek és elmegyek csupán abba a néhány kicsi, emberi léptékű boltba, majd kiválasztom a legegyszerűbb dolgokat, aminek mindenki örül, akkor is, ha adhatja, akkor is, ha kaphatja. Tea, kávé, gyertya, szappan, keksz - szép, jó minőségben.

És az összeállítás, csomagolás, masnikötés öröme még hátravan!

Azt majd egy másik esős, borús, ráérős napra tartogatom. 

8.

Angyalkákat készítek ajándékba, még nem tudom pontosan kiknek. 

Ha elkészülnek, majd ők megsugják, kinek szeretnének szép angyali üdvözletet átadni.

Néha teljesen másnak van nagyobb szüksége rá, mint akire én gondolok.

 

Hozzávalók: néhány szabad óra, nem túl puha, de nem is túl kemény textil, piros cérna, ceruza, tű, olló. A két évvel ezelőtti levendulatermés. Egy borsónyi inspiráció és saját kreativitás. Alkotási kedv. 

Mindenből van itthon valamennyi, semmiért sem kell boltba menni.

 

Először megrajzolom az angyalt egy papírra. Kivágom, majd sablonként használva átmásolom a textilre. Azt is kivágom, kézi öltéssel körbevarrom piros, ünnepi cérnával, s még mielőtt kész lennék, megtöltöm lazán valamennyi levendulával. Akasztót is fabrikálok hozzá. 

Ennyi. Készen van az angyal. 

Már gyakorolja is a karácsonyi üzenetet: ne féljetek...

 

Mindent szétteregetve hagyok az étkezőasztalon, arra gondolok, majd folytatom még, mikor lesz rá egy kis időm.

Ma reggel, ahogy ránézek a kreatív, örömteli káoszra, nem is a kész angyalokat veszem észre először, hanem a hiányukat, amit az ív papíron, az anyagban hagytak maguk után. Hiába nincsenek már ott, mégis ott vannak. Mégis felismerhetőek. 

Ahogy Isten is talán akkor van a leginkább jelen, amikor hiányzik.

Vagy akárki más is, akit szeretek, de csak a távolból lehet velem, néha csak emlékként - 

valamilyen nagy, fényes 

ember alakú, 

angyal alakú, 

Isten alakú, 

fájdalmas, mégis vigasztaló hiányban. 

7.

Ma az istentisztelet után néhány egyetemista lánnyal beszélgettem. Arról meséltek, hogy ugyanannak a kollégiumnak a különböző emeletein laknak, s csak úgy papucsban is átmehetnek egymáshoz. S hogy a héten már többféle kekszet is sütöttek együtt, de hogy mind el is fogyott már. Mondtam nekik, próbálják meg tudatosan élvezni ezt az időszakot, egyrészt mert - ha nem mondom, biztos eszükbe sem jutna -, elmúlik. Másrészt, van, akinek nem adatik meg. Például nekem kimaradt az életemből ez a "fiatal vagyok, gyorsan átugrom papucsban a barátnőmhöz sütögetni" időszak. Olyan korán alapítottam családot, hogy nem volt időm, lehetőségem gondtalanul csak azzal foglalkozni, amihez éppen kedvem van.

Reggelenként, még mielőtt híreket olvasok vagy bekapcsolom a rádiót, Alfred Delp adventi írásait olvasom. Ma reggel a szabadságról szóló gondolatait. A lábjegyzetek szerint Isten szabadsága volt az egyik kedvenc témája. Az advent valóban Isten nagy szabadsága - írja. Egyrészt szabadon döntötte el, hogy eljöjjön az emberekhez, másrészt szabadon döntötte el és dönti el a mai napig, milyen úton-módon teszi meg ezt. Többnyire teljesen másképp, mint ahogy azt az emberek elvárják vagy elképzelik. Advent azt jelenti, hogy ébren és készen tartjuk a szívünket. Nem engedjük, hogy keménnyé váljon. Mert a szabad Istennel csak a szabad ember képes találkozni, aki felül tud emelkedni a nehézségeken, vágyakon, aggódáson. Ugyan ismeri és együtt él ezekkel, de nem engedi meg, hogy átvegyék az uralmat. 

Ugyanitt Mária igenjéről is ír. Elgondolkodhatunk arról, mi lett volna, ha nemet mond. Ha a szabadságát arra használja, hogy elutasítsa a felkérést. Isten valószínűleg talált volna egy másik utat. De mi történt volna az emberi lény Máriával? Delp szerint lelki szempontból egy olyan életet választott volna, amely - that had denied its true fulfillment - megtagadta valódi beteljesedését.

Ott vannak ezek a pillanatok, amikor elgondolkodunk, jókor, jó helyen mondtuk-e ki az igenjeinket. Ezt vagy azt a nemet. Mert ezek határozták meg az életutunkat. Hogy van-e családunk, vagy nincs, van-e gyerekünk, vagy nincs, kimaradtak-e dolgok az életünkből, pedig szívesen átélnénk őket. 

Ott vannak ezek a pillanatok, amikor fontos kimondani: ezek az én igenjeim, az én életutam, az én hiányaim és az én gazdagságom. Alakulhatott volna másképp is, de ez, ami van, az enyém és köszönöm. 

Sok apró beszélgetésből, írásból és gondolatból áll össze egy-egy nap története. 

Ez az enyém. 

És őszintén, azt hiszem, nem számít, kinek mi adatik meg és mi nem. 

Egyedül az számít, hogy nap végén béke legyen a szívünkben. 

Hogy az örömbe vezessük, gondoljuk, írjuk a saját egyetlen, megismételhetetlen történetünket.

6.

Első pillantásra a tél lecsupaszítja, üressé teszi a világot. 

Mikor negyed órás séta után olyan helyre érek, ahol már nem látni emberi kéz nyomát, sem házakat vagy utakat, sem villanydrótot, olyan érzés, mintha a saját belső ürességem tükröződne vissza a monokróm tájban. 

Szembenézek vele. 

A hidegben láthatóvá válik minden lélegzetvétel. 

Apró leheletfelhők jelzik, hogy élek. 

A letisztult egyszerűségben felszínre kerülő kérdésekre ma sincs instant válasz.

Az egyetlen kézenfekvő tennivalóhoz tartom magam:

a következő lépéshez.

Közben gyakran megállok, időnként körbeforgok, hogy minden részletet lássak.

Vannak helyek, ahol összeér a föld és az ég.

Nem látni, hol végződik az egyik, hol kezdődik a másik. 

Mind lassabban és lassabban megyek.

Alig érzem a szélben, hidegben az arcomat.

Időnként, nem tudom mitől, de olyan érzésem van, 

mintha utolértem volna saját magamat.

5.

Az elmúlt hetek, napok utazásai során láttam egy fiatal, harminc év körüli párt, akik hozzám hasonlóan leszálltak az egyik vonatról, majd a másik vonat indulásáig beültek az állomás nagy, kopott termének egyik sarkában berendezett kávézóba. Előttem szálltak le a vonatról, előttem mentek le, majd fel a lépcsőkön a hosszú, huzatos aluljárón át.

A nő feltűnően passzív volt. Nem tűnt betegnek vagy szomorúnak, de nyilván, senki sem tudhatja, mi minden lehet egy-egy arc vagy helyzet mögött. Nem volt kedve tolni a bőröndöt. Amikor a partnere átvette tőle, hogy levigye a lépcsőn és odaadott helyette egy egészen kicsi, könnyűnek tűnő válltáskát, egyszerűen leengedte, úgy húzta maga mellett a földön, míg a férfi át nem vette tőle azt is. Időnként lenézett rá, kicsit csodálkozva, kicsit bosszúsan, mégis türelmesen, mintha képtelen lenne elhinni a helyzetet.

Éhes voltam. Vettem magamnak egy müzlis-gyümölcsös joghurtot és egy kávét, majd leültem egy éppen felszabaduló asztalhoz. Egy idő után észrevettem, hogy az előbb, akaratlanul is megfigyelt pár a szomszédos asztalnál ül. A férfi éppen letette a szendviccsel, üdítővel megpakolt tálcát, majd később visszament kávéért is. Egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Mindketten elővették a telefonjukat, majd szótlanul falatoztak.

Közvetlenül advent előtt volt. S arra gondoltam, ismerem ezt az érzést. Minden oldaláról ismerem. Ezt a passzivitást. Erőtlenséget. Amikor semmihez nincs kedvem. Amikor csak ülök a lassan hömpölygő időben, valamilyen, akármilyen csatlakozásra várakozva. Vagy amikor küszködöm, viszem mindenki összes terhét, de valamiért úgy tűnik, mégsem elég. Nem értékelik, nem köszönik. Természetes.

Ahogy ott ültem, várakozás közben egyszer csak besütött a nagy, régimódi ablak színes üvegén át néhány pillanatra a nap. Az egész hideg állomásépület színes mesevilággá változott hirtelen. 

S ez eszembe juttatta, hogy minden pillanatban benne van a ragyogás lehetősége. 

Egyetlen szerető gesztustól és tekintettől élővé, fénylővé válhat minden. 

A legszótlanabb kapcsolat is. 

A legkedvetlenebb, legfáradtabb szív is. 

A legvigasztalanabbnak tűnő, céltalan út is, ilyen váratlanul, meglepetésszerűen, adventi úttá válhat.

Nem biztos, de lehetséges, igen.

4.

Schult eure Sensorik - volt a barista tanfolyam vezetőjének első tanácsa, amikor bevezetésképpen a jó kávé titkáról beszélt. Fejlesszétek az érzékeléseteket. Gyakorlatképpen körbekínált két kis tálka kávébabot, mindegyikből vettünk és elrágtunk egyet-egyet, majd megpróbáltuk szavakba önteni, amit ízlelünk. 

Az érzékelést úgy kell fejleszteni, hogy megpróbálunk szavakat találni arra, amit érzékelünk. 

Az egyik tálkában Arabica, a másikban Robusta kávébab volt. Az egyiknek gyümölcsösebb, finomabb, könnyedebb - nekem a felhő szó jutott róla eszembe - , a másiknak erős, kesernyés íze volt.

 

A három és fél órás barista tanfolyamot Regensburgban ajándékba kaptam egy utalvány formájában valakitől, aki ugyancsak ajándékba kapta, de mivel hónap végén lejár, már nem lett volna lehetősége beváltani. 

 

Szeretek kávézni és egy kisebbfajta álmom vált valóra, hogy elmehettem.

A tanfolyam célja az volt, hogy megtanuljunk eszpresszót főzni. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz. 

Mondanom sem kell, nem tanultam meg. 

De kaptam egy kis betekintést abba, mennyi részlet van, amire oda kell figyelni. Nem mindegy hány másodperc alatt, milyen hőmérsékleten, mennyire finomra darált és milyen fajta kávészemekből, milyen keménységi fokú vízből készül az eszpresszó. Nem mindegy, hogy előre van-e melegítve a csésze vagy nem. 

Az elméleti bevezető után mindegyikünk kipróbálhatta a hallottakat, majd mindannyian megkóstoltuk az összes elkészült kávét. Nekem az ízlett a legjobban, ahol a 60% Arabica - 40 % Robusta összetételű, 18,5 grammnyi frissen darált szemekből 37 ml kávé készült körülbelül 40 másodperc alatt. Ez utóbbinak a őrlés finomságához van köze, a finomabbra őrölt szemekből készült kávé lassabban folyik le. Minden részlet fontos, szerintem több is van, de én személyesen ennyit tudtam megjegyezni. 

A végén egy kis latte art gyakorlására is volt lehetőség, de nekem egyetlen próbálkozás után rohannom kellett, hogy elérjem az utolsó buszt, majd vonatot hazafelé. 

 

Rájöttem: szeretem, de még mindig fogalmam nincs, milyen íze van az igazán jó kávénak. 

De már legalább tudom, hogy nem tudom. 

És azt hiszem, minden igazi tanulás valahol itt és így kezdődik el. 

Itthon nincs eszpresszó kávéfőzőm. Nem is ez a lényeg. 

Talán abban az első mondatban van a lényeg, s nem csak ami a kávét illeti: 

fejlesszétek az érzékeléseteket.

Ne legyen semmi, amit elfogyasztok, nézek, olvasok, érzek magától értetődő. Figyeljek oda az összetevőkre, az eredetre. Ne siessek. Keressem meg a megfelelő szavakat. 

Mert ha eddig azt hittem volna, egy csésze kávéhoz nem kell más, csak némi víz és kávépor, ez nem igaz. 

Minden igazán jó kávéhoz kellenek a jó szavak is.

3.

Adventi olvasmányaimat két könyvre csökkentettem. Általában mindkettő ott van a hátizsákomban is, ha elindulok valahova. Az egyik Jon Fosse Szeptológiájának a soron következő kötete, a másik Alfred Delp adventi prédikációinak és börtönírásainak a gyűjteménye, amit a múlt adventben is olvastam. 

Általában egy éppen készülőfélben levő kötött zokni is ott van a hátizsákomban, amikor elindulok valahova. Mondhatni, egy egész kis lassú, fénylő világot hordozok magammal, amit bárhol és annyiszor elővehetek, felépíthetek, lebonthatok, ahol és ahányszor csak akarom.

Minden amit látok, hallok, megfigyelek, egy-egy adventi képpé, hasonlattá válik bennem. 

Ahogy a lányommal való találkozás is a pályaudvaron. Hiszen mi fejezné ki jobban az ünnep lényegét, mint a bizonyosság, hogy nem hiába várok: a másik fél is elindult már felém s csak percek kérdése, hogy megtaláljuk egymást a tömegben. 

Vagy tegnap, ahogy autóztam egy továbbképzésre. Olyan sűrű köd volt egész nap, hogy csak néhány méternyire láttam magam előtt az utat. Mintha egy hógömbben utaztam volna, olyan félelmetes és gyönyörű érzés volt. 

Fosse írja a könyve főszereplőjének, Aslenek a képzeletében megszülető képekről, hogy mindegyikben ott van egyfajta fájdalom és ott van egyfajta béke, és festőként csak ezek a képek érdeklik, ezeket próbálja megfesteni. A fájdalomból kiindulva addig festi őket, míg meg nem érkezik a békéhez.

 

Nem elég egyszer elindulni. 

Minden nap el kell indulni. 

Mint ahogy a legtöbb dolog a világon - legalábbis az én szerény élettapasztalatom szerint - nem egyetlen nagy fényes, hanem sok-sok apró, kitartó, megismételt, láthatatlan döntés eredménye. 

Elengedni valamit vagy valakit, szeretni, úton lenni, adventet ünnepelni, azt hiszem, csak így lehet. 

Elengedni, szeretni, elindulni minden nap, akármilyen tökéletlenül, újra és újra.

2.

Szép volt tegnap egy utazással kezdeni az adventet.

Reggel túl későn ébredtem, csak éppen felöltöztem, főztem termoszba kávét, készítettem egy szendvicset, majd elautóztam a legközelebbi kisváros állomására. A vonat is késett. Leültem a grafittivel borított padra egy kicsit. Körülöttem a földön cigarettacsikkek, egy használatlan tampon, egy használt zsebkendő, egy félig elrágott nápolyszelet. A síneken túl levő kopár fák egyikén egy mókus. Azon túl egy szupermarket ködön is átderengő, kivilágított felirata. Mellettem hátizsákos, álmos, szótlan utasok. 

Innen indulok. 

A realitás az egyetlen pont, ahonnan el lehet indulni, az egyetlen talaj, amelyben megteremhet a valódi öröm. 

 

Münchenbe tartok. A nagylányommal találkozom. Nem volt könnyű olyan időpontot találni, amikor mindketten ráérünk, de idén is sikerül megtartani a szép adventi hagyományt: mindketten elutazunk Münchenbe és együtt töltünk egy napot. Ilyenkor, csak erre a napra, újból gyermekké válik. Elmegyünk reggelizni. Utána kiválaszthat egy új díszt a karácsonyfájára a vásárban. Keresünk egy múzeumot, ahol még nem jártunk. Vásárolok két egyforma, világítós karácsonyi fejdíszt magunknak, és egész nap így járkálunk, mintha angyalok vagy jéghercegnők lennénk, a városban. 

 

De most még reggel van. Az én vonatom néhány perccel hamarabb érkezik be a főpályaudvarra. Felhívom. Hol vagy? Én már itt vagyok. Ugyanazokat a hangokat hallom kissé tompítva a telefonon keresztül, amit élőben is. Hangosbemondó. Az ütvefúró fülsiketítő hangja a huszonötödik vágány mellett. 

Majd egyszer csak megpillantom a tömegben. 

Engem keres a szeme. 

Hamarosan ő is meglát. 

És akkor ő is elindul felém, ölelésre tárva a két karját.  

1.

 

Advent van, különösebb adventi hangulat nélkül. 

És ez jól is van így.

Mert könnyű úgy elindulni egy útra, ha van hozzá bőségesen öröm, erő, ihlet és kedv.

De ezek hiányában is elindulni - az valami más. 

Több kell hozzá, mint optimizmus vagy pozitív gondolkodás.

Ehhez remény kell. 

 

Ma reggelig meg voltam győződve, hogy idén nem fogom írni az adventi blog-kalendáriumot. És egyszer csak mégis megszületett bennem a hajnali szürkeségben a sok határozott nem után egy csendes igen. Őszintén meglepett. Micsoda váratlan irányváltozás, gondoltam, majd késő estig nem volt időm, lehetőségem megírni az első bejegyzést.

 

Még nem túl késő. Éjfélig van még egy kis idő.

Az utolsó pillanatban is van lehetőség meggondolni magunkat. Másképp dönteni.

Az év utolsó hónapja még lehet más, mint az előzőek. 

S csak egyetlen eset létezik, amikor biztos nem érkezünk meg: 

ha meg sem próbálunk elindulni. 

Minden olyan szép! #9

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Csütörtök.  Mikor három hónapnyi majdnem-kihagyás után elkezdtem újra írni a blogra, kitaláltam egy szerdánként megjelenő rovatot. Mert rájöttem, ha csak a kedvtől teszem függővé az írást, valószínűleg bezárhatom itt az ajtót. A kedv sokszor csak azután jön meg, amikor elkezdek valamit, legyen szó takarításról, főzésről, munkáról, bármiről. Minél tovább gondolkodom, hogyan végezhetnék el tökéletesen valamit, annál inkább nem tudok egyáltalán nekifogni. Aztán elkezdek apró, lassú, tökéletlen lépéseket tenni. Legyen szó bármiről. Takarításról, főzésről, munkáról. Írásról. S ha nem sikerül szerdán írni, akkor írok csütörtökön.

- Hotelszobák. Az elmúlt héten sokat voltam úton. Több éjszakát töltöttem hotelszobákban, mint itthon. Karlovy Vary-ba (Csehország) a férjemmel utaztunk el, szerencsére mindketten kaphatóak vagyunk egészen spontán kimozdulásokra. Drezdába egyedül mentem. Szeretem a hosszú vonatozásokat, hazafelé jövet csoda szép volt figyelni az ablakon át a hóesést. Az El Camino óta hozzá vagyok edződve mindenféle szálláshoz. Tudok húsz emberrel is egy szobában aludni, ugyanazt a mosdót használni. De azért hálás vagyok, ha utazások közben van lehetőségem egy saját szobába visszahúzódni. Ott ideiglenesen berendezkedni, akár néhány napra is egy régi-új rutint felépíteni. Reggel venni a naplót és megkeresni a legközelebbi kávézót. Majd leülni egy ablakhoz közeli helyhez és engedni, hogy elinduljon a nap. Nyitottnak lenni egy mosolyra, egy néhány mondatos beszélgetésre. Mindig újra rájönni, hogy az otthon nem csak egy hely. Nem csak a négy fal, az épület, ahol az én nevem állt a postaládán. Hanem a szokások. A kávé, az írás, ahogyan hordozom magam a világban. A nevek, az üzenetek a telefonomban. Hogy kire gondolok. Milyen könyveket olvasok. Az otthon, az otthonosság érzése olyasvalami, amit újra és újra fel kell építenem. Mert könnyű azt érezni - nekem legalábbis -, hogy idegen vagyok ebben a világban. De ez egyszerűen nem igaz.

- Nyelvtanulás. Néhány hónapja elkezdtem egy új nyelvet tanulni. A perzsa nyelvet. Minden különösebb ok nélkül. Elég annyi, hogy érdekel. Mivel nem igazán tudom senkivel gyakorolni, csak lassan haladok, de például már átvettem egyszer az ábécét és megtanultam írni. Megtanultam - és el is felejtettem - fejből néhány versrészletet. Nem lebeg egy praktikus cél a szemeim előtt, hogy mit szeretnék ezzel elérni. Semmit. Csak a tanulás öröme vonz és vezet. Ma olvastam egy szép perzsa kifejezésről. Amikor valaki köszönetet szeretne mondani egy szívességért, akkor a "dastet dard nakone"( دستت درد نکنه ) kifejezést használja, ami szó szerint lefordítva azt jelenti, hogy "soha ne fájjon a kezed". És ez több, mint egyszerű köszönöm. Jókívánságot, áldást fejez ki. Olyan szép.

- Könyvek. Sikerült eljutnom megint a könyvtárba és kikölcsönözni néhány Jon Fosse könyvet. Egy ideig nem találtam a kulcsot az írásaihoz, de most és még mindig teljesen lenyűgöznek. Drezdában természetesen betértem egy könyvesboltba is, két könyvet vettem magamnak. Az egyik Kristin Valla norvég, eddig számomra ismeretlen írónő "Ein Raum zum Schreiben" című könyve, ezt félig már el is olvastam. A saját történetét szövi egybe a világirodalom sok más írónőinek történetével, akik megteremtették azt a saját helyet a világban, ahol megírhatták a világirodalmi szintű műveiket. Nagyon tetszik. A másik Joan Didion "Notizen für John" című könyve, a halála után összegyűjtött jegyzeteket tartalmaz. Akárcsak a többi írása, ez sem tűnik könnyed olvasmánynak, nagyon kíváncsi vagyok rá.

- Apróságok. A napok többsége apróságokból áll. Ha csak körülnézek éppen a nem túl rendezett nappaliban: az asztalon egy vászonszatyorban kották, tegnap este kóruspróba volt. A zongoraszéken a sakktábla, rajta egy félbemaradt parti, az a gyanúm, vesztésre állok. A sarokban a hátizsákom, még nem csomagoltam ki a ruháimat. A nadrágzsebemben egy karamella. Egy kedves ismeretlentől kaptam a vonaton, csak úgy. A másik asztalkán egy piros szalag, ma szeretném elkészíteni és feltenni az adventi ajtódíszt. Annyi tennivaló lenne. De az a néhány dolog, amit képes vagyok elvégezni, az elég. Nem tökéletes, nem elég, de nekem mégis az és nagyon szép.