23.

Annyi minden van, amit nem muszáj.

Annyi minden van, ami pont attól szép, hogy nem muszáj.

 

Azon gondolkodom, visszatekintve a megtett adventi útra, hogy mi volt fontos a számomra.

 

Fontos volt, hogy legyen időm olvasni. 

Befejeztem Jon Fosse A másik név című, majdnem 1200 oldalas szeptológiáját, ami, és erre csak az utolsó oldalaknál jöttem rá, egy karácsony előtti időszakról, csupán néhány napról szól. 

Befejeztem Alfred Delp adventi szöveggyűjteményét is. Ez volt az én "lelki táplálékom".

És nekifogtam Frederick Buechner The Eyes of the Heart című könyvének újraolvasásához.

 

Fontos volt minden nap írni a blogra. Mindig arról, ami éppen van. Biztos lehetne ezeket a bejegyzéseket strukturáltabban, már előre összeállítani, jobban reklámozni, de ez teljesen idegen lenne tőlem.

 

Fontos volt őszintének lenni. Akár könnyezni is. Helyet adni a gondolatoknak, érzéseknek.

 

Fontosak voltak nekem a kézzel írt képeslapok. A saját készítésű ajándékok, annyi, amennyire erőm és időm telt. Az utolsó angyalkát még elkészítem, mert pontosan tudom, melyik túlterhelt, nagyon szomorú ismerősömnek fogom holnap néhány sor kíséretében átnyújtani, azzal a kéréssel, hogy majd csak akkor csomagolja ki, mikor időt tud szakítani arra, hogy nyugodtan leüljön és kicsit egyedül legyen. Fontos volt, hogy legalább egyszer vendéget hívjak és szépen megterítsem az asztalt. Hogy koszorút készítsek a bejárati ajtóra. Hogy sokat nevessek és elmenjek a karácsonyi vacsorákra, ahova meghívnak. Csakis így fordulhatott elő az, hogy az egyik ilyen vacsora után másnap reggel arra ébredtem, hogy - én! - hozzá lettem adva egy Partymädels nevű WhatsApp csoporthoz.

 

Fontos volt, hogy előkészítsem az ünnepet. Egy egész hosszú listát írtam a lehetséges teendőkről, majd menet közben sok tételt kihúztam, mert valóban, 

annyi minden van, amit nem muszáj,

és annyi minden, ami pont attól szép, hogy ugyan nem muszáj,

de valaki mégis 

megálmodja, 

elkészíti, 

szavakba önti,

széppé teszi.