Első pillantásra a tél lecsupaszítja, üressé teszi a világot.
Mikor negyed órás séta után olyan helyre érek, ahol már nem látni emberi kéz nyomát, sem házakat vagy utakat, sem villanydrótot, olyan érzés, mintha a saját belső ürességem tükröződne vissza a monokróm tájban.
Szembenézek vele.
A hidegben láthatóvá válik minden lélegzetvétel.
Apró leheletfelhők jelzik, hogy élek.
A letisztult egyszerűségben felszínre kerülő kérdésekre ma sincs instant válasz.
Az egyetlen kézenfekvő tennivalóhoz tartom magam:
a következő lépéshez.
Közben gyakran megállok, időnként körbeforgok, hogy minden részletet lássak.
Vannak helyek, ahol összeér a föld és az ég.
Nem látni, hol végződik az egyik, hol kezdődik a másik.
Mind lassabban és lassabban megyek.
Alig érzem a szélben, hidegben az arcomat.
Időnként, nem tudom mitől, de olyan érzésem van,
mintha utolértem volna saját magamat.
1 comment:
Idén nálunk még csak kis dér, kis zúzmara és kis hó volt.
Tulajdonképpen az én egyszerűségre, és a mindenből a "sokat" elkerülni vágyó énemnek ez meg is felel.
Van azonban kivétel is.
Ha ezt a sokat a természet adja dérrel, zúzmararával és hóval, akkor várom és örömmel el is fogadom őket.
Post a Comment