Ha kisüt a Nap.

A hosszú télnek, mint olyannak, a végtelennek tűnő, vigasztalan időszakok szóképeként való használata okán kérném szépen akkor az ablakpucolást, mint olyant, a tavasz előhírnökeként figyelembe venni.
Óh, bárcsak lehetne az élet örökös fagyoskodó, színes sállal a nyakamban, jókedvű, napsütötte ablakpucolás!
Ezt a dalt pedig képtelenség mosolygás nélkül - nem is végighallgatni - végignézni.

Zongoratanár kerestetik,

s míg minden bizonnyal meg is találtatik, addig magam próbálom óvatosan felfedezni a billentyűk titkát. Friss gondolat ez a maga határozottságában, de valahogy úgy teszi csillogóvá a szívemet, ahogy sosem hittem volna. A sok-sok, takarítás közben összeszedegetett, kallódó kotta keltette sóvárgáson túl, az időnként kedvetlenséggel gyakorló gyermekeimmel való vesződésen túl, eszembe jut végre-valahára úgy nézni az évek óta itt álló hangszerre, mint egy új, a magam szerény szintjén számomra is bejárható világ eszközére.
Elfogadni (hihetetlenül) későn érő önmagamat, s kissé bepótolni azt, amiről azt hittem, ez már kimarad az életemből - tán még nem késő.
(Szegény Mici. Ő nem szereti a zenét. Miközben én lelkesen "zongorázok", általában méltatlankodóan nyávogva járkál fel s alá a szobában.)

Regensburg (2.)

Inexcusable to travel - or even live - without taking notes.
(Kafka, Travel Diaries)

Regensburg (1.)

A mai nap története az, hogy ajándékba kaptam az egészet.
A bennem élő vándor pedig hosszas térképnézegetés után úgy döntött, hogy elmenjek és megnézzek egy Picasso-kiállítást, s ha már ott vagyok, a kiállítást körülölelő várost is. A napsütéses arcát elrejtette ugyan előlem, de az esős Regensburg is nagyon szép. Kicsit szürkés-barnás, visszafogottan barátságos és - én úgy láttam, s ha én úgy látom, nem szokásom szűkösen mérni a jó szót: egyszerűen gyönyörű.
Átázott kabátomat, néhány apró ajándékot a gyerekeknek, képeket hoztam haza magammal, és persze új gondolatokat, rajzok, esőben zenélő utcazenészek emlékét, az árkádok alatt kéregető koldus asszony szelíd, kedves mosolyát.
Igy volt, igaz volt.

Mélyen repülni.

Olyan tudás ez, amit nem kell - szerencsére - mindenkinek tartósan megtanulnia, én mégis azzal áltatom magam, hogy ez is kell, ez is jó, elfogadásra pedig mindenképpen méltó. ( Mellesleg örömtelien és örökre elnémítja bennem azt az okoskodót, aki sajnálattal, kéretlen tanáccsal vagy üres vigasztalással merészelne hozzászólni más életéhez.)

Szabadidőmben Oscar Wilde De Profundis-át olvasom. A könyv egy börtönben írt hosszú, szívettépő levél - annak a hűtlen barátnak címezve, aki mind anyagilag, mind erkölcsileg tönkretette az író életét. Visszagondol elrontott élete apró rossz döntéseire, majd ezt írja: "Az életben valójában semmiről sem állapítható meg annak döntő avagy jelentéktelen mivolta. Minden dolog egyforma értékkel és fontossággal bír."
Ki tudja...

A múlt év utolsó napjáról egyetlen gondolatot hoztam magammal: hallgatni a jóra hívó mindennapi szóra, még ha csak egy hóborította domboldal alakjában is jönne az elém.

Természetesen lassú és értetlenkedő vagyok. Egy teljes napig néztem a minap a hegy aljában, ahogy rajtam kívül vígan síel az egész világ. S nekem pont egy teljes nap (ha nem számolom az ezt megelőző tizenöt évet) kellett ahhoz, hogy végre, magamtól és ellenállhatatlan kedvvel úgy érezzem: én is, én is! szeretnék tudni vígan síelni.
Ez valóban apró hívás és apró válasz, de ki vagyok én, hogy válogassak.

Azokban a félórákban

mikor hajnalonként még magamban teszek-veszek a konyhában, ciszterci szerzetesek énekét hallgatom rongyosra, nem mintha érteném a latin szövegeket, csak szeretem őket és tudom, hogy ismerős zsoltárok, helyettem elénekelt, az életemre rímelő monoton dallamok ezek. Egyébként megbarátkozom a monotonnal is, a hajnallal is, a konyhával is nagyon szívesen, a latint pedig mindig is kifejezetten szerettem, a szótlanság helyettesítője ő számomra ínséges időkben, mikor egy kapcsolat mégis már-már annyira fontos, hogy az elmondhatatlan hétköznapi, mindennap használatban lévő szavakkal.

Időnként különös helyekre szervírozom a reggelit.

PS :

A végtelen történet véget ér.

Szünidő elején - Karácsony előtt közvetlenül, a szomszéd kisváros könyvtárának aprócska kínálatát átnézve -  főleg Michael Ende és Astrid Lindgren könyveket ajánlottam a gyerekeknek az akkor még örömtelien előttünk álló hosszú téli estékre.
Igy szünidő végén a kiolvasott könyvek és végetért szabadság miatti gyermeki szomorúságot - jobb ötlet híján -  forró csokoládéval próbálom elviselhetővé tenni. Ma reggel újból fehér tájra ébredtem. Kicsit nézegettem, kicsit melegedtem a forró teáscsészémnél,  majd sütöttem egy halom palacsintát. Nem értek az elmúló dolgok miatti bánat enyhítéséhez,  de legalább édessé teszem azt, ha már.

Fülön csípem a bennem élő naplóírót.

Lám-lám, úgy telnek sorban a szép új év napjai, hogy nem írok ide semmit, s a sok mindenen túl, amiben szeretnék szebb, jobb és okosabb lenni - a megtett utak leírásának szokását szeretném így, ahogy van mindaddig megőrizni, amíg csak lehet.
Napok óta rendezgetem a konyhámat, a konyhában a szekrényeket, a szekrényekben a polcokat. Életem örökös rendezgetésének vágya mindig a konyhapolcoktól indul el s általában a ködös jövőbe vész.
A gyönyörű hó elolvadt ugyan, de ugyanolyan szépnek látom a hátramaradt sárt is. A külső tájak számomra mindig szeretett, ismerős belső tájak is. Szeretem az erdőt, az erdőben a hosszú sétákat, a sétákban a gondolatokat, beszélgetéseket - mikor van kivel.
Lassan előveszem napok óta félretett fényképezőgépemet, megnézni, milyen szép szürkés a január lencsén keresztül nézve is. Susan Sontag fényképezésről szóló esszéit olvasva rájövök, a fotózás számomra nem több, nem kevesebb: egyszerűen csak jegyzetelés. Ajándék az élettől. Mert tudom előre, nem fogok visszanézni, mégis fontos itt-ott véletlenszerűen jeleket elejtenem: itt jártam, itt éltem, itt szerettem - ebben az évben is.