Szardínia 4.

Egy nyitott kapu előtt fiatalember állt széles mosollyal, mondja, van odabent egy mumifikálódott macska, biztos érdekli a gyerekeket. Really? - mondom - A mummified cat? Igen, tényleg, menjünk csak be, nagyon érdekes. A kis teremben, mindenféle szuvenír és szentkép között valóban volt egy cica, ki annak idején a Második Világháborúban az udvaron levő kis templomban - hol máshol? - keresett volt menedéket, s tán talált is, mindörökre. Kellőképpen megcsodáltuk, majd az olasz sárm és lehengerlő kedvesség csapdájába esvén adakoztunk a templom felújítására is, s - bár addig fogalmunk sem volt róla, hogy szükségünk van rá, de - vettünk még egy szegény perui gyerekek által festett tányért is, meg egy apró betlehemet karácsonyra.

Szardínia 3.

A tenger csupán néhány percnyire volt a szállásunktól. Az ott töltött idő alatt embert nem láttam, se közel, se távol, csak messziről egy macskát. Harmadik nap kettévált bátor kis csapatunk, a nagyobbak kirándulni mentek édes egy apjukkal, én, egy folyamatos köhögés miatti kimerítő éjszaka után otthon maradtam a beteg kicsivel. Rövidebb sétákra le-lementem a partra, majd vissza, végül jól bebugyoláltam a gyengélkedőt, s őt is levittem. Mélységesen élveztem a napot; a csendet, hogy végre nem hajszol semmi és senki, hogy fotózhattam, amennyit csak szerettem volna, anélkül, hogy sietni kelljen, s estére még a rengeteg társasjáték és felolvasás mellett is befejeztem a saját olvasnivalómat: életem második Merton-könyvét.
(Adjatok minden megfáradt anyának csak néha egy-egy szabadnapot, de elég egy szabad délután is, az sem baj, ha nem a tenger partján: mert ez a kevés idő - mint az öt kenyér s két hal annak idején - megtöretik, megáldatik, megsokasodik, a maradék pedig megíratik majd a blogra.)

Szardínia 2.

A második nap - mintha csak itthon lennénk - mindenféle kisebb-nagyobb gondok kezelésével telt-múlt: jobbára nyári tartózkodásra berendezett bérelt házikónkat valamennyire befűteni, beteg gyermekünket gyógyítgatni, etetni az éheseket, itatni a szomjasakat, közben belülről nézni, ahogy esik-esik-esik odakint az eső.
Internet, üzletek, múzeumok, teremtett lélek sehol, de ott voltunk egymásnak mi, s néhány társasjáték, néhány könyv... 
Délután, két zuhé között, lementünk a kietlen partra, homokos cipőben fel-alá járkálni, kagylót gyűjteni, s széltől szanaszét lobogó hajjal egyszerűen csak - mindig is szerettem volna látni, télen milyen - nézni:
csendben,
hosszasan,
ámulattal,
köszönettel
a tengert.

Szardínia 1.

Mikor múlt szombaton nyolc óra munka után a fejemben levő mondat "Öööööö.....öööööö..." alakban talált felszínre törni, egyrészt nevetőgörcsöt kapott a komplett iroda, másrészt megtudtam milyen érzés hirtelen elfelejteni az évek alatt, kínkeservvel megtanult nyelvet, harmadrészt drága főnököm is beláthatta, tényleg ideje lesz egy kis szabadságra menni tán.
Úgyhogy este még bedobáltam némi ruhát és könyvet a bőröndömbe, majd másnap elindultunk. Nem érdekelt, hova - egyébként Szardíniára - nem érdekelt, kivel - egyébként a családommal - hogy esik-e, vagy fúj, vagy mire jut pénz, s mire nem, csak hadd mehessek, hadd lássam, milyen szép máshol is a világ.
Próbáltam útinaplót írni, na nem oly nagy hévvel, mint a japán turista lánynál láttam volt, ki a zsúfolt utcán kapta elő kis füzetét, hogy máris, még mielőtt az inspiráció madara továbbszállna a válláról, lejegyezze minden bizonnyal szép és jó, hirtelen támadt gondolatát, de azért az útinapló az útinapló. Fogadjátok szeretettel.