Szardínia 3.

A tenger csupán néhány percnyire volt a szállásunktól. Az ott töltött idő alatt embert nem láttam, se közel, se távol, csak messziről egy macskát. Harmadik nap kettévált bátor kis csapatunk, a nagyobbak kirándulni mentek édes egy apjukkal, én, egy folyamatos köhögés miatti kimerítő éjszaka után otthon maradtam a beteg kicsivel. Rövidebb sétákra le-lementem a partra, majd vissza, végül jól bebugyoláltam a gyengélkedőt, s őt is levittem. Mélységesen élveztem a napot; a csendet, hogy végre nem hajszol semmi és senki, hogy fotózhattam, amennyit csak szerettem volna, anélkül, hogy sietni kelljen, s estére még a rengeteg társasjáték és felolvasás mellett is befejeztem a saját olvasnivalómat: életem második Merton-könyvét.
(Adjatok minden megfáradt anyának csak néha egy-egy szabadnapot, de elég egy szabad délután is, az sem baj, ha nem a tenger partján: mert ez a kevés idő - mint az öt kenyér s két hal annak idején - megtöretik, megáldatik, megsokasodik, a maradék pedig megíratik majd a blogra.)