Hazaérkezni

ugyanolyan könnyű, mint amilyen könnyű elindulni volt. És ugyanolyan nehéz is. Minden kezdet valaminek a vége. S mikor befejeződik valami, az mindig egy új kezdet is egyben. Az emberi szívben sokféle érzés elfér egyidőben. 

Bő egy héttel ezelőtt még az Atlanti-óceán partján töltöttem az estéimet, a szörfösöket figyeltem és a lét hullámzó mivoltán elmélkedtem, miközben apránként szinte teljesen megtöltöttem a jegyzeteimmel apró, a zsebemben is elférő utazónaplómat. A lapjai közé eukaliptuszleveleket préseltem. Még mindig csodálatos illata van.

Hazaérve úgy folytattam az itthoni létet, mintha el sem mentem volna. Bekapcsoltam a munkahelyi laptopot, hogy válaszoljak egy kliens levelére. Aztán betettem mosni a hátizsákból a ruháimat. Most is kint száradnak az esőben. Utána a növényeimet láttam el és ablakot pucoltam a konyhában. Mindent így, ebben a sorrendben. A szörfösöktől tanultam, hogy mindegy, hol kapcsolódunk be a hullámzásba. Akárhol lehet. S ha elszalasztjuk az egyik hullámot, nemsokára jön a másik. 

(Még mindig nem tudtam eldönteni, írjak-e ide valamilyen beszámolót. Talán elmesélek egy-két történetet. És mivel már az út során érkeztek kérdések - ha esetleg még lennének, bátran kérdezzetek! - , szeretnék majd írni egy válaszolós bejegyzést.) 

Utazás után.

 

Már majdnem egy éve hordozok a hátizsákomban egy egyszerhasználatos fényképezőgépet, amivel a különösen szép, megismételhetetlen pillanatokat tervezem megörökíteni. Az adott helyzetekben ugyan rendszeresen elfelejtem. Még mindig van hat üres kocka a filmtekercsen. 

Emlékszem az első képre. Egy kávézóban készült, az asztalon két csésze. Gőzölgő tea. Szép baráti beszélgetés őszi séta után egy álmos kisvárosban. 

Az utolsó múlt héten, Szlovákiában, egy kis erdei faház előtt. Törtfehér muszlin ingben, a terasz félfájának nekitámaszkodva. 

A többit elfelejtettem, meglepetés lesz, mikor majd végre előhívatom a filmet. 

Mindegyik képhez, ami végül, teljesen véletleszerűen mégis elkészült, tartozik sok-sok, a megörökítettnél talán még fontosabb mellék-pillanatkép. Az erdei házikóhoz a vadon szépsége, az úgynevezett civilizált világ messzesége s mindannyiszor a kicsi, bevallatlan félelem is, amikor a száraz ágak hirtelen elkezdtek recsegni, ha átszökellt a fák között egy-egy őz. 

Tegnap dél óta újra itthon. Hazaérkezés után öt perccel már egy sürgős könyveléssel foglalkoztam. Még mindig a bőröndből élek, ma reggel onnan öltözködtem, a fésű még mindig a neszesszerben, oda is tettem vissza. A postaláda - egyetlen képeslaptól eltekintve - tele számlával, intéznivalóval. Ma reggelre sikerült úgy-ahogy átnézni. A képeslap egy blogolvasótól, aki évek óta küld, rendszeresen, mindenhonnan, ahova utazik, anélkül, hogy választ vagy köszönetet várna. (Köszönöm.)

Nem tudom pontosan, melyikek a felejthetetlen pillanatok. Én szeretném mindegyiket megőrizni. Mindegyiket megírni. De legjobb esetben is csak vázlatokra vagyok képes, mintha rajzolnék, kiemelve vagy elrejtve egy-egy különösen szépnek látott részletet. Nem tudom, lesz-e majd egy nagy, átfogó kép. Nem biztos, hogy kell legyen. El is menne tőle a bátorságom. 

Apró, teljesíthető részekre bontom az emberi lét gyönyörű, nagy, lehetetlen feladatát. 

Aminek figyelmet szentelek az csak egy a lehetséges megfigyelések közül. Ha elrontom az egyiket, lesz egy másik. Milyen felszabadító ez. Szinte lehetetlen eltéveszteni a célt. De ezt csak mostanában kezdem érteni.

Ma reggel minden egy-egy kérdés. A ház, a kert, a mosnivaló. A nyitott könyv. A határidőnaplóban a listák. Az égbolt. 

Mindegyik kérdésre ugyanaz a válaszom, 

most vagy később, de 

 

igen, igen, igen. 

Csendes forradalom.

Szombat reggel van, már hajnal óta ébren vagyok. Még sokáig heverészem az ágyban, csendben, csukott szemmel. Millió gondolat zümmög bennem, csupa olyasmi, amit az elmúlt napokban olvastam, hallottam s beszivárgott, észrevétlenül, a fejembe, a szívembe. Sok-sok határozott vélemény és mindenre valami, még határozottabb ellenvélemény is. A létező összes témában adódik valaki, aki pontosan tudja és megmondja, mit, hogyan és miért. S mennyi inspiráció, te jó ég. 

Amitől a legjobban félek: hogy én is egy vagyok a zümmögő hangok között. Hozzájárulva az általános zajhoz.

Aztán eszembe jut néhány személyes, nekem, az én zümmögéseimhez kapcsolódó visszajelzésféle.

Az egyikre az Instagramon találtam. Egy kedves barát bejegyzésében olvasok valakiről, aki "gyűjti a szépet és minden szerdán megosztja, mi érte, mit gondolt..., egyfajta csendes forradalomként tekintek erre." S tovább, hogy néha nem is olvassa el, csak megnézi, majd becsukja az oldalt, megnyugodva, hogy még mindig van valami szép.

A másik egy számomra eddig még ismeretlen kifejezéshez kapcsolódik, egy másik kedves barát személyes üzenetében. Klímaszorongás. Rokona annak az angol eco grief  kifejezésnek, amiről ugyancsak mostanában hallottam először, nevet adva annak a szomorúságnak, amit amúgy jól ismerek. Az ökológiai gyász az átélt vagy előre vetített környezeti veszteségekre adott érzelmi válasz, amelyet tehetetlenség és szorongás jellemez. Milyen kapaszkodóm van a válság kapcsán, kérdezi.

 

A harmadikat egy harmadik kedves barát az utolsó bejegyzésemhez érkezett kommentjében olvastam tegnap a hasznossági rögeszméhez kapcsolódóan. Hogy miért olyan nehéz átélni a jótékony szünetet. Miért kell folyton tenni-venni.

 

A három visszajelzés, gondolat, kérdés mélységesen összekapcsolódik. Legalábbis bennem. 

Nekem is van hasznossági rögeszmém. Gyógyulófélben már. De azért még mindig. Én is klímaszorongok. Fogalmam nincs, milyen kapaszkodóm van az Istenbe vetett bizalmon kívűl. Attól tartok, nem lenne több, mint haszontalan zümmögés, ha elkezdeném felsorolni az apró, klímavédőnek szánt szokásaimat: minél kevesebbet autózni, kevesebb szemetet hagyni magam után, vizet tenni a madaraknak, saját kezűleg készíteni ajándékokat, elkerülni a gyorséttermeket, a gyorsdivatból származó ruhákat, gondolkodni, adakozni, megosztani, amim van, kevesebbet csinálni, de azt nagy szeretettel és nagyon gondosan. Szerdánként írni egy listát arról, amit szépnek találtam, s egyáltalán nem bánom, ha nem is olvassák el, mert valóban, nem is azért írom. Csak egy jelet akarok hagyni, újra és újra, az utolsó pillanatig, ami megadatik,

hogy

még mindig van

valami szép,

valami jó,

valami, amiért érdemes. 

Luxus.

 Nagyon kevés kivételtől eltekintve mindig ugyanazt reggelizem: zabkása és tea. A zabkását egy kis agávé sziruppal és fahéjjal ízesítem s amikor hűlt egy kicsit, teszek rá valamilyen idénygyümölcsöt. Az udvaron van egy málnabokor, amit évekkel ezelőtt még a szüleim kertjéből hoztunk, de érdekes módon felfedeztem két másikat is, ezek maguktól jöttek. Az egyik közvetlenül a ház mellett, a másik az udvar hátsó részében telepedett meg. A saját ültetésű bokorhoz képest egészen apró a termésük. 

Csodálatos minden reggel venni egy poharat és kimenni, leszedni a frissen érett szemeket. Néha több van, néha kevesebb. De mindig találok valamit. Málna vagy szamóca, ma reggel láttam, szeder is lesz majd néhány szem. A teához, amit főzök, az erdőben szedtem a bodzát s a balkonon van egy cserépnyi menta, tökéletesen elég ahhoz, amennyire szükségem van a limonádéhoz vagy teához.

Ezek a málnaszemek nem sterilek, nincsenek műanyag dobozba csomagolva. Nem egyformák a szemek és előfordul, hogy néhány kis bogár is belekerül a pohárba.

A levendula szerény termését már leszüreteltem, de mindig találok még egy-egy szálat, amit behozok, leteszem a tányérom mellé vagy lepréselem. Tele vannak a könyveim préselt levendulával.

Nálam szorgalmasabb kertészek sokkal többet is fel tudnának mutatni, de számomra minden reggel újból megható, hogy alapjában véve nem teszek érte semmit, mégis részem lehet ebben a luxusban. 

Hosszú és lassú a szezon. Nincs szükségem sokra. 

Olyan élményt adnak, mint a versek, amelyeket a legrövidebb időrésben is el lehet napközben olvasni. 

Néhány szem, néhány szép szó is elég ahhoz, hogy ízben és esztétikailag új minőséget teremtsen a mindennapi életemben. 

Szombat reggel.

Ma reggel különösen is szép, dús és nagylelkű az élet. Kora reggel kijöttem a kertbe. Minden zsong, bong, zümmög, dúdolgat. Minden nedves még, esőtől, harmattól, vizes lett kissé a jó hosszú, kényelmes kardigánom is, amikor hátradőlök a széken. 

Nem bánom. Semmit sem bánok. Sem a mohát a köveken, amelyeken a mozaik asztalka áll a kínai lonc alatt. Az asztal billegését sem, a vízcseppeket, az aláhulló virágszirmokat sem. Néha megfigyelem a szomszédot, ahogy minden apró mohát szisztematikusan felperzsel az udvarán. Külön perzselője van, direkt erre a célra. Én szeretem ezt a fajta élettel teli rendetlenséget, nem csak az udvaron, de megtanultam szeretni abban is, ahogy a háztartást vezetem, írok, olvasok vagy tanulok. Abban is, ahogy a testemre gondolok, amikor tükörbe nézek. Az az egyik legpontosabb intőjele annak, ha nem vagyok jól, hogy látom az élet, az idő telésének természetes velejáróit, és csak a hibákat veszem észre. A tökéletlent. 

Az örömöt igyekszem nagyon komolyan venni.

Lenyűgöz a dongók öröme a virágzó bokor ágai között. 

A virágok öröme. 

A harmatcseppek, a felhők öröme. 

Én is itt vagyok és bekapcsolódom, a magam módján, az általános, vad, kitörő énekbe, amit az ilyen lassú reggeleken különösen is szépen lehet hallani. 

A rózsa útja.

Az elmúlt hétvégén elhoztuk az utolsó apróságokat is a szülői házból. 

Mindannyian elutaztunk még egyszer, mindenkitől elbúcsúzni. 

Végigjártam a szobákat, az "én" szobámban - mindig mindenki egyszerűen csak Márta szobájának nevezte -, külön is elidőztem. A legszebb kilátás nyílik innen az eredeti vajdahunyadi várra. 

Számomra ez mindig természetes volt. 

De már tudom, hogy nem az.

A kertben nyílnak a rózsák. 

A sárga rózsa a kedvencem. 

Egyetlen szálat hoztam el. 

Végig vigyáztam rá a visszafele vezető, két szakaszban megtett, 1100 kilométeres úton. Nehezen viselte ő is, én is a meleget, a klimát az autóban, a hosszú órákat. De most itt van, miközben dolgozom, mellettem, az ablakpárkányon. 

Teljesen szétteregette a szirmait, mintha szárnyai lennének.

Majd minden nap visszvágok egy kicsit a szárából, kicserélem a vizet. Néhány napig még itt lesz nekem. 

Mindennek, amitől annyira félünk, ilyen békéje lesz végül. 

Ilyen szép lesz, mint a rózsa útja. 

Minden napnak

megvan a maga méltósága és ünnepe.

Egész nap ezen az egy mondaton gondolkodtam. 

Nem tudom ennél rövidebben - és szebben - megfogalmazni:

 

minden napnak megvan a maga méltósága és ünnepe.

 

A szombatok valahogy mindig olyan köztes napokká lesznek.

Amikor elvégezzük a házimunkát, amire hétközben nem volt erő, kedv, idő. 

Amikor készülünk a vasárnapra.

 

Ma reggel a konyhában még mindig áldatlan - micsoda kifejezés - állapotok. A határidőnaplómban egy hosszú tennivaló lista. Arra gondoltam, feltétlenül hajat is kell mosnom, de majd csak este. Egész nap itthon leszek, úgysem látja senki. S akkor legalább szép friss lesz holnap. 

Pedig 

minden nap méltó arra, hogy ne csak pótlásra legyen használva az elmúlt napok elmaradt feladatainak elvégzésére.

Ne csak készülődés legyen egy következőre.

Ami nem azt jelenti, hogy minden mindegy, minden egyforma. 

Vagy hogy ne lennének kiemelkedő napok, amire készülni kell. 

Hétköznapok nélkül értelmét veszti az ünnep.

 

Órákon a konyhámat rendezgettem. Kitöröltem és újrarendeztem a polcokat, fiókokat. Másféleképpen rendeztem el a tisztára törölt fűszeres dobozokat. 

Elpakoltam a megszáradt ruhákat, s egyúttal felfedeztem, nem kell újat venni, van elég fehérneműm, zoknim. 

Kiolvastam egy elkezdett könyvet. 

Sorban elvégeztem az összeírt tennivalókat. 

Mindenek előtt hajat mostam.

 

Ez egy ilyen nap volt, 

amikor, elvégeztem, végülis, amire nem volt időm egész héten,

és készülődtem az előttünk levőkre

 

és

 

talán még soha nem gondoltam bele, 

milyen szép és méltó ez,

hogy igazi ajándék, 

s hogy mennyire szükségem van

minden héten 

pontosan egy ilyen napra. 

 

Egyébként, apró utóirat:

itt Németországban Brückenttagnak, tehát híd-napnak (Ausztriában Fenstertagnak, vagyik ablak-napnak) nevezik például egy-egy munkaszüneti nap és egy amúgy is szabad nap, például szombat vagy vasárnap közötti napot. Sokat kivesznek egy napot a szabadságukból erre a napra, de a többség rendesen bemegy dolgozni, igen, erre az egy napra. Nincs olyan, hogy majd ledolgozzuk valamelyik szombaton, ami sejtésem szerint amúgy is olyan félig-meddig munka lenne végülis. 

A munkanap akkor is munkanap, ha két szabadnap között van. 

Minden napnak megvan a maga jelentősége.

Egy reggel.

Tizenöt perc múlva indulnom kell. Mire volt időm és mire nem? Volt időm reggelizni, olvasni néhány oldalt, felöltözni, összekészíteni a dolgokat, amiket viszek magammal az irodába. Macskaetetésen és ágyazáson kívül nem volt időm semmilyen házimunkára. Ez így, szó szerint véve, persze nem igaz. Lett volna időm, ha akartam volna.

Szívesen bent maradok akármilyen későig dolgozni, csak ne kelljen már kora reggel az irodában lenni.  

Mert a reggelek számomra szent időszakok.

Néha nem csinálok semmi mást, csak nézek ki az ablakon. 

Mintha a végtelent szeretném szemlélni egy kicsit ebben az időpontokkal telezsúfolt határidőnaplókkal teli világban. 

 

Kimegyek a konyhába egy pohár friss vízért. A mosogatógép tele, tiszta edényekkel. El kellene pakolni őket ahhoz, hogy a konyhapulton gyülekező mosatlannak helye legyen benne. A zabkásás fazék, amiben a reggelimet készítettem, teleeresztve vízzel. Egy tálcán kis üveg teáskanna, az alján van még valamennyi tea. Mellette mandarinhéjak, kupacban. Messziről apró tűzrakásnak tűnik, világítanak a konyhát elárasztó szürke fényben.

Minden apróság az életről mesél. 

Arról, hogy mi a kedvenc reggelim. Hogy szeretem a virágokat. Hogy szeretem a macskáimat. Hogy esténként készíteni szoktam magamnak egy kanna teát. 

Minden tárgynak története van. 

Eszembe juttat valakit, akit szeretek.

 

Elidőzök egy kicsit a káosz közepén. 

Elviselem, hogy van.

S bár felszámolhatnám, hagyom, hadd legyen. 

Szívgyakorlat. 

Hogy akkor is hagyni tudjam, 

akkor is lássam benne a szépet, 

amikor nincs lehetőségem tenni ellene.

Amikor nem rajtam múlik.

Amikor nem is szép. 

Szépen élni.

Az előző bejegyzésnél kaptam egy kérdést arra vonatkozóan, hogy engem mi motivál a szép életre. 

A szép élet - az egy vágyódás.

Így kezdődik. Látok valakit, olvasok, megfigyelek valamit, és hirtelen eláraszt az érzés, hogy ezt én is szeretném. Ez azt jelenti, hogy amit látok, már rég ott van bennem. Talán még csak pici magként, lehetőségként, de nem lennék képes így reagálni, ha nem lenne ott bennem is a készség, a képesség. 

A legtöbb dolog, amit szépnek tartok az életemben, így indul. Másoktól tanulok, a mai napig. Mindenkitől lehet tanulni valamit. 

 

A szép élet - az egy fájdalom.

A végességünk tudata. Hogy, hadd mondjam ki úgy, ahogy van: mindannyian meghalunk. Hogy, ha vagyunk elég szerencsések, előtte még megöregszünk, és azt csak a legbátrabbak tudják igazán szépen. Ettől olyan különleges minden. Van, aki hisz egy másféle folytatásban - én igen -, van, aki nem. Tény: ez a világ, ez az élet, ahogy itt és most érzékeljük, egyszer véget ér.

Nem áll rendelkezésünkre végtelen mennyiségű február. 

Ez a gránit égbolt felettünk, ezek a szürkésen olvadozó hókupacok az utca szélén, az első hóvirágok a kertben: csak annyiszor láthatom őket, ahány év adatik az életemben. 

Ez a gondolat kicsit mindig ott van a háttérben. 

Fáj is, persze, de annál édesebbé, szebbé tesz mindent.

 

A szép élet - az egy válasz. 

A szép élet mindennapi. Szolgálat. Mindennapi szolgálat. Kézzelfogható. Olvasható. Fegyelmezettség. Játék. Bátorság. Rutin. Szabadság. Figyelmesség. Szeretet. Ezek a szavak jutnak hirtelen eszembe.

 

A szép élet - az egy kérdés: hogyan akarom kifejezni a szeretetemet? 

Mert néha úgy érzem, csordultig van a szívem szeretettel.

És akkor kitalálom például, hogy leginkább úgy, ha minden szerdán arról írok a blogba, hogy mit láttam szépnek az elmúlt héten. Akkor is írom, ha fáradt vagyok, vagy nincs kedvem hozzá. Így mondom el, hogy köszönöm. 

A szép élet ilyen egyszerű elköteleződések sorozata. Ritmus. Ki-belélegzés. Kérdések, válaszok. Adok. És nagyon sokat kapok.

 

Ma délre megyek dolgozni. Sokat havazott az éjjel, most is megállás nélkül esik. Egyedül reggelizek. Megterítem szépen az asztalt, majd elmegyek sétálni az erdőbe. Mintha puha párnákon járnék. Ráérek kicsit később is amiatt aggódni, hogyan jutok le az autóval erről a meredek dombról. Most belépek egyszerűen, mintha egy nyitott ajtó lenne, a pillanat örömébe.  

Mimóza.

Tegnap Münchenbe utaztam. 

Mint mostanában mindig reggelenként, ködborította tájban indultam el. Az utcalámpákat már lekapcsolták s ahol az autólámpák fénye érintette a fagyos aszfaltot, ott volt csak a szürkeségben némi ragyogás. Pont elég volt ahhoz, hogy jókedvem legyen. 

Bekapcsoltam a rádiót. A BR-Klassikon egy Mendelssohn számot konferáltak fel az Orchestre de Chamre de Paris előadásában. A darab címe: "Capriccio Brillant h-Moll, op. 22." Agytornának sem rossz megpróbálni észben tartani mindezt, hogy aztán fel tudjam jegyezni, amikor leparkolok az állomás előtt.

A brilliáns szóról valami nagyszerű, hangos, kiemelkedő, kiváló jut eszembe. Pedig egyszerűen csak ragyogást jelent. Utánaolvastam, az olasz brillare szóból ered, ez pedig a latin beryllusból, ami szó szerint lefordítva egy drágakő fényére utal. Ha megvilágítják, még az aszfalt is drágakőként ragyog egy ködös reggelen.

Nem kell ahhoz a legnagyszerűbb, legkiemelkedőbb legyen valaki, hogy brilliáns legyen. Ragyogni csendesen, halkan is lehet. Visszafogottan. Hűségesen, kitartóan. Kinek milyen a fénye, azzal ragyogni ott, ahol. Már csak azért is érdemes volt elindulni, hogy újra eszembe jusson ugyanez az egy gondolat, ami már olyan rég formálja a mindennapjaimat.

Visszafele, mielőtt elindultam az állomásra, még megkerestem a kedvenc virágárusomat a Marienplatzon. Mindig árul ilyenkor mimózát is. És mindig, most is rózsaszín selyempapírba csomagolta és elmondta, miközben összeszedte a pénztárcájából a visszajárót, ugyanazt viccet. 

A vonat zsúfolásig tele volt. 

Végül találtam egy szabad ülést. 

Úgy tartottam végig kezemben mimózát, mintha nem is virág, 

hanem egy fénylő, törékeny lámpás lenne. 

 

Válaszféle arra az olvasói kérdésre, hogy hogyan kell naplót írni.

 2026.01.26. Hétfő

Korán reggel a még hideg irodámban. A pizsamám fölé felveszek a egy kopott pulóvert. Az első korty kávé visszaadja az életkedvemet, amit őszintén, el-elveszítek útközben. A bőrömön finom gyűrődések, az ágynemű lenyomata. 

A kávé illata! Ma reggel különösen finom. Talán mert észreveszem és írok róla. Köszönöm. Kint havazott az éjjel. Egy kaland lesz ma bejutni a városba. A kezeimen apró balesetek nyomai. Egy macskakarmolás. Egy törött pohár nyoma, amit valamiért megfogtam, bár pontosan tudtam, hogy meg fog vágni. Sebtapasz. Az élet nyomai. Egy csoda az élet. A test, a szív, a lélek. 

Tegnap nagyon elkeseredtem. A semmi és a minden miatt. Délután órákon át olvastam a híreket. Nap végére elmúlt az életkedvem. De ma reggel újra itt vagyok. Tudok örülni a kávé illatának, észreveszem az ízeket, teleírok néhány oldalt, a semmiről írok és valamilyen titokzatos úton-módon ez megtölti a szívemet. Kiöntöm, így töltődik meg az elinduláshoz szükséges bátorsággal. 

Néha még ehhez is különleges bátorságra van szükség. Felöltözni, dolgozni indulni, elképzelni, hogy meg fogok tudni birkózni az új kihívásokkal a munkahelyemen, néha még ahhoz is képzelet kell, hogy rendbe fogom tenni a konyhát vagy ételt csomagolok a férjemnek. 

Tegnap annyira szívemre vettem a nagyvilág híreit, hogy hirtelen értelmetlennek láttam a saját kicsiny világoméit. Pedig itt is annyi minden történik. Egy lassan kinyíló amarillisz az ablakpárkányon. Azt hiszem, fehér lesz. Egy asztali lámpa barátságos fénye és én magam, szorgalmasan jegyzetelve. Mintha az életem függne tőle. Így fogadom el, ilyen kézzelfoghatóan, az élet ajándékát ma is. Ajándék. Még ha nincs is masnival átkötve. 

Minden apró részlet kedves. És csak én vagyok képes pont így érzékelni, ahogy. Ilyen és ezekhez hasonló szavakkal. Felhúzom a redőnyt, hogy időnként feltekintve lássam, hogyan érkezik meg az udvarba a reggeli fény. 

Egy új nap. Szabad örülni neki. A nagy világfájdalom közepette is szabad, amit, azt hiszem, a körülöttem élőknél jobban a szívemre veszek. Szabad szeretni az életet, mégis. Talán pontosan azért, mert látom, érzem, mennyire törékeny. Szabad együttéreznem, tájékozódnom, szeretni magamban pont ezt a tágasságot, és szabad megtanulnom lassan azt a pontot, ahol már meg kell állnom, különben nem tudok jelen lenni a saját életemben. Itt és most. 

Tegnap arról írtunk egymásnak Susannevel, hogy milyen nehéz mostanában elvégezni akármilyen kicsi feladatot. Amit máskor a kisujjunkból kiráztunk. Minden erőfeszítéssel jár, s mindig épp hogy csak vagy nem is sikerül. Vigyáznunk kell a szívünkre. A testünkre. Nem szabad feladnunk, nem szabad könyörtelenül hajtanunk saját magunkat. 

Kaptam egy arra vonatkozó kérdést, hogy hogyan kell naplót írni. 

Arra gondoltam, egy blogbejegyzésben fogok majd válaszolni. 

De nem úgy, mint aki tanítani vagy oktatni akar. 

Hanem meghívásként írni az írásról. 

Megosztani a ma reggeli gondolataimat. 

Az élet tele van sok apró meghívással. 

Minden az. 

Az egész élet az. 

Hogy reggelenként naplóírással kezdem a napot, egyfajta módja annak, hogy válaszolok:  

igen.  

Hogy szeretném, köszönöm szépen, itt és most, 

pont ezt az életet, 

igen.