Miután

leszállt a repülőgép Portoban, egy metróátszállással elutaztam az óceánig és megkerestem a legközelebbi bekapcsolódási lehetőséget a Caminoba. Az esőköpenyt és nadrágot egy megállóban húztam magamra, majd egyszerűen csak elindultam az esőben, szélben. Egy idő után láttam más vándorlókat is, de mindenki a saját életéért küzdött. Még a szokásos buen camino! köszönések is elmaradtak. Csak miután órák után megérkeztem a szállásra és elfoglalhattam az ágyamat, akkor jutott eszembe először fellélegezni, rámosolyogni valakire.

Tizenöt nap alatt, amíg elértem a célomat Santiago de Compostelában, összesen 439.962 lépést tettem meg. Ennyi lépés és idő alatt mintha az egész élet lejátszódna kicsiben. Visszaköszönnek a "való" életben megtapasztalt helyzetek. Hogyan viselkedek, amikor fáradt vagyok. Kitartok-e, amikor nehéz megtenni a következő lépést. Nyitott vagyok-e mások felé. Köszönök-e mindenkinek, mosolygok-e. Megállok-e pihenni, enni, fotózni, csodálni a tájat, lejegyezni a gondolataimat, olvasni egy kicsit a könyvből, amit magammal hoztam, vagy csak az a fontos, hogy minél hamarabb eljussak egyik pontból a másikba. Szóba állok-e az emberekkel. Szólok-e, ha úgy érzem, nekem túl gyors ez a tempó, tovább inkább magamban mennék. 

Tanulom, újra és újra, a testemmel is tanulom, nem csak a gondolataimmal, milyen messzire el lehet jutni akár egészen apró, lassú lépésekkel is, ha kész vagyok sokáig menni ugyanabba az irányba. 

Tanulom, milyen boldoggá tesz, ha lehetővé teszek magamnak erőt igénylő és adó élményeket. Ha esélyt adok felejthetetlen találkozások és emlékek létrejöttének. 

Tanulom, a nehéz utak gyakran milyen szép célokhoz vezethetnek.