Egy mondatban.

Minden nap visszavágni a szárakat, friss vízbe tenni, lerajzolni, lefotózni, kiválasztani egyetlen szálat, azt lepréselni, utánaolvasni a származásának, a latin nevének, hosszasan elnézni, gyönyörködni benne, írni róla, beszélni róla, álmodni róla - a virágcsokrok szépségét megköszönni sokféleképpen lehetséges. 

 

Ebben az egy mondatban az az érdekes, hogy tulajdonképpen szomorúnak indult.

Arról szólt eredetileg, hogy minden szépség mulandó.

Ezért minden, a megőrzésére irányuló igyekezet kedves és sajnos hiábavaló. 

 

Útközben rájöttem: igen, de én döntöm el, milyen irányba vezetem a mondataimat.

Itt van ez a szép hervadó virág, itt vagyok én, kicsit én is szép és hervadó, itt van ez az élet, ezek a hírek - talán nem a hírek olvasásával kellett volna kezdeni a napot? -, s itt vannak ezek a szavak, ingyen. Mindenki használhatja őket jóra is, rosszra is. A szavak világokat teremtenek. Utakat készítenek. Emberséget közvetítenek. Közösséget teremtenek. Vagy nem.

Ami engem illet,  hirtelen teljesen lehetetlennek éreztem, hogy legalább ezen a mikroszinten ne a köszönet, ne a jövő, ne az öröm irányába terelgessem őket. 

 

Ha valami szép, nem az a szomorú, hogy elmúlik.

Az a szomorú, ha nem köszönöm meg.

Kérdések tükre -

- ez a címe John O'Donohue To Bless the Space Between Us című áldáskönyvében, amit úgy szeretek, az egyik nap végi áldásnak. Áldásnak áldás, bár kicsit furcsa. Egyszerűen csak kérdéseket tartalmaz, egymás után felsorolva, megtöltve a könyvben egy egész oldalt. Mit álmodtam az elmúlt éjszaka? Min időzött ma el a tekintetem? Mit nem vettem észre? Mit tanultam ma? Megbántottam-e akaratlanul valakit? Mit olvastam? Milyen új ötleteim támadtak? Kit hanyagoltam el? Hol hanyagoltam el önmagamat? Milyenek voltak a beszélgetéseim? Törődtem-e a világ szegényeivel és kirekesztettjeivel? Nekifogtam-e valami maradandónak ma? Megengedtem-e magamnak, hogy elfogadjam a nekem szánt szeretetet? Kivel lehettem ma a leginkább önmagam? Ki látott ma engem? Mivel nem foglalkoztam, milyen témát kerültem? - ilyen és hasonló kérdések. S a legvégén: Mindezeket figyelembe véve - miért kaptam a mai napot?

Arra gondolok, milyen kár, hogy nem olvastam el őket már korán reggel. 

Sokkal figyelmesebben, színesebben éltem volna meg a napomat.

 

Minden jó kérdés igazi kincs. 

Napközben, másokkal beszélgetve, általában pont akkor nem jut eszembe egy sem, mikor hirtelen a legnagyobb szükségem lenne rá. 

De így nap végén, mikor a félhomályos szobában csak egy lámpa világít, s egy kis csokor gyönyörű, puha, aranysárga mimóza - lassan előjönnek. Könyvekből, a saját szívem és lelkiismeretem mélyéről. 

Elidőznek egy kicsit velem. 

A válaszokhoz nem is ragaszkodnak. 

Némelyik kérdésnek elég a csend s az aranysárga. 

Némelyik kérdésnek elég, hogy megfogalmazódhat. Hogy létezhet. Hogy nem hallgattatom el.

Szeretni mindenképp.

Az ebédlőben írok, az asztalnál. Egy egyszerű, kihúzható, hatszemélyes faasztalról van szó, amelynél azért nyolcan is egész kényelmesen elférünk, az elmúlt adventben egyszer tizenhárman is, és azt hiszem, ez már tényleg a felső határ. Tele van apró karcolásokkal, s ha úgy vetül rá a fény, ahogy most is, látom, itt-ott apró viaszcseppekkel is. Sok gyertyát égettünk a tél folyamán. Az ebédlő tulajdonképpen túl kicsi, ekkora asztalhoz mindenképp. Szeretem mindenképp.

Odakint földig érnek a felhők. Napok óta megállás nélkül, kitartóan csepereg az eső. Tegnap, mikor lementem a boltba kenyeret venni, arra gondoltam, talán ilyenkor, tél és tavasz között lesz mindig a falu a legkevésbé szép. Most, mikor már végérvényesen elolvadt az utolsó hókupac is. És felszínre kerül az, ami van. A csupasz fák, meghajlott ágak, a fakerítésekből hiányzó deszkák, rozsdás szegek, az utcán itt-ott söröskupakok, szétázott papírdarabok, szélviharok által megtépázott utcatáblák. A nagy sárga ház elhagyatott földszinti lakásának egyik poros ablaküvegére valaki obszcén üzenetet írt. A buszmegálló üvegfala, melyen egyszer az ellenfény mesebeli tájjá varázsolta a jégvirágokat, most egyszerűen csak az, ami: egy alapos tisztításra megérett üvegfal. Ez az a hely, ahol élek. Néha meseszép. Néha a világ legvigasztalanabb helye. De én szeretem mindenképp.

A világ egyik legszebb szövege - számomra - a Hegyi beszéd. Még a nagyon ateista Kurt Vonnegut is azt írta róla az A hazátlan ember-ben: "Ha azonban Krisztus nem mondta volna el a Hegyi beszédet, a könyörületről és megbocsátásról szóló üzenetével, akkor nem akarnék emberi lény lenni. Inkább lennék csörgőkígyó." Sokrétegű értelmezése közül mostanában talán a legegyszerűbbet szeretem a legjobban. Jézus végignéz a hallgatóságán - nem a tökéletesek, gazdagok, jóllakottak, örvendezők jöttek el őt meghallgatni -, majd azt mondja: boldogok, áldottak vagytok, ti lelki szegények, sírók, szelídek, éhezők, tiszta szívűek, irgalmasok. Nem tudok ennél egyszerűbbet és erőteljesebbet elképzelni. 

Ennél inspirálóbbat sem.

Szeretem az asztalunkat. A karcolások és viaszpöttyök ellenére, vagy talán pont ezek miatt. Szeretem a helyet, ahol élünk. Szeretem az emberi arcokat és szavakat, a történeteinket, s a hihetetlen erőt, változást, amit ez az egyetlen mondat is elindíthat: attól még szeretlek. Szeretlek mindenképp.

Másfél hete kaptam valakitől ajándékba néhány virághagymát. Az utóbbi napokban, hosszas készülődés után, elkezdte bontogatni a szirmait. Nem érdekli, milyen szürke odakint a világ. Csak teszi, amire hivatott. Ha csodára, jó példára, bátorításra vágytam volna, akkor megkaptam. Itt lakik a párkányon, a konyhaablakban.

A mezők füve.

Majdnem egy hónappal ezelőtt azért utaztam Münchenbe, hogy az egyik lányommal, aki átmenetileg ott tartózkodott, töltsem a délutánt. Az állomáson várt rám, s ahogy elhaladtunk az aluljáróban a virágbolt mellett, megkérdezte, szeretnék-e virágot. S hogy most kérem-e, vagy inkább később, ne kelljen egész nap cipelni, de én szívesen cipeltem órákon át a leárazott virágok közül kiválasztott, kicsit már hervadásnak indult rózsaszín tulipánokat. Hazaérve abban reménykedtem, hogy az összes eddigi tapasztalattal ellentétben ezt az egy csokrot életben tarthatom valamiképpen, örökre. Naponta cseréltem a vázában a vizet, lehámoztam a megbarnult leveleket, visszavágtam, minden nap egy kicsit, a szárakat. Fotóztam, figyeltem, rendezgettem az aláhulló szirmokat. 

Persze, nem tudtam életben tartani őket, se szépen megszárítani, ahogy például a rózsákat lehet. 

A virágok mulandóak. Felgyorsítva mutatják be a folyamatot, melynek törvényeit mi is megéljük valamilyen formában, minden nap: kinyílás, virágzás, odaadás, változás, búcsúzás.

Megígértem magamnak, ha csak egy mód van rá, soha nem maradnak üresek a vázák az otthonomban. Másfél-kéthetente új csokrot veszek. Minden nap cserélem a vizet, visszavágom a szárakat. Egyenként teszem vissza a vázákba a szálakat. 

Mindegyik virág egy-egy külön világ. 

Egyiket sem tudom örökre életben tartani.

De nem az elmúlásra, nem a változások okozta szomorúságra figyelek. Hanem az új lehetőségekre. Mindegy egyes vízcserével valamivel kisebb, de egészen új és friss csokrokat állítok össze. A teljes pompa s a teljes hervadás között, a minden s a semmi között rengeteg értékes lehetőség van. 

A mostani csokorban van egy szál liliom. Ma reggel elkezdte bontogatni a szirmait. Nem fáradozik, nem sürög-forog, nem aggódik. Mégis, Salamon király teljes díszében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak ez az egy is. 

Ha pedig a mező füvét, amely ma még van, és holnap a kemencébe vetik, így öltözteti az Isten, nem sokkal inkább téged, te drága, kishitű szívem?

Köszönet.

 

Ma két kedves dolog is történt velem a bloggal kapcsolatban: van egy olvasóm, aki rendszeresen küld képeslapokat (köszönöm, Zsóka, hogy gondolsz rám az utazásaidon, megkaptam a legutóbbit, nagyon értékelem!), egy másik olvasó pedig emailt küldött, megköszönve az egyik februári bejegyzésemet (én is köszönöm, Orsi, a bátorságodat, s hogy időt szántál rám.) 

Én általában karácsonykor szoktam képeslapot küldeni azoknak, akik könyvek, bejegyzések, Instagram tevékenység vagy podcast készítés által értéket adnak az életemhez - feltéve, ha nyilvánosan megtalálható az elérhetőségük. Nem keresek személyes barátságot, csak szeretném megköszönni, amit kaptam. 

A napokban olvastam egy svéd író, Tomas Sjödin egyik írásában, hogy egyszer megkérte a kiadóját, vegye fel a nevében a kapcsolatot három amerikai íróval, akiknek a munkásságát már hosszú évek óta figyelemmel kísérte, s kérdezze meg tőlük, fogadnák-e őt egy beszélgetésre. Nem sok reményt fűzött hozzá, hiszen egyikük sem tudta, ki ő, de végül mindegyik igent mondott. Az egyik Eugene H. Peterson volt, aki régebb óta olvassa az írásaimat, tudja, milyen sokat jelent ő nekem is. Nagyon készült az utazásra, összeírta a kérdéseit, de ezekből semmi sem került szóba. Eugene kifejezettem hallgatag volt, már nagyon idős és beteg. Csak ültek csendben egymás mellett. Utólag írt arról, mennyire megérte mégis elmenni, még időben, s egyszerűen megköszönni, mindent. 

A köszönet kifejezése soha nem egyoldalú gesztus, még akkor sem, ha nem érkezik rá válasz, mint ahogy az én képeslapjaimra sem szokott érkezni, bár ért már meglepetés. Viszont ha kimondom, az olyan, mintha befejeznék valamit, ami akkor kezdődött el, mikor valaki, akit akár ismeretlenül is nagyra becsülök, leírt, lefotózott, megalkotott valamit, s ezáltal megérintette valamilyen formában a szívemet.

kopogtatás nélkül

berontani, titkokat feltárni - kíváncsiság, harag, jog, segítés okán is akár - nem akarok.
törékeny edény az emberi lélek. vigyázni kellene rá, nagyon, s tisztelni idejét a csendnek, a télnek.
de közben azért hinni: ha meghalni is hullanak földbe a magvak, tavasszal újra kihajtanak.
küszöbön átlépni hívás nélkül nem tudok, nem akarok. egy dolgot tehetek: itt vagyok, és itt is maradok.
nehogy elszalasszam a pillanatot, mikor résnyire nyílnak az ajtók.
találjon helyemen a perc, mikor szirmot bontanak a virágok.
legyek küszöbödön, készen, ha gyönyörűszép néma szíved - magától - beszélni kezd.

hétköznapok

reggel az irodában megrepedt szélű csészét választok véletlenül a teámhoz. mondják rögtön, cseréljem csak ki, úgyis ki akarták már dobni. megtartom mégis. nekem is van szépséghibám - így legalább illik hozzám.
                      -----------------------------------
nem igazán látom mostanában az eget. sötétben megyek, sötétben jövök. a kettő között pedig olyan kicsi, egészen nevetséges dolog tartja néha bennem a lelket, mint mondjuk egy csokor virágról szőtt édes álom. meg is veszem magamnak a bevásárlóközpontból, hova betérek még munka után kenyérért, tojásért, tejért, a vajat elfelejtem. hazaérve pedig ünnepé válik a néhány perc, míg vizet eresztek, míg rövidebbre vágom, s egyenként elrendezem a szálakat. mert nem csak kenyérrel él az ember, de szépséggel is, s álmokkal, még ha csak oly egyszerűen elérhetőkkel is, mint egy csokor fehér tulipán egy kimerítő nap legvégén.

a nagyobb

köveket egy ausztriai folyóból cipeltük haza, a kisebbek egy részét a horvát tengerpartról, másik részét - a Krisztus sírjának bejáratától elhengerített követ szimbolizálandó s ünneplő ruháinkat fehéres porral összepiszkolandó - a húsvéti istentiszteletről, a kövirózsákat három éve kaptam egy jóbaráttól.
szeretek mindenféle kicsi világot létrehozni, ha már a nagy olyan, amilyen...
élő naplót, afféle betűtlen feljegyzést itt-ott, amerre járok, kelek.
adj nekem egy növényt, s ígérem: nem foglak elfelejteni
soha, soha, soha, soha, soha...

Rájöttem

valamire.
Ha a férjemnek nem jut eszébe, vagy nincs ideje, vagy bezárnak már a boltok, mire hazaindul,vagyvagyvagy, akkor nem baj.
Veszek én majd magamnak virágot.
S mikor hazaérünk, odamegyek, mutatom boldogan a bokrétám, majd búgó hangon azt mondom, hogy
köszönöm, édes. 
(Hiszen ha eszébe jutott volna, vagy ideje lett volna, vagy a boltok, mire hazaindul, be nem zártak volna, meg tudta volna-e állni, hogy ne hozzon nekem rózsaszín tulipánt így télvíz idején?
Na ugye. )

#azéletszép

Kora reggel van, a napnak ama időszaka, mikor Mici, valami belső késztetéstől hajtva, letelepszik a konyhaablak látóterébe, oda a fenyőfa és mogyoróbokor közé, hova egy apró, toszkánai ihletésű teraszt tervezek tervezni, székekkel s kicsi asztallal, épp csak akkorával, hogy elférjen rajta egy mécses, néhány pohár, egy könyv, szóval letelepszik oda, s addig néz-néz befelé, míg véletlenül a konyhába nem megyek, s az ablakon át véletlenül ki nem tekintek, majd mikor látja, hogy látom, máris elfordítja fejét az ajtó irányába, hogy eztán már azt nézze-nézze, akkora bizalommal, amekkorára egy ilyen kicsi macska egyáltalán képes, míg csak ki nem lépek rajta, valami reggelifélével a kezemben, remélhetőleg,
ugyanígy
én sem sírok, nem követelek, nem kérek, nem könyörgök,
én is csak ülök csendesen, mint egy macska, kinek jó a gazdája, s várok, hisz én is abból élek, mit másoktól kapok:
hol nyílik ki számomra egy ablak, egy ajtó,
hol nyílik meg számomra egy szív.

Úgy tűnik,

új képeslapok érkeztek a boltba...

#azéletszép

így ahogy vagyok most, ilyen egyszerűen, dísztelenül és őszintén:
festetlen arccal és körmökkel, egyszerű copfba fésült hajjal, szemeimben hordozva a nem túl sok alvást, a felügyeletem alól kicsusszanni akaró megfázást,
öltözékem egy farmernadrág, hozzá sima fekete póló, egyetlen ékszerem a jegygyűrű,
így hozom kis virágaimat,
ma különösképpen is úgy érezve, nem vagyok más, csak egy
repedt fazék, életlen kés, sótlan leves, leejtett üvegpohár valahol a levegőben félúton

milyen jó, hogy:
minél szürkébb vagyok én, annál szebben színesek a rózsák,
minél inkább tele vagyok repedésekkel, annál inkább átragyog rajtam a fény

#azéletszép

szokásos reggeli bolondokháza, megvan.
napi hat és fél óra munka az irodában, megvan.
bevásárlás, megvan.
főzés, megvan.
kisasszonyok oda- meg visszaszállítása, megvan.
mosás, megvan.
teregetés, megvan.
nyulaknak friss fű szedés, megvan.
porszívózás, kertlocsolás, ruhák hajtogatása, rend a konyhában s ki tudja még mi nincs még ugyan meg, de mondok én valamit:
tegyük fel, nem fog összedőlni ez a szép világ csak azért, mert én leülök most pihenni egy aprócska pillanat erejéig,
jó?

#azéletszép

Ez a világ, a felnőtteknek ez a rohanó, hangos világa, amit így együtt szépen megteremtünk, ez engem tönkretesz.
Vagy ha mégsem, csak azért mégsem, mert itt élek ugyan, de a forrásaim, amikből merítek, máshol vannak.
Meséltem volt a kisasszonyoknak, gyerekkoromban milyen messze volt az iskola, s hogy gyalog jártunk mindenhova. Milyen nagyon szerettem! Ha volt kivel menni, azért, ha nem volt kivel, azért. Történeteket, meséket gondoltam ki magamban, ezeket szőttem mindig tovább és tovább. Ezekből éltem.
Most kicsit nehezebb. Mert én ügyetlen leszek, ha siettetnek. Minimum, hogy nekihajtok kora reggel a szomszéd féltve őrzött autójának. Elrontok, elfelejtek ezt-azt a munkahelyemen. Fagyasztott pizzát sütök ebédre, megint. Én értem a világ töredezettségét, mert magam is törékenyen élek, és tökéletlenül.
Kicsi célokat tűzök ki, nem látja senki, de én tudom, s én a mindenséghez mérem magam. Ez nem kevés, de nem is sok. Néha csak annyi, hogy jót mondok egy kollégára, akire mindenki csak rosszat. Vagy becsengetek este, s bevallom, én karcoltam meg az autót, mennyivel tartozom?
Néha csak annyi, hogy csendben vagyok, mikor mindenki kiabál.
Vagy mondok egy jó szót, mikor mindenki csak hallgat.
(Vagy írok néhány mondatot egy kicsi, elrejtett blogba, nehogy elfelejtse valaki, az élet mennyire szép. Ilyesmik.)

#azéletszép

Mikor néhány héttel ezelőtt elveszítettünk volt egy fontos munkát, mondtam a főnökömnek: nem fogok megsértődni, ha mennem kell, hisz én jöttem utoljára.  
Ha mennie is kell valakinek, - emígy szólt a válasz - az nem ön lesz, Fráu Prodán. Szükségünk van a harmóniára, mit magával hoz, mikor nap mint nap belép azon az ajtón. 

Vágyakozom az után, ami az enyém.
Akkor voltam tán utoljára ennyire fáradt a napok végén, mikor aprók voltak a gyerekek.
Én nem érzek semmiféle harmóniát, én csak próbálok szívből élni. Vagy egyáltalán, akárhogyan is, de élni.
Mert az élet ajándék, ha naphosszat egy képernyő előtt is ülök, vagy mosogatókagyló mellett állok, akkor is.
Mert közben meg nyitott ablaknál alszom éjjelente, s szénaillat csap meg a lehúzott ablakon át, amint munkába autózom a szelíd dombok között, s az asztalra tett frissen mosott szőlőszemeken láttam, ahogy megcsillant a reggeli napsugár.

Egyszer régen virágmagvakat küldtem néhány jóbarátnak, s most kíváncsi lettem:
nálatok is nagyot nyílt a lepkevirág?
nálatok is ilyen nagyon szépek?

#azéletszép

Kissé elgyötört gondolatokkal, szívvel s arccal értem oda ma a pünkösdi istentiszteletre, s kissé későn is, mint általában, de.
Hova mehettem volna máshova?
S ki másnak lett volna nagyobb szüksége az Igére, a ki tudja hányadik ünnepi prédikációra a Szent Lélekről, amit valaha hallottam s elfelejtettem?
Úgy megyek, ahogy vagyok, azért, hogy újból halljam, amit amúgy tudok, élek és hiszek:
Ő a hang a szívem mélyén, mely vezet, vigasztal és bátorít.
Ő a remény, mit nem vehet el senki.
Néha elhiszem:
az úton én is végig fogok tudni menni,s mire megérkezek, el is készülök.
A küszöbön átlépve majd, kivülről jelentéktelenül, belül viszont
ragyogni fogok, tudom.
Valahogy úgy, mint ily esős, borús délutánon a boglárkák
- mint megannyi kicsi bátor lámpás -
odakint a végtelen mezőkön.

#azéletszép

ez most egy ilyen nap.
mikor hazakeveredve valahogy a munkából, szótlanul dőlök végig a kanapén.
odakint hideg van, eső áztatja a teregetett ruhát, idebent magamra húzom kedvenc, elnyűtt pulóverem.
amit látok, hallok és érzek, nem feltétlenül mindig szép és jó.
igazából néha egyszerűen csak összetöri a szívem.
de tudod mit?
ez akkor is az én életem. egyetlen és megismételhetetlen.
s ha nem tetszik valami, kitalálom, mit lehetne tenni, hogy elviselhető legyen mégis.
mit is, mit is...
a túlórákért kapott kis összegből kifizethetném egy afrikai gyerek négy havi tandíját, például. megírhatnék néhány képeslapot, például. főzhetnék magamnak egy nagy csésze teát, mert én is fáradt vagyok, és én is egyedül érzem magam. aztán elmosogathatnék. palacsintát süthetnék a gyerekeknek.
vagy szedhetnék egy csokor virágot - épp nyílik az orgona az udvaron -
 s mondhatnám, írhatnám, ezerszer-milliószor is, ha kell, hogy
a  z    é  l  e  t    s  z  é  p.    n  a  g  y  o  n    s  z  é  p.    m  é  g     a  k  k  o  r    i  s   ,  a  m  i  k  o  r     e  g  y  é  b  k  é  n  t     n  e  m  .

#azéletszép

Csodálatos üzeneteket hordozok a telefonomban:
Mit együnk? Nincs a hűtőben semmi. Mikor jössz már haza? Vegyél nekem kérlek, egy csomag gumimacit. Szeretlek! Hab dich lieb!  
Ilyen kedvességeket csak akkor kapok, mikor sok a munka s én későn jövök haza.
Mert vészhelyzetben kiderül, mi a fontos az életben:
étel, gumimaci, sok-sok szeretet.

Amúgy kedd reggel van, nagyon korán. Egy későn-hazaérkezős kedd a sok közül, semmi különös. Egyszerű ebédet készítek éppen: a még tegnap este héjában megfőzött és megpucolt krumplit kivajazott kerámia-tepsiben fűszerezem, vajazom, majd reszelt sajttal megszórva, fóliával letakarva forró sütőbe tolom. Mielőtt elindulunk itthonról, elzárom a tűzhelyet, a tepsit pedig odabent hagyom. Így nem fog tán teljesen kihűlni mire hazaérnek iskolából a gyerekek. A salátát ők is el tudják készíteni. Gyümölcsleves pedig van még tegnapelőttről.

Hogy van kiről gondoskodni, s van miből, s hogy vannak a keddek: ez ajándék.
Cserébe azt adom, amim van:
kicsit kevesebb alvást, jókedvű ébresztést, saját üzeneteim, munkakedvem, s egy kis tepsi sült krumplit ebédre.

A  z   é   l  e  t    m  a    i  s    s  z  é  p  . 
Ami vagyok, így ahogy, s amit adni tudok, az ma is teljesen elég.

#azéletszép

Apró, szinte banális történet: profi fotós készített portré-fotókat, egy kiállítás apropóján. Bárki odaállhatott a kamera elé, a kiállítás végén haza lehet majd hozni a képeket. A gyerekek persze mentek, hármójuk közül még a legfélénkebb is. Én: nem. Semmiféle könyörgésre, hívásra. Nem és nem. Mert nem vagyok elég fotogén, nem vagyok elég szép.
Ki hitte volna, hogy még mindig itt tartok.
Utólag persze bánom, nagyon.
Mert tudom, hogy elég szép vagyok, s a történetemnél valamivel bátrabb is, bölcsebb is.
Hogy mire volt mégis jó ez az egész, az ma jutott eszembe, munka közben: tanításra, a gyerekeknek.
Hogy ők ne kelljen, vagy nálam sokkal kevesebbszer kelljen megbánniuk valamit, amit - makacsság, kishitűség, hálátlanság miatt, de - nem tesznek meg.
Amúgy pedig kedd van, nekünk nyílnak a virágok a vadonban, hogy örüljünk, s eszünkbe jusson, egy pillanatra legalább:
a  z   é  l  e  t    s  z  é  p .

#azéletszép