Ma két kedves dolog is történt velem a bloggal kapcsolatban: van egy olvasóm, aki rendszeresen küld képeslapokat (köszönöm, Zsóka, hogy gondolsz rám az utazásaidon, megkaptam a legutóbbit, nagyon értékelem!), egy másik olvasó pedig emailt küldött, megköszönve az egyik februári bejegyzésemet (én is köszönöm, Orsi, a bátorságodat, s hogy időt szántál rám.)
Én általában karácsonykor szoktam képeslapot küldeni azoknak, akik könyvek, bejegyzések, Instagram tevékenység vagy podcast készítés által értéket adnak az életemhez - feltéve, ha nyilvánosan megtalálható az elérhetőségük. Nem keresek személyes barátságot, csak szeretném megköszönni, amit kaptam.
A napokban olvastam egy svéd író, Tomas Sjödin egyik írásában, hogy egyszer megkérte a kiadóját, vegye fel a nevében a kapcsolatot három amerikai íróval, akiknek a munkásságát már hosszú évek óta figyelemmel kísérte, s kérdezze meg tőlük, fogadnák-e őt egy beszélgetésre. Nem sok reményt fűzött hozzá, hiszen egyikük sem tudta, ki ő, de végül mindegyik igent mondott. Az egyik Eugene H. Peterson volt, aki régebb óta olvassa az írásaimat, tudja, milyen sokat jelent ő nekem is. Nagyon készült az utazásra, összeírta a kérdéseit, de ezekből semmi sem került szóba. Eugene kifejezettem hallgatag volt, már nagyon idős és beteg. Csak ültek csendben egymás mellett. Utólag írt arról, mennyire megérte mégis elmenni, még időben, s egyszerűen megköszönni, mindent.
A köszönet kifejezése soha nem egyoldalú gesztus, még akkor sem, ha nem érkezik rá válasz, mint ahogy az én képeslapjaimra sem szokott érkezni, bár ért már meglepetés. Viszont ha kimondom, az olyan, mintha befejeznék valamit, ami akkor kezdődött el, mikor valaki, akit akár ismeretlenül is nagyra becsülök, leírt, lefotózott, megalkotott valamit, s ezáltal megérintette valamilyen formában a szívemet.
