Majdnem egy hónappal ezelőtt azért utaztam Münchenbe, hogy az egyik lányommal, aki átmenetileg ott tartózkodott, töltsem a délutánt. Az állomáson várt rám, s ahogy elhaladtunk az aluljáróban a virágbolt mellett, megkérdezte, szeretnék-e virágot. S hogy most kérem-e, vagy inkább később, ne kelljen egész nap cipelni, de én szívesen cipeltem órákon át a leárazott virágok közül kiválasztott, kicsit már hervadásnak indult rózsaszín tulipánokat. Hazaérve abban reménykedtem, hogy az összes eddigi tapasztalattal ellentétben ezt az egy csokrot életben tarthatom valamiképpen, örökre. Naponta cseréltem a vázában a vizet, lehámoztam a megbarnult leveleket, visszavágtam, minden nap egy kicsit, a szárakat. Fotóztam, figyeltem, rendezgettem az aláhulló szirmokat.
Persze, nem tudtam életben tartani őket, se szépen megszárítani, ahogy például a rózsákat lehet.
A virágok mulandóak. Felgyorsítva mutatják be a folyamatot, melynek törvényeit mi is megéljük valamilyen formában, minden nap: kinyílás, virágzás, odaadás, változás, búcsúzás.
Megígértem magamnak, ha csak egy mód van rá, soha nem maradnak üresek a vázák az otthonomban. Másfél-kéthetente új csokrot veszek. Minden nap cserélem a vizet, visszavágom a szárakat. Egyenként teszem vissza a vázákba a szálakat.
Mindegyik virág egy-egy külön világ.
Egyiket sem tudom örökre életben tartani.
De nem az elmúlásra, nem a változások okozta szomorúságra figyelek. Hanem az új lehetőségekre. Mindegy egyes vízcserével valamivel kisebb, de egészen új és friss csokrokat állítok össze. A teljes pompa s a teljes hervadás között, a minden s a semmi között rengeteg értékes lehetőség van.
A mostani csokorban van egy szál liliom. Ma reggel elkezdte bontogatni a szirmait. Nem fáradozik, nem sürög-forog, nem aggódik. Mégis, Salamon király teljes díszében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak ez az egy is.
Ha pedig a mező füvét, amely ma még van, és holnap a kemencébe vetik, így öltözteti az Isten, nem sokkal inkább téged, te drága, kishitű szívem?
