A saját,

szokásos reggeli sietésemből, már kabátban-sálban és táskával a vállamon fordultam vissza, hogy készítsek még gyorsan egy uborkás-sajtos szendvicset, odatettem a hátizsákjára, hogy biztosan észrevegye, majd, mivel őt magát sehol sem találtam, elköszönés nélkül voltam kénytelen elindulni, hogy aztán a ház előtt lássam, nem tűnt el, ott van, ő is épp a saját, szokásos reggeli sietéséből lépett ki, hogy eltakarítsa a havat az autómról ahelyett, hogy mondjuk szendvicset készítene magának - mindezt annak a hétköznapi, csendes, a másik javát a magáénál fontosabbnak tartó szeretetnek a nevében, amiről ritkán szólnak a rádióban a dalok, nem nagyon írnak az újságokon a címlapok, ami csak úgy van, mint útszélen az apró virágok, s olyannyira feltűnés nélküli, hogy én is csak így estére vettem észre,  mennyire szép.

az én válentájnom

abban különbözött az összes többitől a világon, hogy most én mentem egész napra dolgozni hétvégén és Ő maradt egész napra itthon a gyerekekkel, a háztartással, és nem az a heppi end, hogy brilliánsan elláttuk volna a mindeddig másiknak kiosztott feladatokat - mert nem, nagyobb lett a káosz, mint valaha - hanem a megértés és megbecsülés, ami amúgy van, nyilván, de száz-százalékosan mégis csak akkor van, ha járunk kicsit egymás cipőjében is,
és még abban is különbözött az összes többitől a világon, hogy én hajnalban nem forró kávét és nem piros rózsát kaptam nagy szeretettel az ágyba, hanem egy kék orchideát,
létezik egyáltalán olyan, hogy kék orchidea? - kérdeztem hitetlenkedve magamtól,
de biztosan létezik, megnéztem, még mindig itt van a konyhaasztalunkon

Valentin nap alkalmából, ami holnap lesz.

 Olvasom a könyvem, -  György Dragomán: Der weiße König - közben már két A4-es oldalt teleírtam eddig sose hallott szavakkal, közben reménytelenül felsóhajtok:
- Jaj, mennyi szót nem ismerek még!
- Mondd inkább így: jaj, mennyi szót ismerek már!

Annak apropóján mondom, hogy idős - beteges - nem idős - nem beteges szomszédok, ismerősök, a gyerekek tanárai rendre páciensekké válnak sajnos:
- Inkább legyél nagyon gondos az összes betegeddel, sose lehet tudni, melyikről derül ki, hogy például ő a  lányod fizikatanára...
- Inkább ők legyenek nagyon gondosak az összes lányommal, sose lehet tudni, melyikük lesz a betegem...

Szerinted

borostás vagyok? Nem. Mit nem!?

( Csodás öregkor vár ránk. )

Férjemtől...

És akkor

legyen néhány kép is itt emlékül...:) Boldog szülinapot!

Mivelhogy

én olyan nagyon rendes vagyok, hogy nem hagyom kétségek közt vergődni szeretteimet - konkrét esetben a legjobban szeretett szerettemet - ugyancsak konkrét esetben afelől, hogy mit szeretnék ajándékba kapni, hát voilá, itt van a kezemben az előre megkapott szülinapi ajándékom. Egy kedves kis Olympus E-500-as. Nagyon szép (ez fontos!) és megfelel azoknak az objektív feltételeknek, ami miatt szerettem volna egy ilyen gépet. Próbálgatom, nézegetem, fordítgatom magamnak az felhasználási útmutatót - és még nem tudtam EGY normális képet sem készíteni vele, de majd csak összemelegedünk. Két hibájára már rájöttem: nincs rajta szupermakro beállítás és az LCD képernyőn nem lehet látni fotózás közben a képet, tehát mindig hunyorítanom kell az objektívbe való kukucskálás közben, mint ahogy a profi fotósoknál lehet látni, csak nekem ez nehezen megy, mert kacsintani sem tudtam soha anélkül, hogy egyik szememet ne kellett volna lefognom a kezemmel...

A robogó és gazdája :)

A tegnapi

napot megünnepelendő, ma elmentünk étterembe. Ezek a képek ott készültek, és szerény véleményem szerint tíz év alatt nemcsakhogy többen lettünk, de: 1. szebbek, 2. okosabbak és 3. fiatalabbak is. (Még szerencse, hogy ez az én blogom, aztán azt írok bele, amit akarok.)

Tíz év margójára...ugyanaz az esküvői mottó...

Váci Mihály: Két szárny

Még alig emelkedő gondolatnak
vagyunk mi egy-egy szárnya.
Lehullna ez az égre szálló madár,
ha a két szárny elválna.
Két szárny vagyunk, de fenn a
fellegekben
nem szállhatunk, csak mind a ketten
szívverésnyire pontos
együtemben.
Szállj hát velem
Egy rezdülésű szárnycsapással.
Hullongó tollak voltunk egyedül,
szárnyak lettünk egymással.

- Kérsz

cukrot a teádba?
- Igen.
- Hány kiskanállal tegyek bele?
- Átlagosan.
- Mégis...
- Tegyél néggyel.
- Az túl sok. Elég lesz kettő.

(Senki se állíthatja, hogy nem kérem ki a férjem véleményét döntések előtt.)

Nahát.

Ilyen is rég volt. Hogy este tíz után kettesben kószáljunk a városban. Ez is olyasmi, hogy amikor az ember zavartalanul megtehetné, nem is gondol rá, és csak akkor értékeli, mikor már teljesen elszokott...vagy nem is szokott hozzá?...attól a kérdéstől, hogy "sétálunk egyet?". Én már ismerem ennek a városnak a zeg-zugait, tudom, hol vannak az érdekes épületek, a szép ablakok. Ma végre megmutathattam neki is, hiszen amúgy egy-egy végigdolgozott nap után érthető, ha nem volt se kedve, se ideje az ilyesmihez. Egyébként pedig rájöttem, hogy rengeteg érdekes utcai lámpa van itt, és mindegyik egy-egy külön hangulat...Szerintem én igazán kellemes feleség vagyok. Nem kell sok nekem a boldogsághoz.

Egyébként,

meg amúgy is, van külön számítógépem. Eddig nem volt, de most már van. Szóval úgy néz ki, hogy Tibivel egy lépésnyire van egymástól az asztalunk, az asztalunkon az immár saját számcsigép, és ő például mailben linkeli át azt a youtube videót, amit meg akar mutatni. Meg mindketten bejelentkeztünk a messengerre, ahol láthatóvá tettük magunkat egymásnak. Hát...21. századi kommunikáció ide vagy oda, nemnormális egy dolog ez...:)

Nemhiába

mondjuk mi, átlagos előrelátással rendelkező emberek, hogy például: Ez bölcs döntés volt. Mert nem azt mondjuk, hogy ez bölcs döntés lesz. Mert a döntés, mikor előtte vagyunk, vagy benne, akkor inkább bátornak nevezhető. Az, hogy bölcs is volt-e vagy sem, az csak utólag derül ki.
Ilyenekről, s effélékről beszélgettünk ma, mikor Erfurtba mentünk vásárolni dolgokat. Vettünk is mindenségeket a fürdőbe, mert még mindig vannak felszerelnivalók. S ezzel el is telt a nap, de nem anélkül, hogy bemutatót tartottam volna Tibinek a mindenféle lisztjeimből, amiket összegyűjtöttem már a kis kamrámba. Merthogy ennyi nekem is jár, márminthogy megcsodálja a lisztjeimet, mert én is elmentem vele ilyen-olyan tartókat venni a Praktikerbe, pedig majd' elaludtam lábon járva közben.
Hm..igen. Azt hiszem, az ilyet nevezik úgy, hogy csodás napunk volt...

Kávészünet...

...mármint a csomagolásban, mi másban? Tibi is fúr-farag valamit, aztán jól elvagyunk. Házastársi konfliktusok mindenkinél vannak, ha valaki azt mondja, hogy náluk soha, oda beköltözök egy hónapra. Ma is...ő előre megbeszélt valami elintézendőt egy bizonyos dátumra, amit szerintem más dátumon kellene végrehajtani, mert az úgy sokkal logikusabb lenne. A végén meg az lett, hogy mindegyikünk azt gondolta, hogy úgy lenne jó, ahogy a másik gondolta eredetileg. Na de ezen már nem konfliktizálunk, mert jobb dolgunk is akad ennél. Neki az, hogy menjen, és mégiscsak áttegye az egészet arra a dátumra, amit én mondtam eredetileg (tudtok követni?), nekem pedig, hogy összetakarítsam a fúr-faragásának a nyomait.

Mindig ez van, ha

kiírom ide, hogy például mi nem tartjuk a Bálint-napot, akkor azt látom, hogy a férjem úgy jön haza a munkából, hogy hátul van a keze, tehát rejteget valamit. Szóval kaptam virágot. De aztán kiderült, hogy nem a nevezetes nap miatt, mert az meg már milyen lenne, hogy parancsszóra ünnepeljük a szerelmet, hanem azért, merthogy pont olyan, mint a blogom. És hogy sokkal szebb, mint a rózsák meg az orchideák, és egyáltalán hasonlít hozzám ez a kis primula, vagymi. Naezvan. :)

Mondanom sem kell, hogy

totál nem értek az autókhoz. Jó, hogy semmihez se értek, mégis mindenről beszélek...T. sokszor szórakozik olyanokkal, hogy nézeget autókat a neten, közben én azzal szórakozom, hogy nézem, ő vajon milyen autókat nézeget a neten. Szereti kikérni a véleményem róluk, pedig tudhatná, hogy nem értek hozzá. Ugyanazt a típus tetszik, ha például hupilila, de ha hupikék, akkor már fel sem ismerem, hogy ugyanaz az autó. Na mindegy. DE. Tegnap este láttam egy olyan autót, AZ AUTÓT, hogy végem volt tőle. Ez pedig a Chrysler PT Cruiser. Életemben nem láttam még ilyen szépet. És csak ötmillió forintba kerül :). Álmodik a nyomor... :) De azért nézelődni és ámulatból bámulatba esni szabad. Az első kép egy 1934-es modell. Hát már az se volt semmi. Szerintem. De én nem értek hozzá...:)

Megadom magam...

1-0 a csúnya, gonosz betegség javára. De azért túlélem. Ma hajnalban kimentem a konyhába teát főzni, mert annyira bedagadt a torkom, hogy megszólalni is nehéz volt. Főztem egy bögrével T.-nek is. A következő beszélgetés két felnőtt ember között hangzott el:
Ő: - Milyen forró ez a tea, te hogy tudod így inni, nem égeti el a szádat?
Én:- Nem.
Ő: - Én lehűtöm. ( Kivesz egy lábast a szekrényből, teleereszti hideg vízzel. Beleteszi a bögréjét.)
Én:- Nem így kellett volna. Előbb a bögrét kell beletenni, aztán ráereszteni a vízet.
Ő: - De én kiszámoltam Arhimédész törvényével, hogy mennyi vízet kell beleereszteni, hogy a bögre is elférjen és a víz se follyon ki.
(Üldögélünk. Ha már törvények, megemlékezünk Murphyéiről is...)
Ő: - Na, ez túlságosan kihűlt. (Kiveszi a bögrét, kiönti a lábasból a vízet, beteszi a bögrét a mikróba, és megforrósítja a teát. Én bedagadt szemekkel nézek ki a fejemből és nem csodálkozom semminse. Ez egy ilyen nap.)

Kezdünk visszatérni

a szorgos-okos-dolgos hétköznapi énünkhöz, és ezután megpróbálunk éjjel aludni és nappal ébren lenni (nem pedig éjjel is, nappal is ébren lenni, ugye)...De csak miután meggyógyulnak a kicsik, mert most már bizonyos mértékben mindenki beteg, de azért kösz, megmaradunk. Annyi filmet néztünk az ünnepek alatt, főleg éjjel, mikor már elaludtak a gyerekek, hogy az totál értelmetlenség. Két dolog maradt meg bennem:
1. A legeszementebb, gagyi karácsonyi komédiából is ( és mi szerintem az összeset láttuk) lehet tanulni valamit, pedig az ember nem is olyan céllal nézi, ugyebár.
2. A Shall we dance?( Hölgyválasz) c. filmet érdemes megnézni, mert gesszvát?, hát nincs benne se házasságtörés, se semmi ilyesmi, pedig az elején biztos voltam benne, hogy lesz, főleg, hogy játszik benne Richard Gere és Jennifer Lopez is. És nem azért mondom, de jó lenne tudni táncolni.
3. Ez már nem kettő lesz, de még ajánlom az Open Water című rémületességet is, ami igaz történetet dolgoz fel, és csak azért kedves nekem, mert T. azt mondta, hogy ő sohase engedne el engem, még akkor se, ha együtt maradván hamarabb falnák fel őt is a cápák. És no offence, de ilyen szép szerelmi vallomást nem mindenki tud ám mondani...:)

"A normális házasság

nem olyan, mint a szerelem első látásra vagy a Kálvin-féle kegyelem, se nem hirtelen jön, se nem Isten ajándéka. Mint mindenért, amit érdemes megszerezni, ezért is meg kell dolgozni, és meg kell érte fizetni keserves aprópénzzel, kompromisszumokkal és öregedéssel." (A.Alvarez) Egy szösszenet a könyvből, amit olvasok...Tulajdonképpen egyetértek, azzal a különbséggel, hogy attól még lehet Isten ajándéka, hogy meg kell dolgozni érte. És még azt is hozzáteszem, hogy az aprópénz nem mindig keserves, és jó újra beleszeretni a párunkba, és hogy a szerelem az már csak olyan, hogy hozzátartozik az öröm is, a bánat is, egymás "tépése", ölelése, sokminden, csak a közöny, az az egy nem tartozik hozzá.
Mondtam már, hogy hazajött T.? :) A múlt héten... Csak amilyen vagyok, nem írtam róla, mert úgy vagyok vele, hogy ami Vele kapcsolatos, az nem publikus annyira. Úgyis annyi mindent kifecsegek...Svájc-projekt véget ért, de nehogy azt higgyétek, hogy akkor minden megy a régiben. Neeem, dehogy. Van még néhány ötlet a tarsolyban...:) Némettanulás továbbra is aktuális mindenesetre...