Este van.

A lámpa barátságos fényénél a mai nap kincseit rendezgetem az asztalon. Múzeumi belépő és a két megtekintett kiállítás prospektusai. Plusz egy Edward Hopper festmény képeslapmásolata, amit a város egyik könyvesboltjában találtam. Figyelmesen elolvasom a prospektusokat és kivágom azt az egy-két mondatot, ami megérint. 

Az egyik kiállításon ritka, a kihalás szélén álló, régi mesterségek gyakorlásáról készült, fekete-fehér, analóg fotókat néztem meg. A színek elhagyásával nagyobb hangsúly kerül a fény és árnyék játékára, a kontrasztokra, a formákra és struktúrákra. Valahogy nemcsak látni, de érezni is lehet a képeket. Azon gondolkodom, miközben a teljesen üres múzeumban lassan végignézem a képeket, hogyan használhatnám fel ezt a gondolatot az írásban.

A másik kiállításon kézzel írt szövegekből készült portrékat nézek meg. Audrey Hepburn, Marilyn Monroe, John Lennon. Kate Moss. Frida Kahlo. Bruce Springsteen. A szövegek az adott hírességről szólnak. Valami hasonlót én is megírtam, megrajzoltam egyszer: egy adott tájról megfogalmazott gondolataimból rajzoltam meg egészen apró betűkkel egy térképet. 

Utána elmentem a könyvtárba, ahol, mint kiderült, pont ezelőtt tíz évvel már be voltam jelentkezve egyszer, de akkor családi bérletet vettem. Olyan kedves és kicsit fájdalmas is volt egyben, amikor felsorolta, majd kitörölte a gyermekeink nevét. Nem, ők most nem kérnek bérletet. Igen, most csak én vagyok. Tíz euró lesz egy évre. Köszönöm, rendben lesz, fizethetek kártyával?

Utána születésnapi ajándékot kerestem néhány új, lehetséges barátnak. Ez is művészet: még csak kétszer találkoztunk, azt is egy nagyobb társaságban, tehát ne legyen túl olcsó, ne legyen túl drága, túl személyes se legyen, de azért személytelen sem.

Majd sétálgattam az utcákon. Szeretek kisvárosokban sétálni. Bár már számtalanszor jártam itt, mindig felfedezek egy-egy új részletet. Vagy érdekes színkombinációt: egy zöld autót egy barackszínű ház előtt. Vagy ahogy az egyik épület ablakai rátükrözik magukat a lemenő nap fényében az utca túloldalára.

Végül, mielőtt hazaindulok, betérek egy kis olasz kávézóba. Még soha nem jártam itt. Az utcára néző pultnál foglalok helyet, és rendelek egy csésze kávét. A szalvéta színe, akár csak az új pulóverem: rózsaszín.  

S hirtelen olyan szépnek, olyan gazdagnak látom, érzem az életet.

Minden, amit látok, amit gondolok, minden, amit érzek és elképzelek, mindent, amit elfelejtek - valahol ott van. 

Kis részletekben elraktározódik egy titkos helyen. 

S majd egyszer, amikor talán nem is számítok rá, útnak indul, kifejezi önmagát. 

Ha szerencsém van, én is segíthetek ebben. 

Eszközzé válhatok, vagy mellékszereplővé, egy nálam sokkal tágasabb történetben. 

És ennél szebbet még mindig nem tudok elképzelni az életemre nézve.

Pink.

"Ez nem is a te színed" - mondta a kasszában ülő barátnőm a boltban, miközben elővettem a bankkártyámat, hogy fizessek. Az óriási gombolyag fonalra gondolt, ami a sajt, kenyér, tej, alma mellett lapult amolyan kakukktojásként a bevásárlókosárban. A fonal színe őszintén szólva engem is meglepett. Rózsaszín. Nem a halvány, decens árnyalat, hanem az a kifejezetten pink rózsaszín.

Nem emlékszem, hogy lett volna valaha rózsaszín ruhadarabom. Olyan, amit tudatosan és önkéntesen én magam választottam volna magamnak, biztos nem. 

A történet ott kezdődik, hogy amikor a múlt hétvégi bevásárlás alkalmával elhaladtam a közvetlenül a bejárat mellet levő virágospult előtt, megpillantottam egy csokor rózsaszín tulipánt. Volt fehér is, volt sárga is, de a rózsaszín annyira szép és különleges volt, hogy képtelen voltam otthagyni. Mintha először láttam volna ilyet, olyan érzés volt. Meglepett. A meglepődés szívbemarkoló érzése lepett meg.

"Tudom" - válaszoltam a barátnőmnek -, "de egyszerűen beleszerettem."

Azóta kicsit rózsaszínben látom a világot. Mindenütt látom. A Valentin-napi csokorban. Munka után, mikor kilépek az irodából, és felnézek az alkonyatban még egyszer felragyogó égboltra. És látom minden kis szabadidőmben, amit az utóbbi napokban csakis az új pulóverem kötésének szentelek: itt van a kezeim között, itt kanyarog a kötőtűkön. 

Azon gondolkodom, lesz-e bátorságom majd felvenni, emberek közé menni, úgy hordozni, mintha mégiscsak, az én színem is lenne.

 

Tapasztalatom szerint az emberek nem nagyon szeretik, ha változik valaki.

 A "megváltoztál", a "már nem olyan vagy, mint régen" mondatok általában nem bókot, elismerést, megértést jelentenek. Kicsit csalódás ízűek. Mintha szántszándékkal akarnám nehezíteni az életüket.

"Maradj mindig ilyen, amilyen most vagy" - írtam annak idején a ballagási albumokba az osztálytársaimnak. (Remélem, mindenki változott az eltelt évek alatt. Remélem, senki sem maradt meg tizennyolc évesnek.)

 

Szóval pink.

Ez van.

A legújabb kedvenc színem. 

A legfrissebb, legkedvesebb, féltve őrzött titkom. 

A bizonyítéka annak, hogy változok. Hogy élek. 

S megpróbálom kifejezni azt, amit közben tanulok és érzek.

S ha majd elkészül az új pulóverem, talán készen állok meghökkenteni, meglepni a világot.

Nem nagyon és nem az egészet. 

Csak egy új szín erejéig, és csak azt a sarkát, ahol én élek.

Olvadás.

 

Egyszer csak megjelent a kis gardróbszobában, ahol éppen dolgoztam.

Pedig az ablakon át úgy láttam, néhány perce még az udvaron sietett át, mint akinek sürgős tennivalója van, a kerti ház irányába. 

Most itt áll. Lábbal tolja el ajtót, a kezei foglaltak. 

Úgy formál belőlük egy gyengéden összezárt fészket, mintha kisfiú lenne, aki madarat fogott, gyíkot, vagy egy ritka bogarat. 

Felszólít, hunyjam be a szemem, nyújtsam ki a kezem és találjam ki, mi az. 

Képtelen vagyok rendesen teljesíteni a feladatot. 

Nevetgélek, sikongatok, ki-kinyitom a szemem, miközben tenyeréből tenyerembe csúsztatja a kincset: 

egy darabka átlátszó jégcsaptöredéket. 

Ragyog, mint egy könnycsepp.

Mint a legtisztább gyémánt.

A szemem láttára lesz egyre kisebb, 

csöpögni kezd, vizes lesz tőle minden, 

friss és meglepő, 

és illanékony is, mint egy apró emlék.

Nem marad belőle más, 

csak néhány szó, amit, még mielőtt elfelejtem, 

feljegyzek egy, az asztalomon heverő papírdarabra.

Mivel telik egy-egy nap.

Este ruhástul alszok bele a fejfájásba. Másnap reggel a fél pohárnyi vízben feloldott aszpirin pezsgőtabletta utóízével a számban ébredek. Jó reggelt.

Beautózok a városba. A dombok árnyas részein még nem olvadt el a hó, de már érezni a tavasz illatát. Múlófélben a tél.

Az utak mentén választási plakátok. Békét, bizonságot, jólétet ígérnek. Jó nyugdíjat. Az egyik a mostaninál több tanárt és orvost is.

A morcos közlekedési lámpákat a falvakban ma sem tudtam felderíteni, lámpamosoly csak annak jár, aki szigorúan betartja a harminc kilométer per óra sebességet. A harmincegy nem elég.

A város szélén felére estek össze a kint felejtett, felfújható karácsonyi díszek a kaszinó előtt.

A döneres mellett elhaladva sült krumpli illata csap meg.

Nem tudom, csak én vagyok-e így vele, de esténként magam sem tudom, mivel telik egy-egy nap. Egy átlagos, a számítógép előtt töltött munkanap végén nem jut eszembe semmi emlékezetes. Ami tulajdonképpen jót jelent.

Egy befőttesüvegben, amelyben előtte olivabogyó volt, elkezdtem összegyűjteni ezeket a miniatür, kis cetlikre feljegyzett részleteket. 

Például, hogy milyen érzés, amikor elkezd legurulni az asztalról a féltve őrzött töltőtollam, és tudom, hiába kapok utána, mindenképpen le fog esni.

Vagy, milyen érzés, mikor egy-egy hosszú autósorban állok, s mikor zöldre vált a lámpa, mint egy kezdő sofőr, hirtelen nem tudok hegymenetnek elindulni, csak miután legalább egyszer lefullad az autó. 

Vagy, milyen érzés, amikor valami nagyon szépet szeretnék mondani, de hiába keresem a megfelelő szavakat.

Egy barátnőmnek türkizkék fonalból kötöttem furcsa őrzőangyalt, glóriával, szárnyakkal, a küszöbön álló műtétje alkalmából. Jogos vigasztalhatatlansága ellenére muszáj lesz majd legalább egyszer elnevetnie magát, remélem.

Hazaérve még ott vannak a mosogatókagylóban a reggel megbontott cicaeledeles zacskók, lefelé fordítva egy üres joghurtos pohárban, indulás előtt még gyorsan teleeresztettem vízzel. A teatojásban még a tegnap délutáni teafű.

A jelenlétemtől életre kel ez a kedves, nélkülem talán nem is, vagy nem így létező világ. 

A cicák kérik a vacsorát. A vízforralóban főni kezd a víz. Friss tea készül. A hűtőszekrényben levő maradékokból vacsora. 

Hála Istennek, ember vagyok, nem mobil közlekedési lámpa az utak szélén, tehát mosolyoghatok, akkor is, ha nem tökéletes az élet. Akkor is, ha aki szembejön velem, nem tart be minden egyes szabályt.

Rendszeresen élek a meggondoláshoz, a pontosításhoz való jogommal: 

nem szépet szeretnék írni, mondani, hanem azt, ami van. 

Az igazat, a tökéletlent, az emberit. 

Nem szépet. Hanem szépen.

Az éneklésről.

A barátnőim többsége azt mondja - mikor szóba jön, hogy kórusban énekelek -, jó nekem, nekik már elment a hangjuk. Régen tudtak énekelni, de most már sajnos nem. 

A kórusunk tegnap egy koncerttel ünnepelte a húsz éves jubileumát. Én tíz évvel ezelőtt csatlakoztam, a tanárnőm hívására, akinél akkor másfél éven át zongorázni tanultam. Emlékszem, hiába bizonygattam neki, hogy nincs is jó hangom, azt válaszolta, csak próbáljam meg. Megpróbáltam. Azóta csak nyomós ok miatt hagyok ki egy-egy próbát. Soha nem éreztem úgy, hogy nekem ehhez már nincs kedvem.

Pontosan tudom, hogy halkszavúként nem elég erős a hangom például egy-egy szóló elénekléséhez. Tudom, nem vagyok különösebben tehetséges. De megtanultam nagyjából kottát olvasni, s ha megtanulom a szólamomat, azt akkor is szilárdan tudom tartani, ha mindenki mást énekel körülöttem. Én ezt a stabilitást tudom adni a kórusomnak, hogy a bizonytalanabb társaim bele tudnak "kapaszkodni", ha szükséges, a hangomba.

 

Azt hiszem, ezeknek a tíz éven át tartó rendszeres próbáknak köszönhetem, hogy nekem - eddig még - nem ment el a hangom. Egyáltalán, minden, ami őszintén örömet okoz, különösebb tehetség nélkül is azért létezik az életemben, mert legalább tíz, de inkább több éven át jól-rosszul, de rendszeresen művelem. Használatban tartom azt, ami van. Zongorázni például azért sem tudok, mert csak nagyon ritkán gyakorlom.

A tegnap este ünnep volt. 

Zsúfolásig megtelt a falu iskolájának az aulája. 

Messze nem volt elég a rendelkezésünkre álló szék. 

Az esetleges ráadásként készenlétben tartott három ének is elfogyott a végén. 

S én, mint mindig, amikor valami várva-várt, szép, izgalmas esemény elmúlik, nem tudtam aludni utána, az elmúlt éjszaka, jóformán semmit. 

Ennyi időre van szükségem, hogy megnyugodjon bennem a boldogság, a fáradtság, a csordultig telt és mindent odaadó szívek üressége. 

S egyfajta nehezen megmagyarázható szégyenkezés is van bennem mindig, 

mert valamiért nehéz elhinni, hogy része lehetek a világomnak, 

hogy másokkal együtt létrehozhatok valami fontosat és megismételhetetlent, 

hogy van hangom, 

és még nem ment el, 

s hogy az éneklésnek nincs köze a tehetséghez, 

a szeretethez van köze, hogy valaki szeressen énekelni,

s hogy amikor éneklek, felszabadult vagyok 

és boldog, igen.

 

Ünnep után.

Tegnap végül elpakoltam az ünnepet.

Minden évben nálunk világítanak legtovább az utcában a fényfűzérek, s a karácsonyfabontás minden januárban hajszálpontosan ugyanazon forgatókönyv mentén zajlik, mint egy-egy évvel azelőtt. Én már hatodika körül elengedném, de vannak nosztalgikus személyek is a világon, akik a végtelenségig ragaszkodnak, szerintem nem is ehhez, hanem en bloc, az összes régmúlt, soha vissza nem térő karácsonyhoz. Végül rendezünk egy búcsúestét, amikor még egyszer felkapcsoljuk az összes égősort, egyikünk - nem én - elzongorázza az összes eszünkbe jutó karácsonyi dalt, s akkor, de csakis akkor, elpakolhatom az ünnepet.

Másnap a karácsonyfával kezdem. Leszedem és elpakolom a díszeket, a dobozokat visszacipelem a padlásra. A csupasz fenyőfát kiteszem a balkonra. Az angyalgyűjteményemet már egy hete elcsomagoltam. Még egyszer végigjárom a helyiségeket, összegyűjtök mindent díszt, képeslapot, csillagot, kis betlehemet.

S akkor. Akkor meglátom, amit a nappali ablaka előtt álló fa eddig elrejtett: először a száraz orchideákat. Utána mindenütt a szomjazó szobanövényeket. Látom a poros ablaküvegeket és ágyterítőket. Minden egyes házimunka, aminek nekifogok, fraktálként ágazik tovább és tovább. Mind bosszúsabb leszek. Éhes vagyok. Sietek. A virágokat túllocsolom, több cserépalátétből is csorog, patakhálózatba szervezi önmagát a padlón a víz. Mikor lehajolok feltörölni, pont úgy nézek fel, hogy meglátom, ideje kicserélni a macskaalmot. Már majdnem végzek vele, mikor a túlságosan telegyömöszölt szemeteszsák feladja, vagy inkább felveszi a harcot, az utolsó pillanatban szakad szét, amikor már majdnem én győztem.

Mintha lelke lenne a tárgyaknak, úgy állnak ellen a szeretet nélkülni, türelmetlen bánásmódnak.

S itt. Itt, küszködésem mélypontján, a metsző hidegben, a balkonon állva, hirtelen kisüt a nap.

Néhány perc múlva eltűnik, de előtte még mesevilággá változtatja az utcát.

Láthatóvá teszi a szürkeségben észre sem vett csodát:

a fagyos levegő tele van apró, szinte egy helyben lebegő, vagy csak nagyon lassan aláhulló, nagyon apró hókristályokkal, egyszerre ragyognak fel a hirtelen megjelenő fényben.

 

Mintha valaki elhúzott volna egy függönyt, hogy megláthassam az összes láthatatlanul aláhulló percet az életemből, amiket úgy sajnálok hétköznapi dolgokra pazarolni, amiket úgy szeretnék felejthetetlenné tenni, legalább néhányat elkapni és a tenyerembe zárni.

A szemét közepén állva nézem az előadást.

Minden egyes hókristály fénylik. A legkisebb, a legjelentéktelenebb is.

Ragyogásuk kihívás elé állítja bennem a kétségbeesést.

Az egyik

legszebb karácsonyi ajándékom az az egyszerű 2025-ös tervező naptár volt, amit az egyik gyermekemtől kaptam. Még borítót is horgolt hozzá, melynek közepébe egy kis szívet tervezett.

Egyetlen hiányossága az volt, hogy fül híján - elvileg a rögzítéshez elég kellett volna legyen, ha a tervező négy sarka stabilan megáll a horgolás valamelyik hézagában - folyton lecsúszott róla a borító.

Még újév előtt, mikor karácsony után újból üres lett a ház, azzal töltöttem az egyik délelőttöt, hogy elrendeztem, berendeztem, használhatóvá tettem a szép ajándékomat. 

Először is fonalat kerestem és füleket is horgoltam a borítónak.

Utána beragasztottam a szépen, kézírással megírt karácsonyi üdvözlőszöveget, amit a lányom írt, a legelső oldalra.

Végül beírtam az akkor még csak a küszöbön álló év már ismert időpontjait.

És elhatároztam, a tőlem telhető legkreatívabb és legszínesebb módon fogom megtölteni a lapokat: az időpontokon és elvégzendő feladatokon kívűl nap végén, utólag azt is feljegyzem majd, ami ezeken túl történt velem. Az is lehet, ez lesz az egyik ajándékom jövő karácsonykor a lányomnak.

 

Még csak körülbelül két hét telt el a januárból, de az én tervező naptáram inkább art journalnak néz ki, mint kalendáriumnak. 

Kicsit úgy, ahogy az életemet szeretném élni: 

venni azt, amit ajándékba kaptam, 

megjavítani, ami nem működik, 

hozzám igazítani, 

majd minden napját a lehető legszebben megélni, 

a napok végén mindent megköszönni.

Az örömről.

Korán reggel van, már az íróasztal mellett ülök. Időnként kinézek az ablakon: ömlik az eső. Tökéletes időjárás egy íróasztal mellett töltendő naphoz.

Tegnap viszont munkaszüneti napunk volt, s a nap is sütött, bár időjárástól függetlenül már rég elhatároztuk, hogy még a tél folyamán felmászunk a bajor erdő hegyeinek legmagasabb, 1456 méteres csúcsára. Reggeli után elindultunk, s egy kora délutáni ebédre fel is értünk a menedékházhoz. Majd egy másik úton, meglehetősen nagy kerülővel vissza. Mivel minden nap próbálok hol többet, hol kevesebbet gyalogolni, edzett vagyok, ma alig érzek izomlázat. A legörömtelibb nap volt ebben az évben.

Az új év, az újrakezdés varázsa - nálam - újévi fogadalmak nélkül is még mindig tart. Olyan egészen apró, hétköznapi dolgokban is megnyilvánul, mint az étkezés, vagy a mozgás.

Az elmúlt években, mióta a gyerekek elköltöztek, többször is voltak olyan időszakaim, amikor alig vagy egyáltalán nem tudtam magam rávenni a főzésre. Nem volt hozzá kedvem. Talán mert enni sem nagyon volt kedvem, nem tudom. Ezért számomra nagy dolog, hogy újból elég rendszeresen főzök. Nem azért mert muszáj, hanem mert örömet okoz. 

Pontosan egy éve vagyok vegetáriánus, és míg az elején csak még nehezebbé tette az amúgy sem könnyű étkezéseimet, mind több receptet fedezek fel, próbálok ki. Sose szerettem bevásárolni, de mostanában alig várom. Nagyon szeretek elidőzni a zöldséges pultoknál, lenyűgöz a sokféle szín, íz, forma, lehetőség, néha még a számlát is öröm utólag átolvasni, például a legutóbbin ezek a tételek állnak: ananász, mandarin, banán, joghurt, paradicsom, rukkola, paprika, jégsaláta, alma, cukkini, hagyma, gomba. (A férjem számára kolbász és debreceni is.)

A mozgás pedig - már én is unom, hogy mindig ezt mondom, de az én koromban már - nem opcionális, hanem valóban, kötelező. Viszont nem szeretek futni, nem szeretek konditerembe járni, nem szeretem a csapatsportokat. Igazából csak gyalogolni és túrázni szeretek, tehát, ha azt a néhány tornagyakorlatot nem számolom, főleg gyaloglásból áll az én sportéletem.

Az elv, amit próbálok követni, nem új: az öröm elve az.

Az akaraterőm, kitartásom nagy kincs és megbízható erőforrás, amikor munkáról van szó vagy elhatározok valamit.

De főleg az ilyen fontos, sokszor elhanyagolt mindennapi dolgokban mégis az öröm és a szépség az, ami hosszú távon is hordoz, megtart.

Amikor

néhány napja, a vadonatúj év második napjától érvénybe lépő internetszolgáltató váltás után hosszas és minden követ megmozgató próbálkozás után rájöttem, hogy a munkahelyem által biztosított wifi nyomtatót valamiért lehetetlen összekapcsolni az új rendszerrel, számomra is - főleg számomra! - meglepő átmeneti, indokolatlan, valószínűleg valamilyen mélyebb okból fakadó kétségbeesés fogott el.  

Hirtelen nem tudtam elképzelni, hogyan oldjam meg az itthoni munkát. 

Miközben tudtam, ez nevetséges. 

Csak egy nyomtató. Meg lehet javítani, lehet pótolni. 

És a kreativitással is nyugodtan számolhattam volna, ami mindig megsokszorozza önmagát, amikor a férjemmel összeülünk megoldani egy-egy problémát. 

Mert tegnap este végül tényleg megoldottuk, modern wifi eszköz ide vagy oda, végül egy huszonöt éves kábel segítségével, amivel összekapcsoltuk a laptopomat a nyomtatóval: lám, gyönyörűen működik. 

 

Az a néhány másodpercnyi idő, amikor valami elromlik, tönkremegy, nem úgy sikerül, rossz hírt kapok, s én még eldönthetem, hogyan reagálok: 

ez az én újévi feladatom. 

 

Hogy naponta és ahányszor csak szükség van rá, gondoljak rá, biztosítsam s ezzel megadjak magamnak egy-egy újabb esélyt arra, hogy változzak.

Hogy a fény felé forduljak.

A reményt válasszam. 

A lehetőségekre, a jóra, a szépre figyeljek.