Ünnep után.

Tegnap végül elpakoltam az ünnepet.

Minden évben nálunk világítanak legtovább az utcában a fényfűzérek, s a karácsonyfabontás minden januárban hajszálpontosan ugyanazon forgatókönyv mentén zajlik, mint egy-egy évvel azelőtt. Én már hatodika körül elengedném, de vannak nosztalgikus személyek is a világon, akik a végtelenségig ragaszkodnak, szerintem nem is ehhez, hanem en bloc, az összes régmúlt, soha vissza nem térő karácsonyhoz. Végül rendezünk egy búcsúestét, amikor még egyszer felkapcsoljuk az összes égősort, egyikünk - nem én - elzongorázza az összes eszünkbe jutó karácsonyi dalt, s akkor, de csakis akkor, elpakolhatom az ünnepet.

Másnap a karácsonyfával kezdem. Leszedem és elpakolom a díszeket, a dobozokat visszacipelem a padlásra. A csupasz fenyőfát kiteszem a balkonra. Az angyalgyűjteményemet már egy hete elcsomagoltam. Még egyszer végigjárom a helyiségeket, összegyűjtök mindent díszt, képeslapot, csillagot, kis betlehemet.

S akkor. Akkor meglátom, amit a nappali ablaka előtt álló fa eddig elrejtett: először a száraz orchideákat. Utána mindenütt a szomjazó szobanövényeket. Látom a poros ablaküvegeket és ágyterítőket. Minden egyes házimunka, aminek nekifogok, fraktálként ágazik tovább és tovább. Mind bosszúsabb leszek. Éhes vagyok. Sietek. A virágokat túllocsolom, több cserépalátétből is csorog, patakhálózatba szervezi önmagát a padlón a víz. Mikor lehajolok feltörölni, pont úgy nézek fel, hogy meglátom, ideje kicserélni a macskaalmot. Már majdnem végzek vele, mikor a túlságosan telegyömöszölt szemeteszsák feladja, vagy inkább felveszi a harcot, az utolsó pillanatban szakad szét, amikor már majdnem én győztem.

Mintha lelke lenne a tárgyaknak, úgy állnak ellen a szeretet nélkülni, türelmetlen bánásmódnak.

S itt. Itt, küszködésem mélypontján, a metsző hidegben, a balkonon állva, hirtelen kisüt a nap.

Néhány perc múlva eltűnik, de előtte még mesevilággá változtatja az utcát.

Láthatóvá teszi a szürkeségben észre sem vett csodát:

a fagyos levegő tele van apró, szinte egy helyben lebegő, vagy csak nagyon lassan aláhulló, nagyon apró hókristályokkal, egyszerre ragyognak fel a hirtelen megjelenő fényben.

 

Mintha valaki elhúzott volna egy függönyt, hogy megláthassam az összes láthatatlanul aláhulló percet az életemből, amiket úgy sajnálok hétköznapi dolgokra pazarolni, amiket úgy szeretnék felejthetetlenné tenni, legalább néhányat elkapni és a tenyerembe zárni.

A szemét közepén állva nézem az előadást.

Minden egyes hókristály fénylik. A legkisebb, a legjelentéktelenebb is.

Ragyogásuk kihívás elé állítja bennem a kétségbeesést.