Olvadás.

 

Egyszer csak megjelent a kis gardróbszobában, ahol éppen dolgoztam.

Pedig az ablakon át úgy láttam, néhány perce még az udvaron sietett át, mint akinek sürgős tennivalója van, a kerti ház irányába. 

Most itt áll. Lábbal tolja el ajtót, a kezei foglaltak. 

Úgy formál belőlük egy gyengéden összezárt fészket, mintha kisfiú lenne, aki madarat fogott, gyíkot, vagy egy ritka bogarat. 

Felszólít, hunyjam be a szemem, nyújtsam ki a kezem és találjam ki, mi az. 

Képtelen vagyok rendesen teljesíteni a feladatot. 

Nevetgélek, sikongatok, ki-kinyitom a szemem, miközben tenyeréből tenyerembe csúsztatja a kincset: 

egy darabka átlátszó jégcsaptöredéket. 

Ragyog, mint egy könnycsepp.

Mint a legtisztább gyémánt.

A szemem láttára lesz egyre kisebb, 

csöpögni kezd, vizes lesz tőle minden, 

friss és meglepő, 

és illanékony is, mint egy apró emlék.

Nem marad belőle más, 

csak néhány szó, amit, még mielőtt elfelejtem, 

feljegyzek egy, az asztalomon heverő papírdarabra.