Hogyne hinnék a csodákban?

Tegnap láttam

három nyugodt, végtelen türelemmel álldogáló lovat, ebből kettő póni, egy hóborította réten, s közben 

- ellentétben némelyik emberrel, aki néha a lábát is lejárja, hogy ugyanezt elérje - 

semmit sem kellett tenniük azért, hogy 

mosolyt csaljanak az arra járók arcára,

és láttam

kis ágakat a hóban, vagy nem is ágak voltak talán? hanem inkább apró agancsok? egy mesebeli hószarvas fején? 

- szinte hallottam a kérdést, ahogy tovább akartam haladni, hogy 

akarok-e játszani, s először nem akartam, de utána 

mégis, mégis,

és láttam 

egy szélfútta, esőtől, hóvihartól, fagytól formált őszi falevelet, 

az arcomra emlékeztetett egy-egy kiadós sírás után, 

áttetsző szépsége megszűrte a fényt, ahogy óvatosan felemeltem, 

a tenyeremen vittem egy darabig, majd gyengéden elengedtem 

viharvert, reménykeltő történetét,

és láttam

egy hóangyalt, én magam készítettem azoknak, akik

 - bár egy jelöletlen ösvény melletti, egészen szerény hóangyalról van szó -, 

véletlenül ha mégis arra járnak, ki tudja, talán épp 

valamilyen mennyei jelre várnak,

és hallottam 

talpam alatt összetörő jégdarabok hangját, amikor 

ráléptem egy-egy befagyott tócsára, 

olyan szép hangja volt, olyan finom, olyan szinte vidám, mintha 

az elmúlt év beteljesületlen álmain lépkednék,

s hazaérkezve

a házunk felett egy rózsaszín felhőt láttam, 

s egyetlen pillanatra olyan szép, olyan ragyogó árnyalata volt, hogy 

alig hittem a szememnek.