Az év utolsó reggele

olyan, mint az összes többi. Mégis különleges.

Már világosodik, mire egy csésze frissen főzött kávéval leülök az íróasztalhoz.

A téli reggelek fénye utánozhatatlanul szép. A vékony hórétegben mindenütt apró állatok nyomai s a kert ropogó, fagyos fehérsége már a napfelkelte legelső sugarát is felfogja, majd százszorosan szétszórja, egy részét továbbtükrözi az ablakomra, amin éppen kinézek. 

A tegnap kiteregetett ruhákat fújdogálja a szél, nagyokat lebben a szürke abrosz, amelyre idén is lecsorgott a csonkig égett karácsonyi gyertyák viaszából néhány csepp. Szinte érzem a friss illatot, ami majd betölti a házat, amikor, még mielőtt lemegy a nap, behozom és szétteregem őket. Az új év első reggelén a száraz ruhák hajtogatása lesz majd a legelső feladat.

 

Szeretem az szilvesztert.

Szeretek ilyenkor visszanézni az elmúló évre, s előre is tekinteni. 

Az elmúlt napokban teleírtam egy fél füzetet különböző, csak nekem fontos listákkal, például arról, mire lehetek méltán büszke - azzal a megjegyzéssel, hogy akármilyen pici teljesítmény is számít. Először nem jutott eszembe semmi, de aztán annyi minden felragyogott. Mikor magamat túlszárnyalva voltam bátor, amikor jókor mondtam ki az adott helyzetben megfelelő szót, az új dolgok, amiket tanultam, a szép tárgyak, amiket készítettem, a munkám, az utazások, a kapcsolatok rám eső része - ezek mind fontosak és nem maguktól pottyantak az ölembe. S hogy egész évben írtam a blogot! Csak ilyenkor látom, mennyire nem magától értetődő ez, mikor egy-egy intenzívebb időszak után olyan nehéz visszajönni.

Írtam listát arról is, hogy mitől félek, s hogy mire vágyok.

Arról, hogy milyen ötleteim vannak a következő évre. (Rengeteg. Némelyik két lábbal áll a földön. Némelyik vagy eggyel. Némelyik pedig a fellegekben repked.)

S végül arról, hogy milyen erőforrásaim vannak. Milyen jól bejáratott gyakorlatok, amelyek naponként elvégezve segítenek, hordoznak, jóban-rosszban.

Mert nem hiszek abban, hogy holnaptól képes lennék, vagy akár szükséges lenne teljesen újat kezdeni. 

Nem nagyon hiszek az újévi fogadalmakban. 

De hiszek a megújuló erőforrásokban.

Hiszem, hogy naplóírás gyakorlata - s ezen belül a szép, köszönetre méltó dolgok napi felsorolása - továbbra is segíteni fogja az életemet. Minden nap megtapasztalom, milyen érzés, néha a legsötétebb helyről elindulva, újra és újra a fénybe írni magamat.

Hiszek a mély, lassú, igényes, koncentrált olvasásban.

Hiszek a napi, időjárástól és kedvtől független sétában.

Tulajdonképpen ennyi. Tulajdonképpen semmi új. Mert mindegyik gyakorlatnak sok-sok rétege van, mindegyik egy-egy külön kastély, amelyben még sok felfedeznivaló szoba van.

Ma reggel, mielőtt sétálni indultam az erdőbe, felírtam egy darab papírra egy mondatot, a legfontosabbat, amit éppen előtte olvastam. Majd séta közben elővettem, annyiszor újraolvastam, míg már olvasás nélkül is fel tudtam mondani, míg már magam sem tudtam, fák vagy szavak között járok-e, míg imává nem váltak bennem, útmutatóvá, fényforrássá, amit bármikor elővehetek, amikor szükségem lesz rá.

Köszönöm az egész évi olvasást. 

Köszönöm az időnkénti visszajelzésre fordított időt és energiát, s a csendes olvasást is nagyon köszönöm. 

Az elmúlt majdnem tizennyolc év alatt sokféle ok és indíttatás miatt írtam ezt a blogot. Hogy megmutassam magam, hogy ne érezzem magam a messzi távolban olyan egyedül, a visszajelzések miatt, az elismerés miatt, hogy megosszak valamit, amit láttam, tanultam, hogy visszaadjak valamit abból a sok jóból, amit magam is kaptam. 

Ma már sok mindenre nincs szükségem. 

És ezt jó így kimondani. 

Hogy tulajdonképpen nincs szükség arra, se nekem, se másnak, hogy írjam ezt a blogot.

Mert így minden bejegyzés, amit a jövő évben is nagy örömmel tervezek írni, nem szükségből, nem hiányból fog megszületni, hanem bőségből, játékból, az ötletek és a szív gazdagságából.

 

Szép, boldog új évet mindenkinek!