22.

Ma délután aludtam egy nagyot. Arra ébredtem, hogy odakint esik az eső s a szél nekifújja a cseppeket az ablaküvegnek.

A délelőtti istentisztelet után elmentünk még a városban a karácsonyi vásárba. Egyfajta válaszként - jobb ötlet híján - a tegnapelőtt esti szörnyű eseményre. 

Este pedig elautóztunk a szomszéd faluba, ott is meghallgatni az adventi éneklést, zenélést.

Mint mindent, a megérkezést is gyakorolni kell.

Minél több last minute tennivaló lenne, valahogy annál nyugodtabb leszek.

Ilyen tökéletlenül is, ilyen befejezetlenül is, ilyen végtelenül érzékenyen mindenre ami fáj és törékeny és szép - már készen állok.

Soha nem lehetek ennél sem felkészültebb, sem felkészületlenebb.

Mert valóban, eljön egy nap, amikor rájövünk, hogy az úton nem megyünk és nem jövünk, amikor az út már nem is út, hanem egy hely.*

* There is a day

when the road neither

comes nor goes, and the way

is not a way but a place.

(Wendel Berry)