20.

Ma reggel egy adventinek egyáltalán nem nevezhető feladattal foglalkoztam:

átnéztem a bankszámlakivonataimat. Osztottam, szoroztam.

Felírtam, mennyi a fizetésem, s hogy ebből mire mennyit költök. 

A ház körüli javításokat és rezsit nem, de a kettőnk - és a macskák - számára szükséges ételt, a kisebb háztartási eszközöket én fizetem. Szóval, egy része erre megy. 

Egy része könyvekre, ruhára, utazásra. Állatorvosi számlára. Ajándékokra. Fonalra. 

A gyerekeknek egy-egy szerény, de megbízható és rendszeres összeg. 

Semmi különös, csak egy hozzám hasonló élethelyzetű nő átlagos költégvetése. 

Van egy adakozási keretem is, ami a szívügyeimet fejezi ki: hitélet, környezetvédelem, gyerekek. 

 

Néhány hete megvettem egy magazint, amiben, mint oly sokszor, adakozásra felszólító mellékletek is voltak, főleg így karácsony közeledtével. Ezeket általában olvasás nélkül dobom el, mert mindig úgy érzem, már elértem a limitet. Nem tudok többet adni és köszönöm, de nem akarok több szívszorító sorsról tudni. De itt, mivel nagy betűkkel írta a borítékon, kislányok támogatásáról volt szó, s lehetséges, hosszú távú keresztszülőségről, igazán hátrányos helyzetű országokban, elolvastam. Talán nem kellett volna. Majd félretettem, hogy még meggondolom. Bár már tényleg, tényleg elértem a limitet.

Ma reggel nézegettem a költésgvetésemet s éreztem, milyen könnyű azt gondolni, hogy ami van, nem lesz elég. Milyen könnyű, hiszen pénzről nem sokat beszélünk, úgysem tud róla senki, megspórolni a világ összességének szempontjából fontos összegeket. Könnyű arra gondolni, nélkülünk sem fog összedőlni, amúgy tényleg nem. Majd megoldják valahogy. Éreztem, ahogy ezektől a szűk gondolatoktól hogyan szorul össze a gyomrom, hogyan apad el egy fontos forrás a szívemben.

Majd mégis másképp döntöttem. Megnöveltem, csak tíz százalékkal, az adakozási keretemet. Ezen belül pedig átcsoportosítottam néhány összeget. S eszembe jutott, hogy igazából van néhány olyan online újság megrendelésem, amit ki sem használok igazán. Ezeket mind lemondtam. 

Majd rákerestem a magazin mellékletében szereplő szervezetre s jelentkeztem keresztszülőnek. 

Néhány perc múlva már jött is a válasz egy névvel, egy fotóval, egy mosollyal, egy gyönyörű, ragyogó, bizalommal teljes szempárral. 

Mind az én kicsi keresztlányomhoz tartoznak. 

S hirtelen olyan kicsi lett a földkerekség, vagy talán csak a szívem olyan tágas, hogy belefért egy pillanatra az egész világ.

Érzem és tudom, jó döntés volt. Hosszú távú, a szükséghez viszonyítva nagyon szerény, de jól meggondolt, megbízható, vállalható döntés. 

Ebben a pillanatban csak így tudtam legyőzni a félelmet, hogy amim van, nem lesz elég.

Elég lesz, feltéve, ha vigyázok a forrásaim tisztaságára. 

Ha nem a fontos dolgokon spórolok. 

Amúgy, persze, tévedtem. 

Bankszámlakivonatokat nézegetni, költségvetésekkel zsonglőrködni, számolgatásokkal bajlódni a legadventibb tevékenység a világon, ha arról van szó, hogy helyet készítsünk egy gyermeknek.