Tuesday, January 31, 2017

nyomok a hóban

annyi úton jártam feleslegesen.
szótlan kis kőhalom lett a szívem
odafönt a hegyen,
a templom tövében.

csillaggal álmodott fölöttem az ég.
fagyos tavon vág apró rést,
reszkető ölelést
hajnalban az ébredés.

hómintákat látni amerre kanyargok.
ragyogó mezők közt csordogál az út,
szépségük céltalan.
némely út csak úgy van.

jó lenne elindulni egyszer gondtalan,
s menni, csak menni lassan, súlytalan
az őzikék nyomában.

2017. január 31.

Saturday, January 21, 2017

tisztán

emlékszem, ahogy egyik reggel még koromsötét világba autóztunk bele a falu fényeit elhagyva, másnap pedig - ugyanabban az órában és ugyanott - valami halvány derengés fogadott szemben a keleti dombok mögött, pici vöröses árnyalat, inkább csak sejtelem, kósza remény, a tavasz legelső félénk gondolata így télvíz idején.
így ébresztem hajnalonként a szívem is míg teszek-veszek a konyhában, várva, hogy felfőjön a teavíz, elkészüljön a kávé, reménykedve a derengésben itt legbelül is, itt, ahol a dolgok általában és végső soron eldőlnek.
semmi sem biztosabb annál, mint hogy minden reggel felkel a Nap, és elárasztja lassan fénnyel az egész tájat.
csak mi, emberek büntetünk szavakkal és csenddel, csak mi haragszunk, állunk bosszút, fordulunk el könyörtelenül attól, aki hibázik, feltételezzük mindig a legrosszabbat, mi nézzük le és beszéljük ki egymást, mi vonjuk meg másoktól a szeretet éltető fényét, melegét.
mert az eső esik, és felüdít igazakat és hamisakat egyaránt.
a Nap pedig felragyog, gonoszakra is, jókra is.
s én csak azt tudom, hogy nem vagyok jó, és azt, hogy fény sugárzik rám, mégis, mégis, mégis, mégis...

Thursday, January 19, 2017

hétköznapok

reggel az irodában megrepedt szélű csészét választok véletlenül a teámhoz. mondják rögtön, cseréljem csak ki, úgyis ki akarták már dobni. megtartom mégis. nekem is van szépséghibám - így legalább illik hozzám.
                      -----------------------------------
nem igazán látom mostanában az eget. sötétben megyek, sötétben jövök. a kettő között pedig olyan kicsi, egészen nevetséges dolog tartja néha bennem a lelket, mint mondjuk egy csokor virágról szőtt édes álom. meg is veszem magamnak a bevásárlóközpontból, hova betérek még munka után kenyérért, tojásért, tejért, a vajat elfelejtem. hazaérve pedig ünnepé válik a néhány perc, míg vizet eresztek, míg rövidebbre vágom, s egyenként elrendezem a szálakat. mert nem csak kenyérrel él az ember, de szépséggel is, s álmokkal, még ha csak oly egyszerűen elérhetőkkel is, mint egy csokor fehér tulipán egy kimerítő nap legvégén.

Sunday, January 15, 2017

utak

behavazódnak az utak. a világ a hó alatt puhán elterül. behavazódnak az utak lélektől lélekig is, itt legbelül. s míg havat lapátolok, sejtem, jó lenne valahogy inteni, köszönni, kezet fogni, mielőtt egészen befagyok. nincs új módszer, stratégia, trükk. új parancsolat nem adatott. el lehet indulni a régi úton, vagy továbbra is helyben toporgok. a talaj keménnyé, szép tájak kietlenné közben észrevétlen válnak, szívtelen szívekben a reménymagok lassan mind elhalnak.
lapátolom egész napon át a csodaszép, fehér, puha havat.
a szeretet járhatóvá tehet sok kicsi, elfeledett, behavazott utat.

(íródott ma este az 1János 2:7-11 csodálatosan szép, reményteljes szövege alapján)
 

Thursday, January 12, 2017

tíz év.


majdnem tíz éve írom a blogot.
őszintén szólva - önmagam legkönyörtelenebb kritikusaként - legalább kilencven százalékát szemrebbenés kitörölném.
de nem teszem, mert tudom, akkor a maradék tíz százalék sem létezhetne.
mert látom már minden igazán jó szöveg mögött a sok-sok átlagos, említésre sem méltó, felesleges irkafirka szükségességét.
látom a hibák, a botladozások fontosságát.
a múlt ajándék, a maga összes szép és szívszorító emlékével együtt.
nem lehet mindig mindent előlről kezdeni, csak folytatni valamiképpen ugyanazt a történetet.
megfordulok és szembenézek tíz évvel ezelőtti önmagammal ezen a ki tudja melyik hegyi túrán készült régi fotón.
a hátizsákomban konzervek, edények, kicsi gázfőző, esőköpeny, s egy vékony könyv, talán Dsida Jenő vagy Tóth Árpád-kötet, a kettő közül valamelyik.
a nyakamban fényképezőgép - ez legalább nem változott.
talán a mosoly is ugyanaz, nem tudom.
a többit már mintha megkoptatta volna kissé az idő.
szembenézek, s innen most egy kedvesnek tűnő személyt látok, akivel szívesen beszélgetnék, szívesen járnám a hegyeket, hogy közben lelkére kössek néhány, az azóta eltelt évek tapasztalatai alapján megfogalmazódott jótanácsot. hogy ne kelljen neki elkövetnie ugyanazokat a hibákat.
de nem teszem. inkább nem, ha lehetne sem. talán csak annyit mondanék: 
ne félj. jó útat, szép életet. tíz év múlva találkozunk.

Tuesday, January 10, 2017

s az egész napos

munka, jövés-menés, sütés-főzés után végül úgy lépek ki a ház elé, mintha egy másik világba.
mint aki a holdról pottyant ide.
bakacsom alatt hó ropog, arcom bőrét metsző hideg hasogatja, s míg járunk egyet a bajtársammal az erdőben, képesek vagyunk behozni még ide is, akár még ebbe a lélegzetelállító szépségbe is a mindenféle hétköznapi, munkahelyi küzdelmeket.
én inkább csak hallgatnék. inkább csak majdhogynem boldog lennék, egyszerűen csak attól, hogy létezem. hogy élhetek, fájhatok, dolgozhatok, szerethetek.
hazaérve üzenet érkezik a telefonomra.
a főnöknőm írja, hogy rájött, még ennél is több túlórára lenne szükség, mint amennyire már amúgy is, ha kérhet tőlem ilyet.
s én valamiért úgy gondolom, erre a kérésre itt és most az egyetlen szóba jöhető válasz csakis a sehr gerne lehet.
mert ha már, akkor ne csak szívesen. akkor legyen inkább nagyon szívesen. 

Sunday, January 8, 2017

mindennapi kenyér

csak egy marok lisztecske a vékában
s egy kevés olaj a korsóban
dadogó szavak a tollamban
üres lapok, aláhulló kezek:
ennyi maradt

csak egy kis fát még szedegetek
egy-két jó szót hiába kérek
elmondanám, mennyire szeretlek
mielőtt hazamegyek
megsütni egyetlen kicsi kenyeret
azt még megenni
majd lefeküdni
s elaludni örökre

álmodom: nem fogy el a liszt a vékában
nem fogy el mégsem az olaj a korsóban
tollamban betűk, szavak, virágok nyílnak
lesz újra szép, és lesz újra holnap

(íródott ma este saját kenyérsütési próbálkozásaim, szívbéli küszködéseim, egy-két kölcsönvett gyönyörű szókapcsolat s az 1 Királyok 17:12,16 szépséges, reményteljes szövege - figyelem: Károli fordítás! - alapján)

 

Friday, January 6, 2017

attól még,

hogy képtelennek érzem magam az egész élet, az egész ház s az egész konyha rendbetételére,
még megpróbálhatom széppé tenni csak a párkányt,
összehajtogatni csak a törölközőket,
csak ezt, csak azt,
s míg hagyom, hogy ily praktikus kedvességek építsék újra, mit lerombol bennem a reménytelenség,
úgy épül fel kicsit mindannyiszor Isten országa is,
mert minden kovászban ott van a kenyér ígérete, vagy a kakaós csigáé,
s minden csipet sóban az étel íze, ma például a brokkoli krémlevesé,
s minden apró mustármagból lehet még terebélyes fa,
majd egyszer, egy szép napon,
s égi madarak szállnak akkor alá, hogy fészket rakjanak az ágakon

( íródott ma este, a konyhámban uralkodó áldatlan - vagy éppen nagyon is áldott - állapotok s a Máté evangéliuma 13:31-33 csodálatosan szép szövege alapján)

Wednesday, January 4, 2017

Winterfreude.

Szeretem a téli hajnalokat. Pedig jóval hamarabb kell munkába indulni, s előtte még havat is lapátolunk. Közben néha az ég felé fordítom arcom, s ami ráhull, az olyan, mint az áldás. Hópelyhek üldögélnek mindenütt: a szempillámon, a hajamon, az autómon, az utcákon, az utcalámpákon, az egész világon.
Úgy indulok útnak, hogy nem tudom, megérkezem-e. Nem tudom, sikerül-e majd bevenni az utca végén a kanyart. Fel tudok-e jutni a kaptatókon.
Egyszerűen csak sose lehet tudni.
Egyszerűen csak el kell indulni.
Az utak, amelyeken én járok legalábbis, sokszor akkor épülnek, amikor teszek rajtuk egy-egy félénk lépést.
S életem legértékesebb, legmélyebb, legfájdalmasabb, legörömtelibb tudása is utakhoz kötődik - mert tudom, a szeretet is utakat keres, és utakat talál, előbb vagy utóbb, bár az is lehet, hogy sohasem.
Szeretem ezeket a napokat, mikor behavaz a tél.
S ha felnőttnek lenni azt jelenti, ugyanúgy bosszankodom, félek és panaszkodom az extra küszködések miatt, mint a legtöbb ember, akivel ma találkoztam, akkor sose akarok felnőni.
(Csak legközelebb óvatosabban lépek ki az autóból a behavazódott garázscsempére. Nagyon csúszós. Kérlek, ne kérdezzétek, honnan tudom ennyire pontosan.)

Monday, January 2, 2017

Az év legelső


sétáján csodálatosan szép az erdő, napsütötte és csendes, s néhány álmos kutyasétáltatót leszámítva tulajdonképpen magunk között vagyunk. Egészen bonyolult útvonalat találok ki ma, hogy minél tovább maradhassak.

Millió párhuzamot vélek felfedezni szokásos erdei sétáim s a szokásos életem között.
Mindig minden a szokásos, csak én nem vagyok az, s ha visszatekintve az elmúlt évre nem is tudok felsorolni túl sok objektív, felmutatható teljesítményt, én látom, mekkora utat jártam be itt legbelül, s már nem zavar, hogy ezt bebizonyítani viszont senkinek sem tudom.
Nincsenek ma különleges újévi ígéretek, esküdözések, elhatározások, vagy fogadkozások...
Inkább kivülről is rátekintek erre a botladozó, kóborló személyre, aki vagyok, s kicsit a zsidó újévkor ünnepelt rosh hashanah szellemében is nézve magam, elengedem mindazt a tartozást, amivel mások felé szeretetben, kitartásban vagy őszinteségben tartoztam, s amiről úgy bánt, hogy teljesíteni nem mindig, és nem igazán tudtam.

Fagyott, jégfödte, gyönyörű levelek borítják az árnyékos ösvényeket, amerre járok.
Óvatosan lépegetek. Vigyázni akarok a szépre, védeni szeretném, még ha néha saját magamtól is kell.
Felemelek egyetlenegyet, megcsodálom, majd félreteszem az út szélére, nehogy eltapossa valaki.